Egy hónapja veszélyhelyzet, rendezvénystop, önkéntes karanténok. Már lement az első időszak, hogy alakult a belehelyezkedés ebbe az új helyzetbe?
Köszönöm, egészen jól. Nagy alkalmazkodó vagyok, gyorsan feltalálom magam az új élethelyzetekben, most sem volt ez másként. Pillanatok alatt megvolt a rövid- illetve hosszútávú vészforgatókönyvem, amitől megnyugodtam, így már nem is volt nehéz belerázódni a megváltozott mindennapokba. A járvány kitöréséig rengeteg előadásom és fellépésem volt, jártam az országot, hetente több alkalommal utaztam vidéki helyszínekre is. Ez a fajta jövés-menés még nem hiányzik, hiszen a munkám egyáltalán nem lett kevesebb, sőt, a járvány kitörése óta sokkal többet dolgozom. Egy segítőnek egy vészhelyzet amúgy is sűrű időszakot jelent, amiben kevés az üresjárat. Most ugyan nyilvános fellépések nincsenek, de így is rengeteg emberrel tartom a kapcsolatot, szinte állandóan csörög a telefonom.
Én magamon észrevettem különböző szakaszokat, eleinte sok hírfogyasztás, erős szorongás, most épp ott tartok, hogy már nem követem olyan szorosan a híreket, és sokkal nyugodtabb vagyok. Ez általános jelenség?
Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ember mégiscsak egy túlélő lény. Tízezer éven keresztül a legváltozatosabb fenyegetésekkel voltunk kénytelenek megküzdeni, így volt időnk profivá válni. Amikor vészhelyzetben találjuk magunkat, azonnal túlélő üzemmódba kapcsolunk: megpróbáljuk felmérni a helyzetet, ezért egész nap a hírcsatornákat bújjuk, hátha rájövünk, hogy pontosan mi zajlik, és mi a legmegfelelőbb reakció, mit kell tennünk, hogy minél nagyobb eséllyel meneküljünk meg. Ebben a készenléti helyzetben fontos szerepe van a testi változásoknak is: megemelkedik a vérnyomásunk, nő a pulzusunk, leáll az emésztésünk, vagyis a szervezetünk minden kapacitását a túlélésre fordítja. Aztán ahogy az akut veszélyérzés elmúlik, kezdünk hozzászokni az új helyzethez, nyugalmasabb időszak következik. Ilyenkor már megszűnik a beszűkült tudatállapot, kicsit kitisztul a fejünk, lehiggadunk. Ezeket a változásokat én magam is megéltem, hiszen bennem is ugyanazok a humán programok működnek, mint bárki másban.
Rendszeresen élőben videóközvetít a Facebookon. Ezen kívül hogyan kapcsolódik most a közönségével?
Most kizárólag a virtuális tér ad kapcsolódási lehetőséget. Az élő bejelentkezésekkel az volt a szándékom, hogy legalább így segítő kezet nyújtsak azoknak, akik nagyon mélyre zuhantak a kétségbeesésbe vagy irányvesztetté váltak. Egy ilyen krízishelyzetben egy-egy nyugodtabb mondat, egyszerű magyarázat is óriási erővel bír. Az egyéni terápiák és a céges tréningek is ebben az új formában zajlanak. Az önismereti csoportokat egyelőre elhalasztottuk, de ha a járvány elhúzódik, előbb-utóbb azokat is virtuális formában rendezzük meg. Bár korábban sok Skype-terápiát tartottam, pontosan érzem, hogy a személyes találkozást semmi nem tudja pótolni. Az a meghittség, az a bensőségesség, ami a rendelőben ülve létrejön, ilyen távolságban nem tud úgy kialakulni.
Akik megkeresik, jellemzően milyen jelenségekről számolnak be, hogy vannak?
A legtöbben most hullámzó érzésekről számolnak be: a teljes kétségbeeséstől, a felfokozott izgatottságon át a helyzet nyugodt tudomásulvételén keresztül a fásult, lemondó állapotok váltogatják egymást - ami egy ilyen bizonytalan helyzetben teljesen normális. Egyébként élethelyzettől függ, hogy kinek éppen mi okozza a legnagyobb kihívást. Aki egyedül van, és már nagyon vágyott párkapcsolatra, most fokozottan éli meg a magányt. Aki kicsi gyerekekkel kénytelen otthon tanulni-dolgozni-háztartást vezetni, annak most az jelenti a legnagyobb nehézséget, hogy egyszerre ezernyi feladat zúdult a nyakába, aminek képtelenség megfelelni. A bántalmazó kapcsolatokban rekedtek pedig a teljes kiszolgáltatottság poklait szenvedik el a bezárt falak mögött. De vannak olyanok is, akik szinte fellélegeztek, mert a karanténnal megszűnt a hektikus életvitelük, végre van idejük együtt lenni a családdal, délben odaülni az asztalhoz és komótosan megebédelni. Szóval miközben van egy nagy globális káosz, a mi kis privát életünkben mindezt nagyon máshogy is megélhetjük. Fontos ezt látnunk, mert könnyen előfordulhat, hogy pálcát törünk valaki felett, ha nem hozzánk hasonlóan nyilatkozik a helyzetről.
Mit tesz a saját mentális egészségéért?
Már évekkel ezelőtt napi rutinommá vált, hogy reggel és este kicsit elcsendesedem. Ilyenkor adok magamnak néhány percet a befelé figyelésre. Megpróbálom kiiktatni a külvilágot, és visszavonulok önmagamba. Ez a gyakorlat most nagyon jó szolgálatot tesz. E mellett igyekszem minden nap mozogni, és sok zenét hallgatok.
Miként maradhat majd velünk ennek a járványnak a pszichés hatása a későbbiekben?
Az elhúzódó stressz mindig otthagyja a nyomát az éltünkben. A testünk és a lelkünk is elraktározza a rettegés, a félelem, a bizonytalanság érzéseit. Az, hogy később miként hatnak majd a mostani napok-hetek, vagy akár hónapok, nem csak a tényleges eseményeken múlik, hanem azon is, milyen narratívákat kapcsolunk majd a történésekhez, vagyis hogyan beszélünk majd mindarról, amit most megélünk. Leegyszerűsítve két történet kerekedhet ki. Az egyik szerint ez egy váratlan, világméretű csapás, amiben mi tehetetlen áldozatok vagyunk, míg a másik történet valahogy úgy szólhat, hogy jött egy vészhelyzet, amiben bár először nagyon megijedtünk, mégis képesek voltunk összekapni magunkat, és megoldásokat találni a nehézségeinkre: bevásároltunk, fertőtlenítettünk, átgondoltuk a kiadásainkat, segítettünk az idős szomszédainknak, és így tovább. Az, hogy milyen történetté áll össze, amit átélünk, persze azon is múlik, hogy a családunkból milyen beállítódást hozunk magunkkal, mit tanítottak meg nekünk a nehéz helyzetek kezeléséről.
Ahogy a háborúk nyomot hagytak generációkon, úgy hat majd ez az időszak is? Nagyon népszerű most a politikusoknál a háborús szóhasználat.
Igen, most nagyon kézenfekvő párhuzam lehet egy háborús helyzet. Itt persze az ellenség egy mikroszkopikus méretű vírus, de ebben a veszélyben is azok a megküzdő mechanizmusok indulnak be, mint egy háborús fenyegetettség idején. Egy dolog már most biztosra vehető: az élettörténetünkbe kitörölhetetlenül beíródnak ezek a napok. Egészen biztosan lesznek olyan momentumok, amikre évtizedek múltán is élesen emlékezni fogunk, és amikről még az unokáinknak is mesélünk majd, valahogy úgy, ahogy nekünk meséltek a nagyszüleink a háborús időkről.
Milyen elméletei vannak, mi vár ránk a következő egy-két hónapban, és hogyan változik meg az életünk hosszú távon?
Hogy mi vár ránk, az egyrészt attól függ, meddig tart a járvány és milyen mértékű veszteségeket kell elszenvednünk. Minél gyorsabban levonul, és minél kevesebb áldozattal jár ez az időszak, annál kisebb lesz a hosszútávú hatása. Ha a fenyegetettség elhúzódik, és netán mi magunk vagy hozzátartozóink is megbetegszenek, netán elveszítjük őket, vagy nagy anyagi veszteségeket kell elszenvednünk, akkor komoly utóhatással számolhatunk. Minél nagyobb a trauma, annál inkább szétesik a személyiség, amiből két út lehetséges. Az egyik lefelé vezet, és hosszú évekre konzerválódó stresszt, szorongást jelent, ezt hívjuk poszttraumás stresszzavarnak (PTSD), míg a másik út felfelé visz, ez a poszttraumás növekedés. Ez a szenvedés ajándéka, amikor az életünk addig ismeretlen dimenziók felé nyílik ki. Átrendeződnek a fontossági sorrendjeink, a hajtás, az anyagi javak halmozása helyett a mély emberi kapcsolatok kialakítása és ápolása válik fontossá, és akár megjelenik a spiritualitás is az életünkben.
Rengeteg szó esett az utóbbi években arról, hogy alapvető szemléletváltás kell, kevesebbet utazni, tudatosabban vásárolni, fogyasztani, fenntarthatóbban élni, és így tovább. A járvány sokkja elhozhat ilyen váltásokat?
Ez megint attól függ, hogy milyen sokáig tart a járvány. Ha gyorsan elvonul a baj a fejünk felől, akkor hajlamosak leszünk ott folytatni, ahol abbahagytuk. Így működik az ember - nehezen és csak tartósan fennálló kényszerből változik. Pedig most tényleg kaptunk egy utolsó figyelmeztetést, amit nagyon jó lenne megszívlelni. Ahogy eddig éltünk, az rettentően távol került mindattól, amit minőségi életnek lehet nevezni. Mást sem tettünk, mint fejvesztve rohantunk és kétségbeesetten fogyasztottunk, hogy elfedjük a hiányainkat, a sebeinket, a félelmeinket. Százból talán egy embernek ha volt bátorsága megállni, és szembenézni önmagával, és a látszat helyett a valódi élet mellett dönteni. A legtöbben behódoltak a külső nyomásnak, kívülről szépnek tűnő, belül azonban ürességtől kongó életeket alakítottak ki, amiben már évek, évtizedek óta sem önmagukkal sem egymással nem beszéltek őszintén. Szeretném hinni, hogy képesek leszünk élni a most felkínált lehetőséggel, behúzzuk a fékeket, és a mennyiség helyett a minőséget helyezzük előtérbe, legyen szó anyagi természetű dolgokról és kapcsolatokról egyaránt.
Mit tehetnek ilyenkor a mentálhigiénés szakemberek, pszichológusok, terapeuták?
A pszichológusok, a segítő szakemberek példaértékűen tették a dolgukat. Azonnal megszervezték a segítségnyújtás különböző formáit: voltak, akik az egészségügyben dolgozók számára nyújtottak krízisintervenciós lehetőséget, míg mások a járvány miatt extrém szorongást megélőknek ajánlottak fel beszélgetéseket, mindezt pro bono alapon. Büszke vagyok a kollégáimra, akik önzetlenül adták a tudásukat és idejüket az arra rászorulóknak. Az én élő bejelentkezéseimen is többekkel beszélgettem, hogy minél több emberhez eljussanak például a hatékonyan alkalmazható stresszkezelő módszerek, lehetőségek.
Mit tehetnek magukért az emberek, hogy felvértezzék magukat erre a helyzetre? Lehet-e egyáltalán felkészülni, valahogy kármentesíteni, előre menekülni?
A nehéz helyzetekre, csakúgy mint az olimpiára, előzetesen kell felkészülni. Nagyszerű lenne, ha ebből az élményből tanulva a lelkünk edzése legalább annyira népszerűvé válna, mint a testedzés. Már a gyerekeinket, a legfiatalabb generációkat is el lehet kezdeni felkészíteni a rugalmas alkalmazkodásra. Az érzelmi önszabályozás elsajátítása felnőtt korban sem lehetetlen, a gyerekeinknek pedig már kicsi kortól el kell kezdeni megtanítani ezt. A felvértezés azt jelenti, hogy amikor jön a veszély, a nehézség, akkor ugyan egy időre kibillenünk az egyensúlyi állapotból, de képesek vagyunk stabilizálni magunkat. Ezt a képesség tanulható, és tanítani is kellene. A világhálón egyébként számtalan jól használható módszer elérhető, legyen az légzéstechnika, relaxáció vagy mindfulness meditáció. Természetesen ezeket rendszeresen, napi szinten kell gyakorolni, mert csak akkor érhetjük el a kívánt hatást.
