"Kérlek, adj jó értékelést" - kántálja egy szakasznyi kínai biciklifutár közösen, mintha egy láthatatlan istenhez fohászkodnának. Ugyan valóban láthatatlan, isteni jellege azonban nincsen azoknak az algoritmusoknak, amelyeket igyekeznek az imával jobb belátásra bírni. Mégis ettől függ több millió ember számára a megélhetés, a felhasználók által adott értékelés ugyanis felér egy önéletrajzzal, a telefon a biztos megélhetéssel. Ha elesnek a biciklivel, elsőként az ételt védik, nehogy lepontozzák őket. Nem, ez nem egy Black Mirror-rész, hanem A hakni vége című dokumentumfilm, amelyet a Verzió Filmfesztiválon láthat először a hazai közönség.
Shannon Walsh kanadai rendezőnő fejében még azelőtt szöget ütött a platform alapú munkaerőpiac kizsákmányolásának problematikája, hogy a koronavírus elhozta volna a nagy futárforradalmat. A hakni vége forgatása közvetlenül a koronavírus előtt, 2019 decemberében fejeződött be, amikor még senkinek fogalma sem volt arról, hogyan fogja átrajzolni a munkaerőpiacot a járvány. Bár a pandémia hatása a film végén kap néhány felvételnyi helyet, a fókuszban az az új gazdasági rendszer áll, amely az elmúlt évtizedben sokakat felemelt, majd kizsigerelve ejtett vissza a realitás talajára.
A film az úgynevezett gig economyt állítja pellengérre, amelyet nagyjából haknigazdaságnak lehet fordítani. Olyan, platform alapú gazdaság ez, ahol a munkaerő jellemzően digitális felületeken keresztül szerződik alkalmi munkákra. Az ezt igénybe vevő cégek szolgáltatásait valószínűleg mindannyian használtuk már, ha Ubert hívtunk, ételt rendeltünk vagy Airbnb-n keresztül vettünk ki lakást. A filmben bemutatott Amazon Mechanical Turkje is ide tartozik, amely az egész gig economy legmélyebb verme lehet. Az Amazon által 2005-ben elindított, Kempelen Farkas sakkozógépéről elnevezett szolgáltatás ugyanis az úgynevezett crowdsourcingon alapul, azaz online közvetít tömeges munkaerőt olyan cégek számára, amelyek emberi intelligenciát igénylő munkát kínálnak. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy olyan munkákért kínálnak pénzt, mint a mesterséges intelligencia betanítása például képfelismeréssel, adatrögzítés, szövegek korrigálása és hasonló, leginkább repetitív munkák. Cserébe viszont csak egy laptop kell hozzá, és otthonról végezhető, amely sok ember számára vonzó.
A haknigazdaság nemcsak emiatt tűnhet első blikkre a modern kor csodálatos vívmányának: kényelmes, mindig van munka, a rugalmasság miatt tökéletes kiegészítése a főállásnak, ráadásul nem kell sem a munkatársakkal, sem a főnökkel érintkezni. A film elején több megkérdezett is olyan lelkesen sorolja az előnyöket, mintha csak egy Uber-promófilmet néznénk. Egy családanyának tökéletesen jött a sofőrködés az állása mellé, hisz így anyagi biztonságban tudhatja a családját. Egy bevándorló boldogan meséli, hogy legalább így egy kalap alatt gyakorolhatja az angolt és kereshet pénzt. A floridai börtönviselt például azért költ inkább a munkaeszközének számító laptopra, mint ruhára, mert büntetett előéletével és arany fogaival - amitől nem hajlandó megválni - egy személyes állásinterjún vélhetően az előítéletek miatt nem jutna el a második kérdésig. Így viszont esélyt kap a pénzkeresésre, és él is vele.
Aztán behatóbban megismerjük a néhány kiválasztott haknimunkás sorsát négy különböző kontinensről, és lehull a lepel az elsőre kecsegtetően hangzó, ám belülről rohadó lufiról, amely előbb vagy utóbb ki fog pukkanni.
Nem kirúgnak, deaktiválnak - hangzik a már-már scifit idéző szleng arra vonatkozóan, hogy mi számít ebben a főnök és rendes munkaszerződés nélkül világban elbocsátásnak.
Mindehhez azonban elég egy kilötyögtetett kávé vagy néhány perc késés egy házsártosabb megrendelőnél, és máris elindul lefelé az illető értékelése, jön a dominóeffektus - hisz nem ülünk be olyan sofőr mellé, aki kapott néhány rossz értékelést -, így veszíti el egy olyan ember a megélhetését, aki vélhetően nem jókedvéből ment futárnak. Mintha az a Black Mirror-epizód elevenedne meg, amelyben az online értékelések határozzák meg az embereket.
A legtöbb kritikát az Uber kapja: az utazásmegosztó szolgáltatás kezdetekben nagyon kedvező feltételekkel csábította magához a sofőröket, aztán szépen lassan addig emelte a díjakat, hogy a filmben megszólaló sofőrök véleménye szerint ma már több hátránya van Uber-sofőrnek lenni, mint előnye. Erős pillanata a filmnek, amikor az egyik édesanya sírva panaszolja, hiába sofőrködik ugyanannyit, most már azt sem engedheti meg magának, hogy a távol élő szüleit meglátogassa. Jól mutatja a dolgozók egyre erősebb lázadozását, hogy párhuzamosan követi egy párizsi és egy San Franciscó-i sofőr, illetve futár fellépését is a cégek ellen. A párizsi futár egy kollégájuk súlyos balesete miatt vonult a Deliveroo kapujába, míg az Amerikában élő bevándorló az Uber elé vonult ki egy egész dudáló kocsihaddal.
A hakni vége szerencsére nem a két végletből gyúr össze egy leegyszerűsített tanulságot: a jóságosnak tűnő óriáscégek végül úgyis mindig kizsigerelik a szegény embereket. A film több olyan sorsot is bemutat, akiknek a társadalom perifériájára szorulva nincsen túl sok egyéb lehetőségük a pénzkeresésre.
Ilyen a Párizsban ételfutárkodó afrikai bevándorló, aki szerint papírok nélkül esélye sincsen más munkát találnia, ezek a cégek azonban boldogan alkalmaznak bárkit, sőt, a film alapján úgy fest, hogy nagyban támaszkodnak a társadalom ezen rétegére, hiszen úgyis lesz, aki elvégzi ezt a munkát kevés pénzért, ha pedig nem válik be, könnyedén pótolható. De még kivándorolni sem kell ahhoz, hogy más óriáscégek megtalálják a viszonylag olcsó munkaerőt: az egyik nigériai megszólaló szerint Afrikában kifejezetten vonzó pénzkeresési lehetőségnek tűnik az online munka.
A jelenség egyik leágazása, az extrém konzumizmus meglehetősen lehangoló, ám tagadhatatlanul látványos szimbólumaként szolgálnak a kínai biciklitemetőkben készített felvételek. Kína több városában állnak óriási hegyekben a kidobott színes biciklik, a kerekek és kormányok végeláthatatlan erdeje szinte üvöltenek azokért a drónfelvételekért, amelyeket a film meg is ad a nézőknek. Az országban még 2017-ben robbant nagyot a közösségi biciklizés, a sikeren felbuzdulva sorra árasztották el a cégek biciklikkel az utcákat mindenféle szabályozás és megfelelő infrastruktúra nélkül. A lufi rendkívül hamar durrant ki: a meghozott szabályozások miatt sorra mentek csődbe a cégek, az utcákon szanaszét hagyott bringák pedig a biciklitemetőkben végezték.
A haknimunkásokat persze senki sem fogja csinos kupacokba hányni, amint kidurran ez a lufi, ám a film enélkül is vészjósló képet fest arról a több millió, ilyen körülmények közt dolgozó ember jövőjéről, akiknek bármikor kicsúszhat a lábuk alól az a sokszor így is ingatag anyagi biztonság, amelyet a platformgazdaságban működő cégek nyújthatnak. A film záró képsorai már a koronavírus kezdeti hónapjait mutatják, amely kissé kilóg a filmből, hisz jól láthatóan csak néhány felvétellel toldottak hozzá a filmhez, komolyabban megfogalmazott üzenet nélkül. Holott a legérdekesebb kérdés épp az lenne, miként változott a helyzet abban a másfél évben, amikor sorra veszítették el az emberek a munkájukat, ráadásul mindenki szobafogságra lett ítélve? A pandémia vélhetően meghozta a tökéletes közeget a haknigazdaságok térnyeréséhez, és azt is bebizonyította, hogy még bőven nem tartunk a hakni végén, sőt, ha valami, ez a téma egészen biztosan megérne egy folytatást, alapanyag ugyanis biztosan lesz hozzá.
A hakni vége a Verzió Filmfesztivál programjában látható.
A hakni vége (The Gig's Up), 2021, 88 perc.
