Sokadik Fishingünkön elgondolkodtunk, hogy mi a vonzó generációkon keresztül az orfűi fesztiválban, amelyre nagyon gyorsan elkel minden hetijegy, és amelyet a zenekarok legalább annyira szeretnek, mint a közönség.
– Mi a bánatért járnak még mindig a Fishingre ennyien? – morfondíroztam, amikor felvettem a karszalagomat, és bementem az orfűi kemping, vagyis a fesztivál területére.
Nyilván ott a festői környezet, az egyedülálló helyszín, a limitált létszám, a magyar underground ma már majdhogynem mainstreammé öregedett megszokott zenekarai, a Borfalu, remek off-programok, a két tó, fürdési lehetőség, ez mind ok.
De hogy van az, hogy a 40+os korosztály mögé mindig felzárkóznak a következő generációk? A fesztivál persze kénytelen erre reagálni, műfajban is szélesíteni a repertoárt, így már sztárfellépő a Carson Coma vagy nagyszínpados Beton.Hofi is. Furcsa, de mindig van sok fiatal, akiknek persze életük egyik remek bulija a sátorozás, a tóparton hesszelés, a kiszakadás a nagyvárosi létből. Boomer... mondanák persze ők.
Minden évben van egy kis bővülés, egy pár helyet rendbe raknak, kicsicsáznak, praktikusan fejlesztenek. Valahogy mindig az volt az ember érzése már 10 éve is, hogy ez a fesztivál nem a pénzért, nem a szervezőkért van, hanem a közönségért. Persze nem baj, ha eltartja magát, sőt.
Az biztos, hogy az utóbbi évek változásai a Fishinget se hagyták érintetlenül, de mégis sikerült megőrizni elég sokat az első évek hangulatából - talán ezért van itt ennyi visszajáró fesztiválozó, és ezért jönnek újak, fiatalok is, megnézni, mit szeretnek/szerettek ebben a szüleik annyira.
Idén feltűnt, hogy minden eddiginél rugalmasabb a bejutás, főleg, ha nincs nálad kis hátizsák, minden megy flottul, átmégy, mint kés a vajon, és ennek így is kell lennie. Bent gyors a kiszolgálás, persze nagyobb szünetekben nagyobbak a sorok is, főleg a népszerűbb standoknál, de ki lehet bírni.
ha kifogásolhatok valamit, akkor egyes helyeken a világításra kéne figyelni, mert nem jó vaksötétben falatozni. Apropó vaksötét, ez 15 éve probléma, hogy a kijárat után ahogy balra lebotladoznak az éjszakai sötétben a már kissé „elfáradt” fesztiválozók, az több, mint veszélyes, na oda kellene valami fényforrás.
Amúgy minden oké, az új lépcsők is működnek, kicsit jobban feltöltve kaviccsal még simább lesz rajtuk a lejutás, de mindenképp jobb, mint lezúgni a domboldalon kamikáze módjára...
A drágulás nyilván a Fishinget is elérte, a jegyárak mellett minden drágább, mint akár csak tavaly is. Kaját 3500 alatt értelmezhető minőségben és mennyiségben nemigen lehet kapni, aki gyors, olcsó valamire vágyik, annak van persze zsíros kenyér vagy hot dog, esetleg lángos, de az is már 2000 felé hajlik, ha van is rajta valami...
Jó volt újra látni a Kispál és a Lovasi formációt újra, a tavalyi koncert nagyon bejött a közönségnek, a Kispál és a borz első lemezeiről válogató kvartett felállás most is önfeledt tombolást hozott. A régi nagyok közül a Quimby megint Kiss Tibivel az élen a Fishingen, és ugyanolyan jók, vagy tán még egy kicsivel jobbak is, mint a Covid előtt.
Hobo egészen jó koncertet csinált, ahogy ő mondaná, hajlott kora (78) ellenére. És megint talált egy nagyon jó zenekart maga mögé, a gitárosa kb hozza a Deák Bill-szintet énekben, amit sose gondoltam volna. A Godfater. Tátrai Tibor x-edik supergroupja, de nem tudom, volt-e valaha ennyi jó zenész körülötte. A 30Y olyan helyi rajongótáborral bír, hogy nem tudja nem az év koncertjét csinálni itt szinte minden évben.
Az olyan, már feltörekvőnek sem nagyon nevezhető zenekarok, mint a Carson Coma, az Aurevoir., a Bohemian Betyars és az Ivan and the Parazol hatalmas bulikat csinálnak, és itt látszik, hogy a közönségben simán összefolyik több generáció, és a stílusok sem osztják meg az orfűi tömeget.
Sorolhatnék még zenekarokat, előadókat, de igazából rossz koncerten nemigen voltam, legfeljebb van, ami nem az én ízlésem, vagy szerintem cringe, de ez elkerülhetetlen.
Itt simán előfordul, hogy az utcán, a kávézónál, a Borfaluban összefutsz az előbb még a színpadon látott zenésszel.
Mondhatjuk azt, hogy csakúgy, mint egy zenekarnak, egy fesztiválnak is lehetnek elkötelezett rajongói, és ez óriási kincs. Egy olyan helyen lenni négy napig, ami mintha nem is Magyarország lenne. Vagy mintha kiszakadnánk erre az időre abból, ami körülvesz minket. Ilyen is lehetne Magyarország - őrizgetjük magunkban az illúziót. Lehetne.
