A török kori temető, illetve az arra települt raktárépületek helyén és környékén József nádor által kialakított városrész, a Lipótváros központjaként megálmodott József nádor tér a XIX. század hajnalán kis híján Pest főtere lett, hiszen a nagy árvíz előtt nem csak az első Pesti Magyar Színházat (a Nemzeti ősét), de a városházát, illetve a Magyar Tudományos Akadémiát is ide szánták.
A mindent elárasztó víztömeg azonban egy csapásra keresztülhúzta a terveket, így a tér fejlődése csak két évtizeddel később indult meg: előbb a névadó szobra (1869), majd méretes paloták jelentek meg a téren, végül pedig Ilsemann Keresztély főkertész munkájának köszönhetően a századfordulóra kedvelt sétatérré vált.
Szűkebb (itt elég csak az Alpár Ignác tervezte, egy ideig még a Pénzügyminisztériumnak otthont adó óriásra gondolnunk) és tágabb értelemben vett környezetében pedig sorra épültek a Budapestet egy csapásra fejlett világvárossá változtató jókora bérházak és paloták, köztük a méhkast idéző óriás.
A kertet az első világháború kitörése előtt egyetlen évvel a fővárosi főkertészi pozícióba került Räde Károly a Vezúv által elpusztított Pompeji kertjeinek mintájára építette át. Az 1925-ig tartó munkák nyomán a tér Budapest egyik legszebbjévé vált, 1938-ban pedig mai nevét is felvette.
Ugyanekkor merült fel először a park alá szánt, négyezer embert befogadó óvóhelyként is használható, 134 autót elnyelni képes földalatti garázs építésének ötlete, amit a főváros hosszú évtizedekre jegelt. A szocializmus évtizedeiben a József nádor tér zöldterülete csökkent, az autók fák közé férkőzésével pedig megszületett az V. kerület egyik legnagyobb parkolója.
A mélygarázs ötlete 1991-ben bukkant fel újra, pályázatot azonban csak 2005-ben írtak ki rá, melyet a következő évben az OTP Ingatlan Zrt. nyert meg. A cég a szerződést ért támadások hátráltató hatása miatt csak egy évtizeddel később láthatott neki a munkáknak, vélhetően azért, mert a tér és a József Attila utca sarkán állt, 2005-ben privatizált egykori Postabank-székház 2015-ben az erre a célra létrehozott AMX Nador House Zrt. részévé vált, melynek résztulajdonosa a miniszterelnök veje, Tiborcz István által vezetett BDPST Zrt. volt, ez pedig az Orbán-kormányhoz számos szállal kötő Adnan Polat vezette HBRE International Investmentsszel karöltve luxushotelt álmodott meg az épületbe.
Az egykori Postabank-székház
Az 1824-ben a reformkori Pest egyik legfontosabb tervezője, Hild József tervei szerint megszületett sarokházban
működött az első Gundel étterem, amelynek Liszt Ferenc mellett Tisza Kálmán is törzsvendége volt. Belső terének díszei a XX. század hajnalán végzett
átalakítások, illetve a Budapest ostroma alatt kapott bombatalálat miatt tűntek el teljesen, a Kádár-kor hajnalán pedig a Rákóczi út épületeihez hasonlóan földszinti üzlethelyiségek méretét
csökkentették, majd az épület aljába árkádsort építettek.
A 444.hu erről szóló beszámolója után a projektcég hirtelen a Pharaon-Omega Fejlesztési és Tanácsadó Kft. kezébe került, neve pedig 2016 márciusában
A 75 ezer köbméter talaj megmozgatásával járó mélygarázs-projekt azonban készen állt a megkezdésre, ez pedig nyilvánvalóan együtt járt a tér kiradírozásával. 2012-ben szakvélemény született tehát az ott álló huszonnégy, az abban foglaltak szerint menthetetlennek ítélt fáról, amelyek kivágása ellen a vélemény pártatlanságát kétségbe vonó Levegő Munkacsoport hosszan tiltakozott. Egy ponton már-már úgy tűnt, sikerrel járnak, hiszen a vágás helyett előbb csak csonkolt fák új hajtásokat növesztettek, 2016 elején azonban eldőlt:
a mélygarázs megszületik, a fáknak pedig menniük kell.
Ugyanezen év márciusában huszonkettőt ki is vágtak közülük, kettőt pedig az Olimpia Parkba költöztettek, majd megindult a nyolc évtizede dédelgetett garázsálom valóra váltása.
Az 525 autót befogadni képes, kerékpártárolót is magában foglaló mélygarázs munkálatai során nem csak a várt török sírok tömegei, de Pest egyik külvárosa, Újbécs részlete, valamint tárgyak és ékszerek egész sora is felbukkant, a munkák azonban a szükséges feltárások után zavartalanul folytatódtak tovább. A mélyépítési munkák 690 millió forintos költségét az OTP finanszírozta, a felszíni rendezés azonban az V. kerület feladata volt, akik ezt nyilvánvalóan közpénzből oldották meg, cserébe azért, hogy a mélygarázs ötven év múlva a Belváros tulajdonába kerüljön.
A József nádor közel két évre jókora gödörré változott, hátra volt még azonban a felszín rendezése, melyre nem épp meglepő módon - a Podmaniczky és a Vörösmarty tér esetében már látott módon - nem írtak ki széles körű, tucatnyi tájépítész iroda részvételét lehetségessé tévő tervpályázatot.
A feladatra kiválasztott H F Építésziroda által jegyzett látványtervek első látásra akár még korrektek is lehettek volna, részleteiket megvizsgálva azonban egyértelművé vált, hogy a tér névadója, a Margitsziget és a Városliget rendezésében és parkosításában oroszlánrészt vállaló, azokat saját birtokáról (a mai alcsúti arborétumból) adományozott fákkal is segítő József nádor, illetve a századforduló tervezői egyáltalán nem lennének büszkék a mai szakemberekre, hiszen a tervek nem a városlakók szempontjait helyezték előtérbe.
Az elmúlt években egyre sokasodó fővárosi térátalakítási munkák kivitelezését rendre elnyerő Penta végül 1,2 milliárd forintos keretösszegből gazdálkodott, aminek részeként nem csak egy újabb napozórétet hoztak létre, de a modern térépítési elveknek ellentmondó tervek szerint 56 felszíni parkolóhelyet is a tér szélein, sokat rontva ezzel annak élvezeti értékén, hiszen az épületek tövében végighajtó, majd megálló autók feleslegesen nehezítik majd a gyalogosok és kerékpárosok közlekedését, főleg annak fényében, hogy a gyep alatt három szintnyi garázs is rendelkezésre állna.
A kevésbé érthető döntések sora persze távolról sem merül ki ennyiben, hiszen az ötvennégy fa - köztük juhar- és égerfák, Szent István hársak, kocsányos tölgyek, valamint a vadonatúj fajtának számító Sisi ezüsthársak - elültetése ugyan kitűnő ötlet (főleg, hogy ez két és félszerese az évekkel ezelőtti számnak), az azonban kérdéses, hogy a forradalmi megoldásként beharangozott gyökércellás módszer ellenére azok elérnek-e valaha a második emeleti ablakok magasságáig, hogy úgy fessenek, mint ahogyan azt a felettébb optimista látványtervek mutatják.
A Belváros-Lipótváros Városfejlesztő Kft. oldalán olvasható hangzatos leírás szerint a magas minőség, a fenntarthatóság, illetve az építészeti örökség és a kulturális értékek kiemelése mellett fontos szempont volt "a természet megjelenítése, amit mind a zöldfelületek, fasorok telepítése, mind pedig a víz, mint új elem megjelenése képvisel a téren" - utalva mindezzel a félszáz csemete által körülölelt gyepre, illetve az azokat apró földdarabokká osztó két új műalkotásra:
a Herendi Porcelánmanufaktúrában készült Élet Fájára, illetve a Zsolnay-gyárban született majolika díszkútra.
Szentgyörgyvölgyi Péter fideszes polgármester a tér átadásán elmondott beszédében természetesen ezekről is megemlékezett, állítva, hogy azokat kifejezetten ide tervezték, ez a kijelentés azonban egyáltalán nem állja meg a helyét, hiszen a Meixner Etelka által tervezett alkotás már a harmadik a sorban: az első, négy méter magas, belső világításának köszönhetően éjjel is látható porcelánfa tíz évvel ezelőtt egy veszprémi körforgalomban kapott helyet.
Az első darabot alig két hónappal ezelőtt egy újabb, szintén egy veszprémi körforgalomban felállított, a porcelánmanufaktúra által felajánlott, három és fél méter magasra nyújtózó darab követte, ami első látásra teljesen megegyezik a budapestivel, hiszen mindkettőt a gyár legismertebb motívumkészlete, a lepkéket és virágos ágakat felvonultató Viktória-minta díszíti.
Az acélvázra húzott porcelántestekből álló munkát a veszprémiekkel ellentétben a belvárosi köztéren egy medence is körbeveszi, melynek vizét fúvókák habosítják, hogy a József Attila utca felől érkezők lába egy pillanatra biztosan a térkőbe gyökerezzen, miközben végigpillantanak a megújult téren, melynek élményét már (a mélygarázs lejáratát figyelmen kívül hagyva) ez a nyitány is nagy mértékben csorbítja, hiszen
az életfa túlzó mérete miatt egyértelműen a giccs kategóriájába esik, és klasszisokkal jobban működne egy Kádár-kocka kis porcelántárgyakkal telezsúfolt polcán, a tévéképernyőből zsebkendőnyi részt elfedő terítőt helyén tartó díszként, vagy épp egy szuvenírbolt kínálatában.
A munka ugyanakkor tökéletesen illik az országot az elmúlt években egyre nagyobb mértékben elárasztó köztéri alibiszobrászat fősodrának olyan remekei mellé, mint a Blikket árusító rikkancs, a Miskahuszár, vagy épp a Belgrádban felállított Hunyadi-szobor.
Egy hagyományokat szem előtt tartani kívánó, de magát modernnek láttatni akaró térnek nyilvánvalóan alapeleme, hogy tartalmazzon valamit a XXI. századból, ennek ideális módja Magyarországon azonban ezt látva még egészen biztosan csiszolásra szorul, főleg, hogy a tér két másik alkotása két másik kort idéz: a mára némiképp elfeledett emlékű nádor szobra a XIX. és XX. század legfontosabb alakjainak emléket állító, realista figurális szobrászat gyermeke, a tőle néhány lépésre álló, a Vörösmarty tér felől érkezve azonnal szembeötlő színes óriás pedig a XIX. és XX. század fordulójának színpompás díszkútjait idézi - nem véletlenül, hiszen a pécsi Zsolnay-gyárban született, delfines vízköpőkkel rendelkező munka eredetije a ma Romániához tartozó Herkulesfürdő egykor tömegeket vonzó fürdőépületében kapott helyet.
A Szapáry-fürdőként elhíresült, Alpár Ignác által megálmodott, fénykorában Erzsébet királynét és Ferenc Józsefet is látott épületegyüttes mára igen lepusztult - a tulajdonosok egész sora által halogatott felújítások hiányában azonban idén februárban a tetőszerkezete is részben beomlott -, szívében ma is ott áll a neoreneszánsz kút, ami másfél évszázaddal ezelőtti felállítása után a pécsi gyár egyik legnépszerűbb alkotása lett, másolatai pedig a következő években nemcsak a pécsi gyár udvarán, de Magyarország több pontján is felbukkantak.
A magyar épített örökség történetében betöltött szerepe így persze megkérdőjelezhetetlen, az azonban további kérdéseket vet fel, hogy a tér átépítésének ötletadói milyen megfontolásból döntöttek épp egy beltéri alkotás lemásolása, majd köztérre illesztése, egy másfél évszázados minta XXI. századi formába öntése, illetve a százötven éve ott álló bronzóriás egymás mellé helyezése mellett.
A látványtervek tényleg azonos formában, noha némi késéssel valósultak tehát meg; a három, különböző kort és stílust idéző alkotás együttes képe azonban komolyan megzavarja a tér egységét, a kivágott fák helyére került csemeték pedig még hosszú évtizedeken át nem tudják meggátolni a teret attól, hogy
nyáron ne a perzselő hőség elől menekülve kelljen átfutnunk rajta - anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vethetnénk a nyugalom helyett identitásvesztést árasztó kusza környezetre, vagy legalább nem éreznénk úgy magunkat, mintha nem önszántunkból sétáltunk volna be egy óriási sütőbe.
A kutak körül helyet kapott, a hajléktalanokat távol tartó fémpántokkal rendelkező íves padokra mindemellett sem most, sem a jövőben nem vetül majd semmiféle árnyék, így az egyre növekvő átlaghőmérsékletet hozó nyarakon képtelenségnek tűnik, hogy bárkinek megfordulna a fejében innen élvezni a budai oldal, illetve a pesti belváros felé dübörgő forgalom zaját.
A modern téralkotás persze nehéz dió, nagyvárosok egész sora van tele hasonló mértékben vonzó, többé-kevésbé zöld szigetekkel, melyekről az urbanizmus legfontosabb úttörőinek egyike, a szociológus-író William H. Whyte így írt:
Nehéz olyan közteret tervezni, ami nem vonzza az embereket. Figyelemre méltó, hogy mégis milyen gyakran sikerül.
Budapest most újabb térrel csatlakozik ehhez a népes listához, amelyen a terveket látva nemsokára a Vörösmarty és a Podmaniczky térnek is helye lesz.
Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu
