A szakértők szerint sajnálatból és bűntudatból maradni sokszor ártalmasabb, mint őszintén belátni, hogy vége.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai alapján elképesztő mértékben emelkedik a mentális betegségek és zavarok gyakorisága: 1996 és 2013 között világszerte 54 százalékkal emelkedett a depresszióval küzdők száma. És ez "csak" a depresszió, a többi pszichiátriai problémáról még nem beszéltünk.
Egy párkapcsolatban tehát sajnos szembe kell néznünk azzal, hogy társunk esetleg már az elején depresszióval küzd, vagy valamilyen okból később csúszik bele ebbe az alattomos betegségbe. Mivel a tünetek sokfélék és a depresszió mértéke is különféle lehet, orvosi diagnózis nélkül nehéz mit kezdeni egy depresszióssal, együtt élni vele természetesen szintén küzdelmes, és sajnos elérkezhet az a pont is, amikor úgy érezzük: ezért (vagy más okok miatt is) nem megy tovább, szakítani szeretnénk.
Amanda Perl amerikai pszichológus szerint itt kezdődnek a gondok. Abban a félben, aki szakít, egyébként is sokszor rengeteg bűntudat és sajnálat halmozódik fel, de aki épp egy depressziós embert készül elhagyni, az még inkább bűnösnek érezheti magát.
A szakember szerint ha ilyen helyzetben vagy, először is azt kell tisztán látnod, hogy nem vagy bűnbak. Nem te vagy a felelős senki más mentális problémájáért, a párodért sem te felelsz, ha úgy döntesz, elhagyod, azzal nem lököd tovább a lejtőn, nem taszítod öngyilkosságba. Egyszerűen csak felvállalod az érzéseidet, és hozol egy döntést, amivel magadat véded meg. És ehhez minden jogod meg is van.
Nirma, aki egy év halogatás után szakított depressziós barátjával, szintén erre figyelmeztet. "Az én barátom már abban a stádiumban volt, amikor minden iránt teljes közönyt mutatott. Úgy éreztem, az se érdekli, hogy élek vagy halok. Ennek ellenére annyira felelősnek éreztem magam az állapotáért, hogy egy évig húztam még a kapcsolatban. Pedig semmi értelme nem volt, mindketten csak szenvedtünk. A végén egyébként őszintén megbeszéltük a dolgot, és a barátom megértette a döntésemet. Érdekes, azóta mindketten jobban is vagyunk, maradt a barátságunk."
Katie nem volt ilyen szerencsés, az ő barátja nagyon nehezen viselte a szakítást. "Eleve nagyon hosszú ideig nem mertem megmondani neki, mert minden nap azt hajtogatta, hogy egyedül miattam van még életben. Ki az, aki ezek után elhagyná? Egy önző szörnyetegnek éreztem volna magam. De előbb-utóbb nem ment tovább a színlelés,már nekem is fizikai tüneteim voltak, lefogytam, elkezdett hullani a hajam. Hát elmondtam neki, hogy vége. Erre eltűnt, és egy napig kikapcsolta a mobilját. A poklok poklát álltam ki, azt hittem, megölte magát" – mesélte a lány.
Végül kiderült, hogy a fiúnak szerencsére nem történt baja, de Katie azóta is nehezen szabadul a bűntudattól.
A szakember szerint az őszinteség akkor is a legjobb út, ha ezzel átmenetileg úgy érezzük, cserben hagyjuk amúgy is szenvedő párunkat. "Nem fizethetjük meg a másik ember mentális állapotának árát. Jogunk van a saját lelki egészségünkhöz, és egy depresszióssal együtt élni önmagában is óriási megpróbáltatás, ha úgy döntünk, kilépünk belőle, attól nem leszünk rossz emberek. Sőt, épp hogy mindkettőnket megtiszteljük azzal, hogy nem könyörületből vagyunk együtt, hanem szembenézünk az igazsággal."
A szakértő szerint természetesen egy depresszióssal szakítani nagyon nehéz feladat. Különösen sok tapintat, empátia, kíméletes bánásmód kell hozzá. Fontos, hogy "én-üzenetekkel" kommunikáljunk, azaz ne a másikat hibáztassuk a döntésünkért, hanem mondjuk azt: "Nem érzem már jól magam ebben a kapcsolatban", vagy "Úgy érzem,...", "Nekem ez úgy jön le..." stb.
Azt is el kell fogadnunk, hogy a szakítás időlegesen valóban ronthat társunk állapotán. Ezért célszerű "mozgósítani" a családját és a barátait, hogy figyeljenek rá, illetve éreztetni vele, hogy nem veszít el téged teljesen. Igaz, azt sem szabad hagyni, hogy utána erre való hivatkozással állandóan hívogasson, vagy írogasson neked. Kíméletesen, de meg kell szabni a határaidat.
