Kezdetben még a barátaik se voltak kíváncsiak rájuk, most kis híján telt házat csináltak a Budapest Parkban. Lezárult a magyar underground talán legszürreálisabb sikersztorija.
Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal az ősélményemmel, hogy amikor először hallottam a Ricsárdgírt, nagyjából annyi volt a benyomásom róluk, hogy
Talán 2015-ben járhattunk ekkor, már volt értelmezhető méretű közönségük, de a befutástól még messze álltak. Sokáig nem is fordítottam rájuk különösebb figyelmet, majd végül a 2016-os orfűi víziszínpados koncertjükkel vettek meg. Aki soha nem volt ilyenen, az sajnálhatja, de a felvételeket (például ezt vagy ezt) mindenképp érdemes visszanéznie – elöljáróban legyen elég annyi, hogy joggal hívták őket vissza minden évben, a Víziszínpad fellépői közül egyedüliként.
Ezután elég hamar rajongó lettem, bár eleinte kevésbé a dalokért, sokkal inkább a konferáló szövegek és a színpadon zajló permanens bohóckodás miatt jártam a koncertjeikre. A 2019-ben megjelent Rise of the Koala lemez viszont ezen a téren is fordulatot hozott: még az éppen lezáruló évtized legjobbjai közé is beválogattam, külön kiemelve, hogy nemrég még magam se gondoltam volna, hogy erre valaha sor fog kerülni.
Még a fentiekkel együtt is szürreális volt látni, mennyien lettek a zenekar koncertjein az utóbbi pár évben. Ezt szemlátomást ők maguk is nehezen dolgozták fel, többször el is mondták, hogy ez a zene nem ekkora színpadokra és ekkora közönségnek lett kitalálva.
Ennek a folyamatnak az abszolút kicsúcsosodása volt a búcsúkoncert a Budapest Parkban: még úgy is egészen elképesztő, hogy 10 ezren váltottak rá jegyet, hogy az emberek jó része minden bizonnyal csak az utolsó alkalom miatt jött.
Már a felvezetésnek is megadták a módját: Koala Allstars Band néven egy alkalmi formációt kértek fel előzenekarnak, aminek magját a Bohemian Betyars zenészei alkották, olyan énekesekkel kiegészülve, mint Szabó Benedek, Kollár-Klemencz László, Dé:Nash és Hanzli Fanni a Doggosból.
A repertoárba direkt olyan Ricsárdgír-dalokat válogattak be, amelyek a fő koncerten nem hangzottak el, így olyan ritkaságokat is meg lehetett hallgatni – ráadásul különleges előadásban –, mint a Kád, a Sztár vagy szar, a Szörf, vagy épp az új lemezről a Nem egy tánc.
A búcsú és a közel telt ház ellenére a zenekaron egészen a koncert utolsó negyedéig egyáltalán nem érződött, hogy meg lennének illetődve. Az átkötő szövegekben se volt szinte semmi érzelgősködés, tulajdonképpen úgy zajlott a buli, mint bármelyik másik.
Eddig is lehetett tudni, hogy szimpatizál a zenekarral, annak idején meg is osztotta a Facebook-oldalán a róla írt dalt, de így is extra jófejség a részéről, hogy bevállalta a szereplést. Ráadásul a poénokat is egymás után szórta, szóval látszott rajta, hogy szívesen csinálja.
Az utolsó fél órában aztán bepótolták az addig mellőzött hatásvadász fordulatokat („már csak 4 dal van hátra a Ricsárdgír történetéből”, „jézusom, 20 perc múlva feloszlunk”, stb.), de ez se volt kellemetlen egyáltalán.
A legutolsó két szám természetesen az Éva otthon, valamint a SzintisLaci volt, ami alatt a színpadon egyébként mindig egy helyben álló Laci élőben is bemutatta a mémmé vált klipben látható koreográfiáját. Utána egy hatalmas köszönő felirat előtt még operaszerűen is elénekelték párszor a dal zárósorát (A Ricsárdgír már nem zene), majd végleg levonultak.
Bár elég kérlelhetetlenül kijelentették, hogy nincs visszaút, én azért reménykedem benne, hogy láthatjuk még őket együtt. A Kispál és a Borz esetében úgy fogalmaztam, a dalaik egyszerűen túl jók ahhoz, hogy ne hangozzanak el rendszeresen élőben – ezt most úgy árnyalnám, hogy ez a produkció túl egyedi és különleges ahhoz, hogy soha többé ne lehessen látni.
És az is biztos, hogy néhány örök fanyalgót leszámítva senki nem kérné rajtuk számon, ha mégis meggondolnák magukat.
