A Közel-Kelettel kapcsolatban máig él az általános felfogás, hogy a térség konfliktusainak fő forrása az ásványkincsekért - mindenekelőtt a kőolajért - folytatott ádáz küzdelem. A súlyos konfliktusok forrásai közé szokás sorolni a gyarmatosítás és a különböző nyugati eredetű modernizációs kísérletek kudarcait, valamint az ezek nyomán kialakult törzsi, etnikai és vallási ellentéteket is. A jövőben azonban a jelek szerint új típusú, a korábbiaknál súlyosabb problémákra kell felkészülnie a közel-keleti országoknak. A legnagyobb gondot - és egyben a legjövedelmezőbb befektetési lehetőségeket - ma már inkább a vízhiány jelenti.
A vízkrízis, tágabb értelemben az emberi tevékenység és a klímaváltozás okozta ökológiai problémák a térségnek csaknem az egészét érintik. A vízprobléma felbukkan Etiópiától és Egyiptomtól kezdve Izraelen, Jordánián, Szírián, Irakon, Iránon és Afganisztánon át egészen az Azerbajdzsán által tavaly az örményektől visszafoglalt Hegyi-Karabahig. Sárközy Miklós történész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense segítségével néhány szemléletes példán keresztül most azt próbáljuk bemutatni, miféle okai, következményei és milyen megoldási lehetőségei vannak a közel-keleti vízhiánynak.
A fegyverként használt víz?
A kutató azt mondja, tulajdonképpen már az 1967-es hatnapos háború kirobbantásának is egyik lehetséges oka a víz volt. Az történt, hogy szíriai mérnökök el akarták terelni a Jordán-folyó vízgyűjtőterületén található víz nagy részét a Golán-fennsík környékén, jelentősen csökkentve ezzel az Izraelbe eljutó víz mennyiségét. Ez azt jelenti, már évtizedekkel azelőtt elkezdték fegyverként használni a vizet, hogy a vízhiány problémája komolyabban felmerült volna.
Szintén emlékezetes, hogy Szaddám Husszein korábbi iraki elnök a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján hetvenezer négyzetkilométernyi mocsarat csapoltatott le, mindezt azért, mert a többezer éves iraki mocsarak vonzáskörzete a vele ellenséges síita muszlim csoportok kezén volt.
Szaddám Husszein - amellett, hogy a már akkor is jelentkező vízhiányt próbálta kezelni - elsősorban a mocsarak körül élő, ellenségesnek tekintett csoportokat akarta szétszabdalni.
A méreteit tekintve Magyarország területének bő kétharmadát kitevő mocsárvidék lecsapolása elképesztő ökológiai katasztrófát eredményezett. Rengeteg ritka vándormadár, csak ott élő halfajok, rovarfajok és rágcsálófélék pusztultak ki. Szaddám Husszein 2003-as bukása után aztán hamar átvágták a gátakat, és megpróbálták mérsékelni a károkat, helyreállítani a környezetet. Az élőhelyek revitalizációja részben azóta sikerült is. Ma az iraki mocsárvidékből nagyjából tízezer négyzetkilométer helyreállt, amely kevesebb mint 60 százaléka az eredeti kiterjedésének, 2016-ban pedig a területet a világörökség részének nyilvánította az UNESCO.
Gátakkal a vízhiány ellen
Szíriában szintén jelentős gondokat okozott a mesterséges gátépítés. Törökország a hetvenes években kezdett intenzív gátépítésbe az Eufrátesz folyón, ami jelentősen kihatott Irak és Szíria vízháztartására is, hiszen az ősi Mezopotámia két folyója, a Tigris és az Eufrátesz részben átfolyik Szíriába. Irakban és Szíriában ennek megfelelően a 2011-es, Arab Tavasz néven ismert forradalom részben ökológiai okokra is visszavezethető. Az elszegényedett szunnita arab parasztok közül ugyanis a használhatatlanná vált búzatermelő területeket hátrahagyták, és nagyrészt a szíriai Damaszkuszba özönlöttek, ahol nincstelenekké váltak. Részben ezek az emberek adták a Bassár el-Aszad szíriai elnök ellen kirobbant, később polgárháborúba torkolló mozgalom embertömegének nagy részét.
A hetvenes években, amikor a monarchia az utolsókat rúgta, Afganisztánban is elkezdtek duzzasztógátakat építeni a Helmand-folyóra. Az építkezés nyomán Afganisztán és Irán létrehozott egy közös vízelosztási rendszert, amely 2016 táján a két ország között komoly vitába torkollott. Bár valószínűleg kevesen emlékeznek rá, de a két ország emiatt majdnem fegyveres konfliktusba keveredett. Végül Irán az afganisztáni tálibok segítségével bírta jobb belátásra az akkori, nyugatbarát afgán kormányt. Afganisztánban az idén a tálib hatalomátvétel okozta megrázkódtatást az egész országra kiterjedt aszály is súlyosbította. November elején David Beasley, az ENSZ Élelmezési Világprogramjának (WFP) igazgatója Kabulba látogatott, és ott a nemzetközi médiának azt mondta:
Az emberek kilencvenöt százalékának nincs elég élelme, és mi tehetetlenül nézzük, ahogy 23 millió ember menetel az éhezés felé.
Örményország 2020-ban 121 települést adott át Azerbajdzsánnak Hegyi-Karabah területén egy viszonylag rövid háborús konfliktus lezárásaként. A hegyi-karabahi konfliktusban szintén szerepet játszhatott a víz, hiszen az azeri-örmény-iráni határon található terület vízkészletét tekintve rendkívül gazdag. Amíg Hegyi-Karabah örmény kézen volt, bizonyos elemzések szerint a vízhiánnyal küzdő Irán a következő évtizedekben a karabahi vízért cserébe üzemanyaggal látta volna el az örményeket. Ugyanez az együttműködés Azerbajdzsánnal valószínűleg már nehezebben fog menni.
A vízhiány mindeközben a leggazdagabb - adott esetben a leginkább stabil - országokat sem hagyja érintetlenül.
Szaúd-Arábia például mindössze néhány évvel ezelőtt végleg felhagyott a búzatermeléssel az éghajlati változások miatt, és egyelőre úgy néz ki, jobban megéri nekik gabonát importálni, mintsem locsolással kísérletezni az elsivatagosodó termőterületeken.
Tíz éve küszködik a kiszáradással az életről elnevezett folyó
Van Iránban egy folyó, a Zajánde, amelynek a neve magyarul élő folyót jelent. Ennek a forrásvidéke Irán nyugati részén, a Zagrosz-hegységben van, de átfolyik a világörökség részeként számon tartott épületekkel is rendelkező Iszfahán városán, hogy aztán kelet felé a sivatagban enyésszen el. A BBC épp tíz évvel ezelőtt mutatott be egy rövid videóriportot, amelyben már akkor arról számoltak be, hogy a folyó iszfaháni szakasza teljesen kiszáradt, és azt csak a nagyobb eseményeken, például az iráni újév alkalmával vagy jelentősebb vallási ünnepekkor töltik fel újra és újra vízzel. A 24.hu által megkérdezett helyi forrás szerint gyakran megtörténik, hogy a városban arra ébrednek, a folyómeder megtelt vízzel, hogy aztán néhány nap múlva minden előzmény nélkül ugyanolyan szárazzá váljon, mint előtte.
Kapcsolódó
Haldoklik az Eufrátesz, milliókat fenyeget a vízhiány
Rég nem látott aszály sújtja a Mediterráneum keleti részét.
2021-ben ez a folyó részben helyi szimbólumává vált az ökológiai problémáknak. Bár a nyugati nyilvánosságban viszonylag kevés szó esett róla, november közepén hatalmas tüntetéseket tartottak helyi földművesek Iszfahánban a folyó kiszáradása ellen tiltakozva. A tömeg elözönlötte a száraz folyómedret a tizenhetedik században épült, huszonhat ívű Khadzsú híd talapzatánál. Miután azonban a tüntető tömeg az új elnököt, Ebrahim Raiszít és a legfőbb vallási vezetőt, Ali Khamenei nagyajatollahot kezdte hangosan kritizálni, a rendvédelmi erők szétkergették a tiltakozókat. Az akcióban a hírek szerint könnygázt és gumilövedékeket is bevetettek, a tüntetők közül sokan megsérültek.
Irán és a víz
Iránnak a vízrajzi sajátosságai miatt különösen látványos problémákat okoz a vízkészletek szűkössége, ami főként az ország keleti részét érinti súlyosan. Az ország nyugati része, ahol az éghajlat mérsékelt övi, viszonylag gazdag vízben, ám az ország nagy része félsivatagos állapotot tükröz, és vízben kifejezetten szegények a keleti területek, ahol az aszály már most is tragikus következményekkel jár, ami komolyabb népmozgást is előidéz. Az ökológiai nehézségeket csak súlyosbítja, hogy míg 1979-ben, az Iráni Iszlám Köztársaság létrejöttekor csak harmincöt millió fő volt az ország lakossága, addig ma már nyolcvanöt millió. Az ökológiai és társadalmi változások ráadásul azt eredményezik, hogy a lakosság mindinkább hatalmas metropoliszokban koncentrálódik.
A főváros, Teherán ma már nagyobb, mint New York, lakosságának száma hivatalosan tizenkét millió fő, de becslések szerint ténylegesen elérheti a tizenöt milliót is. A Teheránhoz hasonló megapoliszok vízellátása a tágabb térségben is komoly kihívást jelent. Teheránban nyaranta évek óta részben korlátozzák a vízfogyasztást, és sok függ attól is, hogy mennyi a téli csapadék a Teherán feletti Elburz-hegységben, vagyis a Teherántól nyugatra fekvő, óriási karadzsi víztározóba mennyi víz kerülhet a tél végére. Már jó évtizede, hogy Teheránban megjelentek a lakosságot takarékos vízfogyasztásra buzdító feliratok.
A probléma nehézségét jól érzékelteti, hogy a hőmérséklet általános növekedése miatt a növénytermesztésnek jelentősen emelkedik a vízigénye, miközben a termelésnek is növekednie kellene a demográfiai folyamatok miatt. A képlet azonban inkább úgy néz ki, hogy egyre több emberre egyre kevesebb víz jut.
Iránban már a hatvanas években hatalmas vízügyi beruházások indultak, az igazán komoly fordulat azonban 1979, az iráni iszlám forradalom után következett be. Sokakat meglep talán, de Iránban az 1979-es politikai fordulat az ország gazdasági rendszerét szocialisztikus irányba tolta el. Az állam az újraelosztásban igyekezett nagyobb felelősséget vállalni főleg a szegényebb vidéki lakosságért. Ennek a kooperatív, atyáskodó gazdaságpolitikának lett következménye, hogy a vidékpolitika része lett a brutális mennyiségű duzzasztógát-építés, amiből viszont akaratlanul is a többezer éves, jól működő ökoszisztémák felborítása lett. Gyakorlatilag az történt, hogy a rövidtávú haszon, azaz a mezőgazdasági termelés hatékonyabbá tétele érdekében feláldozták a távlatilag értelmezhető ökológiai célokat.
Gátépítésekkel abban az időben hatalmas állami támogatásokat lehetett behúzni, és ebből sokan meg is gazdagodtak. A beruházások sokszor az állami szervekhez köthető, jó kapcsolatokkal rendelkező személyek közelébe kerültek, és a mohóság sokszor kerekedett felül a józan észen. Vízügyi reformra és gátépítésekre azért volt szükség, hogy az ország vízháztartásának egyenlőtlenségeit kezeljék, vagyis a vízben gazdagabb nyugati területekről megfelelő mennyiségű vizet juttassanak a keletebbre fekvő területekre. Mindamellett sok fölösleges vagy rosszul működő gát is épült, ami sok helyen okoz a mai napig vízügyi problémákat, miközben egyébként a vízügyi reform mögötti jó szándék elvitathatatlan.
Az idei kelet-iráni aszály és a nyomában kialakult tiltakozások, valamint a novemberi, kormányellenessé váló tüntetések valamennyire kijózanították az ország politikai vezetését. Megoldási kísérletekkel már az előző elnök, Hasszán Róhání idején is előálltak. Az ötlet, ami valószínűleg meg is valósítható, hogy az ország északi határán található Kaszpi-tenger vízét sómentesítsék, és vonják be az édesvíz-háztartás gondjainak kezelésébe. Erre azért van lehetőség, mert a Kaszpi-tenger beltengerként nem érintkezik az óceánnal, sótartalma pedig egyharmada az óceánénak, vagyis a sómentesítése jó eséllyel nagyobb költséghatékonysággal megvalósítható. Ehhez a sómentesítő munkához az irániak külföldről igyekeznek technológiai partnereket megnyerni, ami viszont nem könnyű az Iránt az atomprogramja miatt sújtó jelenlegi gazdasági szankciók közepette.
Kapcsolódó
Kell-e félnünk az iráni atomprogramtól?
Lezárult az iráni nukleáris programról szóló nemzetközi tárgyalások újabb fordulója Bécsben, de a résztvevők továbbra sem jutottak közelebb a mindenkit megnyugtató megoldáshoz.
A 2015-ben többoldalúan megkötött nemzetközi egyezmény, az Iráni Atomalku (JCPOA) - amely Irán nukleáris programját korlátozta - éppen abban nyújtott segítséget, hogy a nemzetközi tőke befektetői is megjelenhessenek az országban. Miután azonban Donald Trump amerikai elnök 2018-ban felrúgta a megállapodást, az USA újabb nemzetközi szankciókat vezetett be, ami főként azokat sújtja, akik az irániakkal üzletelnének. A JCPOA helyreállítása, amelyért több mint fél éve küzdenek a résztvevő nagyhatalmak a bécsi tárgyalóasztalok mellett, sokat segítene abban is, hogy komolyan vehető vízügyi szakembereket és nemzetközi cégeket mozgósítsanak. Ugyanígy igaz, hogy a vízügyi befektetések az egész közel-keleti térségben a meghatározó üzletágat jelenthetik majd a jövőben.
