A közönség nagy része biztosan átverve érzi majd magát, ám aki ismerte az író-rendező Greta Gerwig korábbi munkásságát, az sejthette, hogy ő nem egy felszínes kis komédiát vet majd elénk. S lám: ez a film bizarr, zavarba ejtő, gúnyos, csodálatos.
A jelenleg tomboló „Barbenheimer-jelenség” két alanya, vagyis Christopher Nolan Oppenheimere és Greta Gerwig Barbie-ja közt nem sok hasonlóság van, talán csak annyi, hogy kivételesen tehetséges alkotóik pontosan értik és érzik azt, hogy mitől működik egy mozgókép. Ja, és még valami: mindkét film esetében az előzetes tálalás átveri a nézőket. Lehet, hogy a 100 millió dollárba kerülő Oppenheimert kevésbé lehetett volna eladni, ha arra megy ki a promóció, hogy a háromórás játékidő nagy részében tudósok beszélgetnek különféle belső terekben, ahogyan a 145 milliót kóstáló Barbie kapcsán is bajban lennének, ha azzal próbálták volna népszerűsíteni, hogy a létkrízisbe kerülő élő Barbie baba a létezésének értelmén mereng, miközben próbál megdönteni egy patriarchálissá vált mesevilágot.
Ezért volt szükség a Barbenheimer-mémekre, hogy e két film, amelyek igenis megérdemlik a figyelmet, visszacsábítsák az embereket a mozikba, ahol esetükben valóban komoly és eléggé tömény élményekkel gazdagodhatnak. Még akkor is, ha esetleg nem azt várták egyik filmtől sem, amit végül kaptak.
A Barbie esetében az ötszörös Oscar-jelölt Lady Bird (2017) és a hatszoros Oscar-jelölt (s ebből egyet díjra is váltó) Kisasszonyok (2019) író-rendezőjét, Greta Gerwiget nem ismerők legalábbis biztosan nagyot néznek majd, amikor a film első öt perce után egy zenés táncbetét közepette Barbie (Margot Robbie) mellékesen felteszi a kérdést: „Ti gondoltatok már a halálra?” Innen pedig fenekestül felfordul a színes-szagos-babos pasztellvilág, Barbieland lakóinak élete. Barbie ugyanis „elromlott”: már nem spiccben van a lábfeje, hanem teljes talppal a földön jár, ha lelép az álomháza emeletéről, már nem ereszkedik le kecsesen, hanem lezuhan, már nem jó ízű a láthatatlan ital és étel, és már nem lát mindent tökéletesnek. Felkerekedik hát a való világba, hogy megkeresse a kislányt, aki játszik vele, és aki minden bizonnyal segítégre szorul. S akkor talán majd minden visszaáll a régi kerékvágásba. Az útján vele tart Ken (Ryan Gosling) is, aki, szembesülve a valósággal, egészen más tanulságokkal lesz gazdagabb, mint Barbie…
Nem véletlenül van tehát ott a 12-es karika is a film plakátján, korántsem kisgyerekeknek szóló élmény a Barbie, ez pedig azért bátor húzás, hiszen épp ők a Mattel babáinak fő célközönsége.
Persze azért elsősorban egy komédiáról beszélhetünk, amely azonban már az első percétől kezdve mindent kristálytisztán érezhető idézőjelbe tesz. Barbieland egy átlagos napja mindjárt megadja az alaphangulatot. Épp, mint A LEGO kalandban (2014) – megismerjük, hogyan működik ez a fantáziabirodalom, amivel gyerekek (és akár felnőttek) millió játszanak nap mint nap, látjuk, hogy minden tökéletes, minden szupi-szuper.
Barbie és Ken a való világban rögvest azzal szembesülnek, hogy másként néznek rájuk az emberek. A figyelemhez szokott Barbie azárt döbben le, mert kutyába sem veszik, max elismerősen füttyögnek rá, és a fenekére csapnak, Ken pedig azért, mert itt a férfiak döntenek mindenről, ők irányítják a világot, szemben azzal, ahogyan eddig ő és a többi Ken éltek: vagyis hogy az életük csupán a Barbie-k kegyeinek keresésével telt, másodhegedűsek voltak egy lányok uralta világban. A birodalmak összemosása pedig a játék babát forgalmazó cég, a Mattel vezetőjének (Will Ferrell) és a csapatának sem tetszik, annál inkább egy édesanyának (America Ferrera), aki kiábrándult és lázadó tinilányával (Ariana Greenblatt) együtt próbál segíteni Barbie-nak abban, hogy újra megtalálja a létezése értelmét, s hogy rátaláljon önmagára.
A tetemes büdzsét le sem tagadhatná a film. Barbieland megjelenítéséhez az alkotók hihetetlen díszleteket építettek: emberi méretarányban tárulnak elénk a Barbie-féle álomházak, kellékek, járművek és színpadias háttérelemek. Kellett is mindez az erős kontraszthatáshoz, hiszen, mire már majdnem rózsaszínűt hánynánk a látottaktól, ránk eresztik a valóság szürke hétköznapjait, amiben Barbie-ék kirívó szettjei valóban mérföldekről látszanak. A Barbie-ban amúgy a való világ sem teljesen reális, ott sem lehet mindent komolyan venni, az abszurd hangvétel nem hagy alább. Hiszen az emberek kvázi természetesnek veszik, hogy élő Barbie-k és Kenek járják Los Angeles városát, akiket vissza kell tessékelni a saját világukba.
Mindemellett a film kapott egy amolyan musicales beütést is. Ha valaki nem szereti e zsánert, azért ne rettenjen el, nem sokszor fakadnak dalra a szereplők, Ken dala ráadásul a Barbie egyik csúcspontja, amelyben Ryan Gosling keményen kimaxolja a karaktert. Margot Robbie is nagyszerű a szerepben, ő már az elejétől tökéletes casting volt, Gosling azonban sok kritikát kapott előzetesen azoktól, akik szerint öreg a szerephez, és amúgy sem ilyennek képzelték el Kent. Nos, Gosling élete egyik legjobb alakításával hálálta meg a belé vetett bizalmat. az első ránézésre botegyszerű figurát komoly mélységekkel és összetettséggel ruházta fel a szkript, Gosling pedig kifogástalanul jeleníti meg Ken pozitív, szerethető, hebehurgya oldalát, valamint a meglepően sötétet is, amely mögött komoly harcok dúlnak odabent. Nem lenne meglepő, ha Robbie és Gosling is jelöléseket kapnának prominens filmfesztiválokon és gálákon, ahogyan maga a film is számíthat a szakmai elismerésekre, valamint az ütős bevételekre is szerte a világon.
Ez pedig nem csoda, hiszen több fronton is működik: a felszínen éppúgy, mint mélyen alatta. Barbie-t lehet szeretni és utálni is, de az biztos, hogy látni kell.
