Kötve hiszem, hogy sokaknak mondana ma bármit is Stanley Shapiro neve. Pedig ez a klasszikus hollywoodi romantikus vígjátékokon, rádiókabarékon és New York-i komikus szkeccseken nevelkedett, szolidan sikeres forgatókönyvíró volt a szerzője a Dajkamesék hölgyeknek című, 1964-ben bemutatott filmnek. Ily módon Anne Hathaway és Rebel Wilson végső soron neki lehetnek hálásak azért, hogy az MGM stúdió pénzén elutaztatták őket a Francia Riviérára, ott pompásan ettek-ittak, néhányszor hasra estek, elmeséltek pár viccet, elmorzsoltak néhány könnycseppet, és mindezzel kerestek egy csomó pénzt.
A Csaló csajok stáblistáján persze senki nem mond köszönetet az 1990-ben meghalt Shapirónak, aki bizonyára örülne neki, hogy válságötletének sikere a Dajkamesék hölgyeknek után két remake-et is életre hívott - hogy mi volt válságban, arról később. Az eredeti változatban David Niven játszotta az elegáns és kifinomult, Marlon Brando pedig a bumfordi és arrogáns szélhámost, akik a Riviérán versenyszerűen próbálják megkopasztani a kiszemelt, gazdag örökösnőt. Az első feldolgozás a nyolcvanas évek végén készült, a stafétát Michael Caine, illetve Steve Martin vették át elődeiktől, Frank Oz rendező pedig csak a finálét változtatta meg: az őszinte szerelem helyett az örök szatirikus Oz inkább egy minden addiginál nagyobb és cinikusabb átverés ígéretével fejezte be a történetet.
Eltelt húsz év, itt az új adaptáció, egyetlen jelentősnek tűnő módosítással: férfiak helyett nők a szélhámosok, áldozatuk pedig nem örökösnő vagy nyereményjáték-győztes, hanem hirtelen milliomossá vált startup-vállalkozó. A festői Beaumont-sur-Mer rezidens szélhámosnőjét most Josephine-nek hívják (Hathaway), az ő életét keseríti meg a tengerparti városkába érkező Penny (Wilson). Miután Penny megtudja, hogy hozzá hasonlóan Josephine is a gazdag és ostoba férfiak kirablásában érdekelt, megzsarolja a másik nőt, végül pedig megállapodnak: amelyikük előbb ki tud préselni félmillió dollárt a felbukkanó és meglehetős lúzernek látszó techzseniből, az maradhat továbbra is a Riviéra vadorzója.
Noha a Csaló csajok az utóbbi néhány év nemváltó remake-jeinek (Szellemirtók, Ocean's 8, Mi kell a férfinak?) sorába illeszkedik, vajmi kevés köze van a divatos feminista szellemiséghez. A pénzhajhász nők típusa ugyanis a pénzhajhász férfiénál régebbi hollywoodi toposz, elég csak megnézni a tízes évekbeli vampfilmeket, vagy a film noir klasszikusait (Gyilkos vagyok, A postás mindig kétszer csenget).
A Csaló csajokban a korszellemet az fejezi ki, hogy a két femme fatale-ból az egyik kövér.
Valójában a stand-up komikusból lett rendező, Chris Addison filmje semmiféle újdonságot nem tartogat azoknak, akik ismerik bármelyik korábbi verziót, a sztorival most először találkozó nézőket viszont bizonyára felhőtlenül elszórakoztatja Shapiro számos fordulatot és remek karaktereket sorjázó, könnyű kézzel bonyolított története. Amely a maga korában meglehetősen ódivatúnak számított, mivel elsődlegesen a harmincas évekbeli Ernst Lubitsch-vígjátékok és a kelet-európai, főleg magyar színdarabírók (László Menyhért, Molnár Ferenc, László Aladár) munkái inspirálták. A Dajkamesék hölgyeknek akkoriban készült, amikor a régi vágású hollywoodi komédiák már egyre kevésbé találták meg a közönségüket - a screwball comedy alkonyát az ötvenes években éppen a Doris Day és Rock Hudson nevével fémjelzett, részben ugyancsak Shapiro által írt filmek jelentették.
A Csaló csajok története eredendően egy válságról tudósít. A két szélhámos kétféle komikushagyományt jelképez;
a nagystílű és arisztokratikus, illetve az alpári és közvetlen szórakoztatás papjai ők, akik előbb egymást kiszorítva, majd összefogva próbálják meg kicsalni a pénzt a bamba és orránál fogva vezethető klienstől: mindenkori közönségüktől.
A filmkészítők és a főhősök közötti párhuzamot erősíti, hogy a csalók is folyton jeleneteket rendeznek, szerepeket játszanak, statisztákat vezényelnek. Shapiro hitt benne, hogy szélhámos és palimadár, vagyis áttételesen a filmesek és a közönség érdekalapú kapcsolata megnemesíthető, ezért szeretett egymásba csaló és áldozata a történet végén.
A Riviéra vadorzói fináléja már cinikusabb és kiábrándultabb, a Csaló csajok pedig különös módon mindkét fináléból átment egy-egy fontos motívumot a saját happy endjébe. A film viszont ezúttal is egy hollywoodi válság idején készült: az élő színészek, valódi sztárok főszereplésével készült mozifilmek ügyét képviseli az emberi tényezőt pixelekre cserélő, digitális látványosságok korában - elég csak megnézni, milyen ellentmondásos módokon jelenik meg a digitális technológia a filmben, átverős tinderezéstől az elhazudott csetforradalomig.
Tanulságos, hogy a Csaló csajok görcsösen, jóformán jelenetről jelenetre ragaszkodik a régi - pontosabban inkább A Riviéra vadorzói-féle - recepthez, és a nemváltás felszínes és felszíni poénján kívül tartózkodik bármiféle csavartól vagy újítástól. Márpedig találékony ötletek hiányában félő, hogy Hathaway és Wilson szurkálódó megjegyzéseit meg sem halljuk majd a szomszéd moziteremből átszűrődő csatazajtól, ott ugyanis éppen Thanost döngölik földbe a Bosszúállók, garantáltan teltház előtt.
Csaló csajok (The Hustle), 2019, 5/10
Borítófotó: Fórum Hungary
