A toalett az emberi higiénia alapvető részét képezi, fontos, ámde kényes kérdés. Mit tehet, hova fordulhat az ember, ha jártában-keltében tör rá a szükség?
A város fejlődésével a nyilvános illemhely témája természetesen időről-időre felmerült, kulturált és szakszerű megoldásokat kívánt. Ezek higiéniai és városképformáló funkcióját viszonylag korán felismerték a magyar fővárosban is:
A Jennings rendszere alapján megépített illemhely egy fedetlen, kör alakú építmény volt, ajtó nélkül ugyan, de védfallal eltakart bejárattal. Középen állt a szifonos medence, amely körül hat, vaslapokkal elválasztott állóhely lett kialakítva. A vasból készült létesítmény 3757 Ft 50 kr-ba került.
Ezután jó ideig nem létesítettek újabb nyilvános toalettet. A millenniumi ünnepségek idején, a Nagykörút megnyitásakor a Közmunkatanács néhány, Párizsból vásárolt illemhelyet helyezett üzembe, ugyanakkor utasították a főváros házmestereit, hogy kérésre bárkinek biztosítsák a lakóházak közös mosdóinak használatát.
A Beetz-féle, vasvázas illemhely világszabadalmat jelentett „olajjal szagtalanított vizelde” néven. Néhány ilyen épület még ma is fellelhető a városban (pl. a János kórház mellett, a Nagymező utcában, a Lövölde téren, a Ferenc téren, az I. kerületben a Lovas úton, ill. a Hunyadi szobor mellett), mivel az ipari műemlék jellegű illemhelyeket 1985-ben elkezdték felújítani, az eredeti külső megtartásával és korszerű belső, vandalizmussal szemben is ellenálló védelemmel ellátva.
1983-tól korszerű egyszemélyes, félautomata fülkéket kezdtek telepíteni - elsősorban a belváros forgalmas helyszíneire -, 1996-ra már 29 ilyen létesítmény üzemelt. A Fővárosi Közgyűlés 1996-ban az Il-Net Kht.-t bízta meg a vécék további üzemeltetésével, ami sajnos nem volt eredményes hosszú távon: 2009-ben ismét a Csatornázási Művek feladata lett a közvécék működtetése, akik a korábbi, közel 130 működő és nyitva tartó illemhely helyett 74 nagyon rossz állapotú, romos toalettet vettek át a korábbi üzemeltetőtől.
