A 26 éves, szarajevói Ajna Jusić - frissen végzett pszichológus - az Elfeledett Gyerekek Alapítvány vezetője. Azokat a sorstársait képviseli, akik háborús nemi erőszakból születtek.
Tavaly év végén, a Nők Elleni Erőszak Megszüntetésének Világnapján az ENSZ-ben mesélte el történetét. Anyját a boszniai háború alatt erőszakolta meg egy katona. Az akkor huszonkét éves Sabine Jusić nem akarta megtartani a terhességet, de nem is szakíttatta meg, képtelen volt egyáltalán tudomást venni róla. Egy menedékházban hozta világra a csecsemőt 1993 szeptemberében.
Nem tudtam a gyerekemet emberi lénynek tekinteni
- vallja be pontosan ugyanazt, amit a már felnőtt Ajna gondol a biológiai apjáról.
Alig vártam, hogy túlessek a szülésen, és végre kiszedjék belőlem.
A mai napig azon tépelődik, hogy nem lett volna-e jobb, ha örökbe adja Ajnát - mert akkor a lánynak nem kellett volna egész életében viselnie a terhet, amit fogantatása körülményei jelentettek. A nevelőapa, Nusret ellenkezik: "Az életünknek Ajna nélkül nem lenne értelme!" Ugyanis Sabine végül, amennyire lehetett (és amennyire a környezete hagyta), túltette magát az előzményeken, és férjével szeretetben nevelték fel a gyermeket.
Ajna 15 éves korában találta meg anyja orvosi leleteit. Ezekben ott állt az elkövetett erőszak és az elszenvedett sérülések minden részlete. Sabine a történteket erős szégyenérzete miatt elhallgatta előtte. Azt hitte, hogy az igazság ismeretében - ahogy addig a környezetéből olyan sokan - a gyereke is elfordulna tőle. A középiskolás lány egyedül volt otthon, és mindent végigolvasott az utolsó betűig.
Hirtelen már azt sem tudtam, ki vagyok. Darabokra hullott az egész életem
- idézi fel. Pszichológia szakra jelentkezett, és a terápiája forrását a hallgatás megtörésében találta meg. Most már másoknak segít: évek óta igyekszik támogató közösségbe szervezni sorstársait, és felhívni a világ figyelmét mindazon igazságtalanságokra, amelyek a "láthatatlan gyerekeket" és anyáikat érik a mai napig. Mivel Ajna hétköznapjait ez a munka határozza meg, Sabine tovább vívódik, hogy jó döntést hozott-e. "Ha örökbe adom, lehet, hogy akkor most fodrászként dolgozna, és egyszerűbb lenne az élete!" - ostorozza magát. A múlttal való szembenézés közelebb hozta őket egymáshoz, ő mégis visszatérően bocsánatot kér Ajnától, aki azonban nem haragszik rá. Annál jobban neheztel a társadalomra, amely az erőszakot elszenvedett anyját megbélyegezte, kivetette magából és magára hagyta.
Ráadásul, ahogy egy másik áldozat, Alan története rávilágít, az erőszakból fogant, majd nevelőszülők által felnevelt gyerekek sem biztos, hogy könnyebb utat jártak be. Ő nyolcéves kisfiúként osztálytársa csúfolódásából tudta meg, hogy örökbe fogadták, és az apja egy csetnik volt. Feldúltan ment haza, mire a szülei felfedték előtte az igazságot. A fiatal férfi huszonkét évesen megtalálta a biológiai anyját, de nem kerültek közel egymáshoz. A nőnek ugyanis már saját családja volt, és Alan úgy érezte, csak gondot okozna, és régi sebeket tépne fel a jelenléte.
A boszniai háború 1992 és 1995 között zajlott. Több tízezer embert, túlnyomórészt nőket és lánygyermekeket erőszakoltak meg a többségben szerb katonák. A legóvatosabb becslések 12 ezer áldozatról szólnak, mások 50, sőt 70 ezer érintettet is feltételeznek.
A háborús nemi erőszak a Nemzetközi Büntetőbíróság szerint emberiesség elleni bűncselekmény, és a népirtás egy formája. Valójában egy szisztematikusan alkalmazott hadviselési módszer, melynek célja az adott népcsoport felszámolása (sokan öngyilkosok lesznek az áldozatok közül), elűzése, az okozott traumán keresztül a közösség szétverése. Mint Lator Anna Luca tanulmányában olvashatjuk (Erdélyi Társadalom, 16/2.), a délszláv háborúban sem opportunista nemi erőszakról volt szó, és nem is a katonák kontrollvesztéséről. Az elkövetők az erőszakot az etnikai tisztogatás eszközeként használták, és a vezetőik erre kifejezetten bátorították is őket. A nacionalista elképzelésekbe ugyanis nem fért bele a többnemzetiségi együttélés: Radovan Karadzsics boszniai szerb és Mate Boban boszniai horvát vezető a bosnyák nép létét is tagadták, miközben Alija Izetbegovics egy független Bosznia létrehozására törekedett. A három részre szakadt országban elmérgesedtek az etnikai alapú konfliktusok, majd kitört a háború, aminek a srebrenicai mészárlás után a NATO bombázása vetett véget.
Nem a mi szégyenünk: igazságot akarnak a vigasznők
A világ leghosszabbra nyúlt demonstrációján lassan három évtizede követelik a világháború alatt szexrabszolgaságra kényszerített nők méltóságának helyreállítását.
Mint a túlélők Hágában tett tanúvallomásaiból kiderül, a legtöbben nem egyetlen alkalommal váltak áldozattá: sokakat elhurcoltak, bezártak (az emberi jogi dokumentumokban utólag rape campnek, nemierőszak-tábornak nevezett létesítményekbe), és napi szinten sorozatos erőszaknak vetettek alá. Másokat, hogy fokozzák megaláztatásukat, saját hozzátartozóik szeme láttára erőszakoltak meg. A többségben muszlim áldozatokat vallásuk, etnikai hovatartozásuk miatt becsmérelték, az is előfordult, hogy vallásuk meggyalázása érdekében aktus közben imádkozásra kényszerítették őket. Az egyik áldozatnak az elkövető erőszak közben késsel egy keresztet vésett a hátába. Az erőszak után közölték a nőkkel, hogy
most már szerb vagy,
illetve, hogy
szerb gyereket fogsz kihordani.
Az ezekből a bűncselekményekből született gyerekek száma 2000 és 4000 közé tehető.
A történtek feldolgozását tovább nehezítette a hallgatás kényszere és a szégyen: a megerőszakolt nő a közösségi normák szerint "romlottnak" számított, így a család is igyekezett megakadályozni, hogy az áldozatok beszéljenek a történtekről. A megbélyegzés az erőszakból származó gyerekekre is kiterjedt: "az ellenség fattyainak" nevezték, és mélységesen megvetették őket. Az adminisztráció is élethossziglani megaláztatást ró rájuk: hivatalos irataikban az "apa neve" rovatban X szerepel, és arrafelé köztudott, hogy ez mit jelent.
Ajna 2015-ben elolvasta a témáról született kevés tanulmány egyikét, és felvette a kapcsolatot a szerzővel, Dr. Amra Delić-csel. Arra kérte a kutatót, hogy hozza össze más,
hasonló helyzetben lévőkkel. A találkozó - első alkalommal 15 ember részvételével - létre is jött, és mindannyiuk számára meghatározó élménynek bizonyult.
Mintegy három órán át csak ültünk, és szó nélkül néztünk egymásra. Akkor fogtuk fel, hogy nem vagyunk egyedül
- mondja Ajna.
2018-ban Sabine hozzájárult, hogy lánya a nyilvánosság elé lépjen a történettel, ami egyúttal az övé is - akkor alakult az Elfeledett Gyerekek Alapítvány. A mára felnőtt gyerekeket a mai napig nem ismerték el háborús áldozatokként. Ajna Jusić azért küzd, hogy az állam részéről szociális, jogi és pszichológiai támogatásban részesüljenek, és szüntessék meg a velük szembeni adminisztrációs megbélyegzést is. Egy olyan világért dolgozik, ahol a nemi erőszak tabu, és ha mégis megtörténik, nem az áldozat szégyene, hanem az elkövetőé.
Kiemelt kép: Pascal Guyot / AFP
