A betegeim között mindig is akadtak kedvenceim.
Aki nagyon hasonlított a fiamra, kapásból közelebb állt a szívemhez.És az is természetes, hogy azokat a gyerekeket, akiknek a szülei is már az én körzetembe tartoztak, vagyis az én betegeim voltak tizennyolc éven át, kicsit a saját unokáimnak érzem. Az ellátásban nincs különbség, nem is lehet, de a kapcsolat mélysége más.
A barátaim és később a fiam barátai között is jó néhányan akadtak, akik megtiszteltek azzal, hogy rám bízták a gyerekeik orvosi ellátását.
Mindez örömteli, de felelősséggel is jár, szerencsére szeretem a plusz vállalásokat, mert a gyerekek hihetetlen, miket képesek produkálni.
Volt egy kissrác, az édesapa, Imre a fiammal, Mócival vízilabdázott. Közel laktunk egymáshoz, és mivel Imre már autóval közlekedett, sokszor szállította haza a gyerekemet. Aztán akadt egyéb egészségügyi gond a családjukban, amiben segítettem én is, szóval, mire Dóri , a kislányuk megérkezett, Mátétól függetlenül baráti kapcsolatba keveredtem a szülőkkel.
Dóri az első perctől fogva önmagáért is a kedvencem volt. Hatalmas szem, elbűvölő tekintet, amolyan "minden a helyén van" kisbaba volt, és ez megmaradt egészen mostanáig, vagyis felnőttkoráig. Hogy hol, mikor találtuk ki, melyikünk kezdte, nem emlékszem, de kialakult egy speciális ölelés, ami csak a kettőnké volt. Vigasztalás, szeretet, fontos vagy számomra, minden belefért egy-egy ilyen ölelésbe. Amíg Dóri kicsi baba volt, én jártam hetente hozzájuk ellenőrizni, aztán ők jöttek a rendelőbe, ha gond támadt, s mindig szertartásszerűen azzal a bizonyos öleléssel búcsúztunk el egymástól.
Az iskolában egyszer megbántották társai a kislányt. Kati, az édesanyja vigasztalni próbálta, és meg akarta ölelni. Ekkor hangzott el az ominózus mondat, amit akkor is szó szerint idézek, ha dicsekvésnek tűnik.
Ne erőlködj, anyu, úgysem tudsz úgy megölelni, mint Andrea.
Én meg, amikor másnap mindezt Kati elmesélte, elolvadtam.
A történetnek van folytatása is, Dórival, sőt, az öccsével is.
Karácsony jött, vagy születésnap, nem emlékszem, mindenesetre kaptam Dóriról egy fényképet, és az volt a kérés, hogy ő is szeretne egyet tőlem: kapott is.
Az enyémet kitettem otthon a családi képek közé a könyvespolcra, és a híradás szerint a kislány is valami főhelyre ültetett engem a szobájában. Egyszer csak hallja az édesanyja, hogy Dóri a szobájában beszélget valakivel.
- Mit csinálsz kislányom? - így a kérdés.
- Megbeszélem Andreával, mi bánt - így a válasz.
Elolvadás a köbön.
A testvér, Bódog sem marad el Dóri mögött. Amikor kiderült, hogy ismét babát várnak, az orvosuk elárulta: ismét kislány érkezik. Gondtalan terhesség, normális szülés, hív Imre, hogy megérkezett az új családtag, mikor jövök meglátogatni, megvizsgálni.
- Mi lett a neve? - kérdezem, mert több név szerepelt a listán, amikor utoljára beszéltünk.
- Bódog - így a lakonikus válasz.
- De hát az nem lánynév - mondom én meglepetten.
- Hát, mert nem lány a szentem - szól az apja, és nagyon röhögünk mindketten.
Bódi cuki, lehet vizsgálni, gyógyítani, ha kell, és ölelgetni is, de már kicsinek is férfias, így kapcsolatunk jellege más, mint a nővérével: némi távolságtartás vélek felfedezni benne.
Aztán olyan történt, ami után be kellett ismerjem: tévedtem.
Bódognak hőemelkedése volt. Épp születésnapja lévén kérdezte tőle az anyja:
- Mit szeretnél még a mai napra, Bódikám?
- Andreát kérek a születésnapomra.
Hívtak, rohantam hozzá.
