Elfogadta-e már a tényt, hogy akármire változtatja is a nevét, a világ mindig Pablo Escobar özvegyeként tekint majd önre?
Most tanulom ezt elfogadni. Amikor az identitásunkat megváltoztattuk, biztos voltam benne, hogy soha senki nem szerez tudomást arról, kik vagyunk valójában. Azt hittem, XY-ként fogok majd meghalni. De a sors és a körülmények mást hoztak, egyszerűen elvittek más irányba. Ez a más irány azt jelenti, hogy megpróbálom megtalálni a saját hangomat huszonöt év után.
Jobban örülne, ha XY-ként halhatna meg, vagy örül annak, hogy lelepleződött, így meg kell találnia a hangját?
Minden nagyon vegyes és ellentmondásos. Egész életemet békében, Victoriaként szerettem volna leélni, de ez nem adatott meg, teljes illúziónak bizonyult, amit elképzeltem. Nagyon kegyetlen életet kellett élnem. Most ebben az elfogadási szakaszban vagyok. Ez az én történetem, nem tudok rajta változtatni. Egyet tudok tenni, hogy egy kicsit átértelmezem. Ezért írtam meg ezt a könyvet. El akartam mesélni, hogy mit éltem át Pablo Escobar mellett.
Miért telt huszonöt évbe, hogy ezt megtegye?
Nem volt saját hangom, elvesztettem. Iszonyatosan féltem bármit mondani, mert a társadalom szüntelenül ítélkezett felettünk, a lányomat kirakták több iskolából is a vezetékneve miatt. Nagy árat fizettünk azért, hogy mi voltunk Pablo Escobar családja.
A könyveladásnak biztos jót tesz, hogy Pablo Escobar popkulturális ikonná vált az utóbbi években, különösen a Netflix Narcos című sorozata óta.
Ez a jelenség aggaszt bennünket, mert nem akarjuk, hogy bárki idealizálja őt. Egy ilyen magatartású embert nem szabad senki elé példaképként állítani. Nem volna egészséges, különösen teljes társadalmak számára. Én pont azt tűztem ki célul, hogy felhívjam a fiatalok, és ezen belül a nők figyelmét arra, hogy nagyon figyeljenek oda a választásaikra. Sok múlhat azon, hogyan döntenek egy adott pillanatban.
Ön is idealizálta a férjét?
Igen. Nagyon macsó társadalomban nevelkedtem, ezért idealizáltam. Nekünk azt tanították, hogy a nők helye a férfiak mellett van, kérdezni meg nem szabad. Egy dolgot szabad: teljesíteni a férfiak kívánságait és vinni a háztartást. Tizenkét éves voltam, amikor megismertem Pablót, ő pedig huszonhárom volt.
Mikor szembesült azzal, hogy a férje nem követendő ideál, hanem egy veszedelmes bűnöző?
A mi életünkben és az ország életében is 1984 volt a választóvonal. Akkor ölték meg Rodrigo Lara igazságügy-minisztert. Az összes médium azt közölte, hogy Lara a haláláért Pablo Escobar felel, ő pedig folyton azt felelte, hogy neki ehhez semmi köze. Ez mindig így ment, előttem legalábbis mindent letagadott. Azt hajtogatta, hogy belekeverték, és különböző rosszakarói terjesztik ezt az országban róla, és ilyesmiket.
Hitt neki?
Annyit éreztem, hogy valami nem stimmel. Mert vajon miért kellett volna elhagyni az otthonunkat és különböző országokban bujkálni? Nyolc és fél hónapos terhes voltam, amikor menekülnünk kellett. Bevettük magunkat az őserdőbe, mert tudtam, hogyha nem, akkor megölnek bennünket. Mondtam Pablónak, hogy meg akarnak minket gyilkolni, mit kezdjünk ezzel? A válasz az volt, mint mindig: legyünk óvatosak, vigyázzunk magunkra, Kolumbia egy erőszakos ország.
Ön sokáig haszonélvezője volt a drogüzletből származó dollármillióknak. Logikus magyarázat, hogy aki ilyen luxusban él, az nem akarja meglátni az erőszakot és szenvedést, ami biztosítja számára mindezt.
Ismétlem, a hazámban a nők nagyon alávetett helyzetben éltek. Nem volt jogunk se véleményt nyilvánítani, se kérdezni. Most úgy látom, hogy odahaza még most, huszonöt év elteltével is ez a helyzet. A nők korán férjhez mennek, és onnantól az uruk kiszolgálása, a gyereknevelés és a háztartás a feladatuk.
A Pablo Escobar által felvirágoztatott kokainkereskedelemnek sok ezer közvetlen és közvetett áldozata volt. Mikor szerzett tudomást az általa okozott szenvedés valódi léptékéről? Fel lehet dolgozni egyáltalán, hogy ön intim kapcsolatban volt, és végsőkig kitartott valaki mellett, aki szállodákat és repülőgépeket robbantott fel?
Érzelmi cunami sodort el, amikor ráébredtem minderre. Ha elönt minket az ár, egyetlen dolgot tehetünk: próbálunk túlélni. Hiszen nem értjük a szabályait annak a játéknak, amibe belecsöppentünk. Rettenetesen naiv voltam, és tele voltam félelemmel.
A félelem bénított le, de tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy a mai napig élek.
Volt alkalma bármilyen módon a férje áldozatainak vagy családtagjaik szemébe nézni?
Igen, Jorge Larával is beszéltem, aki a meggyilkolt igazságügyi miniszter fia. A könyvemben szerepel is a levele, amiben elfogadta a bocsánatkérésemet. Ez iszonyatosan fájdalmas folyamat. Belenézni az áldozat szemébe, végighallgatni azt a sok borzalmat, amin végigmentek. Ettől függetlenül elképesztő harag és gyűlölet tombol Kolumbiában, hallani sem akarnak bocsánatkérésről.
Lát arra bármi esélyt, hogy valaha visszatérjen Kolumbiába?
Nem, én a hazámon kívül fogok most már meghalni.
Száműzöttségként éli meg?
Teljes mértékben. Én és a gyerekeim száműzöttek vagyunk.
Arra emlékszik még, mit érzett, mikor a telefonból megtudta, hogy meghalt Pablo Escobar?
Akkor nagyon fájt. Úgy éreztem, hogy elveszett az egyetlen támaszom, és tudtam, hogy mi következünk, most már minket fognak meggyilkolni. Attól a perctől kezdve az égvilágon senkit nem érdekelt a sorsunk. Azt hittem, hogy a kolumbiai állam védelme alatt állok, de nyilvánvaló volt, hogy Pablo halála után nem izgatja őket, hogy életben maradunk-e. Biztos voltam benne, hogy hamarosan végünk.
És hogy lehetséges, hogy mégsem ez történt?
Mert összeszedtem a bátorságomat, és leültem tárgyalni Pablo ellenségeivel. Megkértem őket, hogy ne öljenek meg minket.
A kartellvezérek nem arról híresek, hogy meghatja őket a könyörgés. Volt bármi, amit ajánlani tudott cserébe?
Azt kérték, hogy Pablo vagyonának fennmaradó részét adjuk át. A nagyobbik részét az állam lefoglalta. Nem akarták, hogy nálunk bármi pénz maradjon, azt pedig végképp el akarták kerülni, hogy a fiam az apja nyomdokaiba lépjen.
Ha igaz,hogy az utolsó fillérig mindent odaadtak a hatalmas vagyonból, akkor miből éltek utána Argentínában?
Anyám segített, ő támogatott minket Buenos Airesben. Úgy igyekeztünk megvédeni magunkat és talpra állni, mint bármelyik menekült, aki egy idegen országba lép. Próbáltunk túlélni, napról napra, mindig az előttünk álló kihívásra koncentrálva.
A lánya tényleg csak kamaszkorában tudta meg, hogy ki volt az édesapja?
Akkor tudta meg az igazságot, amikor engem Buenos Airesben 1999. november 15-én letartóztattak, 15 éves volt.
Korábban nem tudtam neki hogyan elmondani, nem találtam meg a megfelelő szavakat hozzá. Azt sem nagyon bírtam elmondani, hogy meghalt az apja, hogy magyarázzuk ezt el egy kilencévesnek? Országot, nevet, identitást kellett váltanunk, ez bőven elég volt neki a traumákból. Ki akartam várni a megfelelő pillanatot, hogy beavassam az igazságba, de sajnos elkéstem, és a lehető legrosszabb módon tudta meg.
Beszélnek azóta, vagy végleg megroppant a bizalom?
Nagyon megromlott a kapcsolatunk emiatt. Iszonyatos teher, ha egy gyereknek ekkora árat kell fizetnie az apja bűneiért, és a tehetetlenség is, mert ez ellen képtelenség védekezni.
Az új esély megkapásában nem segít a hír, hogy tavaly ismét vádat emeltek Argentínában ön és a fia ellen. A hatóságok szerint egy kolumbiai drogkereskedőnek segítettek a pénzmosásban.
Ez a szövevényes ügy egy külön könyvet kitesz, és ebben a könyvben is egy fejezetet szenteltem a témának. Abban minden elmondtam arról, hogy mi zajlik ellenünk Argentínában. Azt érdemes elolvasni. Három mondatban most nem tudom összefoglalni. Azt elmondhatom, hogy az egész tortúra nagyon tanulságos volt a számomra, és remélem, egy percig sem hiszi el, hogy nekiálltunk pénzt mosni Argentínában, miután végre kikerültünk a börtönből.
Ezt nem én fogom eldönteni. Soha, semmilyen módon nem tartotta a kapcsolatot a férje egykori bűntársaival?
Semmifajta kapcsolat nincs. Egyrészt nagyon sokan meghaltak, rengetegen elhagyták az országot. Mint ahogy az a háborúk után sokszor megesik, az emberek próbálnak felszívódni, hogy ne legyenek szem előtt. Mi magunk is ezt az utat választottuk, eltűntünk Kolumbiából.
A könyv utolsó fejezetében leír egy fiatalkori traumát, amiről a gyerekeinek sem beszélt évtizedeken át. Azt írja, 14 éves volt, amikor Pablo rákényszerítette egy abortuszra.
Nem győzködött, előre megszervezte az egészet, megkereste ezt az asszonyt, aki vállalta, hogy elhajtja a gyereket, és elvitt. Mire felfoghattam volna mi történik, már túl is voltunk rajta. Még a szüleink sem tudhatták meg. Hallatlan botrány lett volna, ha házasság előtt egy kapcsolatból egy lány teherbe esik.
Az ezzel kapcsolatos harag csak most, évtizedekkel később szabadult fel önben?
Poszttraumás stressz szindrómában szenvedtem. Főleg a háború alatt traumatizált emberek tudhatják, Magyarországon is biztos voltak ilyenek, hogy amikor túl nagy a fájdalom, a pszichénk úgy védekezik, hogy inkább eltemeti mélyre a traumát. Így valóban az történt, hogy most engedtem meg magamnak, hogy feltörjenek az igazi, elfojtott érzelmeim ezzel kapcsolatban.
Egy ilyen szembenézés nem értékeli át visszamenőleg az egész kapcsolatukat? Valahol úgy beszélt Pablóról, hogy kezdetben szeretetteljes volt, csak idővel vált szörnyeteggé. Ez alapján viszont már az első gesztusa is az erőszak volt, egy szeretetteljes ember nem kényszeríti szexre, majd abortuszra a 14 éves szerelmét.
Hihetetlen fájdalom ezzel szembenézni. Viszont akkor, amikor már két gyereked és egy unokád van, iszonyatosan nehéz utólag megérteni, hogy ilyet tett veled az az ember, aki a füledbe súgta szenvedélyesen több ezerszer, hogy te vagy az élete értelme, és hogy nincs számára nálad és a családnál fontosabb a világon. Ezt megérteni és átértékelni, hogy akkor mindez mégsem volt igaz.
Ha most beszélhetne azzal a 12-13 éves lánnyal, aki akkor volt, mit mondana neki?
Az élet megtörtént, nem tudjuk visszatekerni az idő kerekét. Ráadásul az egész tanulási folyamat évtizedeket vesz igénybe, én mostanra értem el oda, ahol vagyok. Nem tudom visszahelyezni abba az életkorba mindazt a tudást, amire azóta szert tettem. Nem tudom, előfordult-e önnel, hogy valami komoly hibát követett el. Mi jön utána? Lehet az, hogy bátorságot gyűjtünk, bocsánatot kérünk, majd pedig megpróbálunk emberként viselkedni. De akkor sem indulhatunk tiszta lappal. Ami megtörtént, ott marad velünk. Gyereklányként találkoztam apránként az élettel, a szüleim által belém táplált értékeket követtem. De az élet néha váratlan helyzeteket hoz, nem marad sok választási lehetőség.
A fia tíz évvel ezelőtt forgatott dokumentumfilmet, amiben bocsánatot kért az apja bűneiért. Ez inspirálta önt az írásra?
Nemcsak inspirált, hanem el is kísértem őt a forgatásra. Nem azért, hogy szerepeljek, hanem hogy megvédjem őt, és megértessem minél több emberrel, hogy ő nem jelent veszélyt, más utat választott, mint az apja. Először megbeszéltük a rendezőkkel, hogy semmiképp nem jelenek meg a filmben. Viszont amikor a vége felé közeledett a forgatás, a fiam felhívott és könyörgött a telefonban, hogy én is szerepeljek. Mert ha nem vagyok benne, akkor nincs olyan súlya a filmnek, más irányt kap az egész. Az élet itt is váratlant húzott: először kiharcoltam a rendezőknél, hogy nem akarok szerepelni, de mikor rájöttem, hogy a fiam számára ez fontos, mégis beleegyeztem.
A könyv bevezetőjében viszont már azt írja: létszükséglet önnek, hogy elmesélje a történetét.
Így van, ez egy személyes szükséglet volt. Magamra kellett lelnem nőként, asszonyként. Annak ellenére, hogy soha többé nem akarok szerelmes lenni, sem kapcsolatban élni. De lehet, hogy ebben is tévedek. Mondja meg, mit tegyek? Mi lesz, hogyha egy férfi közeledne hozzám, én közel engedem, közben kiderül, hogy csalja a feleségét? Hogyan lennék képes mindezt még egyszer feldolgozni. Lezártam az énemnek ezt a részét, de emberek vagyunk. Másokkal is történhetnek váratlan dolgok. Néha a lehető legjobb módon próbálsz dönteni, de valami félresiklik, nem az jön ki belőle, amit szerettünk volna. Én hittem a szerelemben, és mi lett belőle? Egy olyan világban találtam magam, amit el sem tudtam volna képzelni.
Azért léteznek rossz döntések is. Sokan szegezik önnek a kérdést, hogy miért tartott ki Pablo mellett, ha érezte, hogy sántítanak a magyarázkodásai.
Nem lehetett őt elhagyni.
A könyv eredeti címe ezért is Életem és börtönöm Pablo Escobarnál. Az Apám bűnei című dokumentumfilmben hangzik el a fiam szájából: hét éven át egy bűnöző életét éltem. Nekem az volt a kötelességem, hogy megóvjam a gyerekeimet. Nem hagyhattam őket magukra, és az apjuk útját járják, így fel sem merülhetett, hogy elszökjek.
Tudom, hogy nem kedveli, de azért megnézte a Narcos sorozatot?
Néhány epizódot láttam, rengeteg a pontatlanság benne.
Például?
A sorozat szerint én mindig ott álltam Pablo mellett, és kísértem minden kalandjára. Ez elképzelhetetlen lett volna: nem ismertem meg a drogot, fegyver sem volt soha a kezemben, és hiába állítja a sorozat, nem örököltem tőle dollármilliókat. Erre az a legfőbb bizonyíték, hogy amikor elmentem a kartell vezetőihez, pontosan tudták, hogy igazat mondok, nem rejtegetek előlük egy fillért se. Mert tudták, hogy egy kartellnek nem lehet hazudni. Hittek nekem, ezért hagytak életben.
Túl azon, hogy önnek belső szükséglet elmesélni, egy ilyen bestseller-gyanús könyv azért jó üzlet is, gondolom.
Ez másodlagos szempont. Nem tudom, ismer-e valakit, aki könyvkiadásból betegre kereste volna magát. Valóban üzlet, de ebből nem nagyon lehet meggazdagodni. Ez inkább egy reflexió, a nőket szeretném bátorítani arra, hogy újra kitalálják saját magukat.
Egy új korszak kezdődik ezzel az életében?
Inkább a dokumentumfilm megjelenésével kezdődött új élet a számunkra, tíz évvel ezelőtt. A fiam képes volt egy üzenetet átvinni, ráadásul elkötelezte magát, hogy a fiatalokkal beszél, amivel rengeteg kaput nyitott meg. A társadalom elkezdett egy kicsit árnyaltabban látni bennünket.
A kolumbiai társadalom?
Nem, ők sajnos zártak, inkább más országokban kezdenek más szemmel nézni ránk. Otthon nem annyira.
A könyvben mintha vívódna azon, hogy Pablo Escobar áldozatának nevezheti-e magát. Ebben a kérdésben jutott valamire?
Pablo Escobar összes áldozata iránt érzett tiszteletem miatt soha nem mondanék olyat, hogy én is az áldozata voltam.
Akkor mije volt?
Nem akarom ezt szóba önteni. Rábízom az olvasókra, döntsenek ők, hogy mi voltam. Aki ítélkezni akar fölöttem, fogalmazza meg saját maga.
Megszokta már, hogy állandóan ítélkeznek ön fölött?
Nem hiszem, hogy valaha hozzá lehet szokni. Képtelenség ezzel kibékülni. Amit tenni tudok: megpróbáltam magamat megtalálni, nagyon sokat meditáltam például. Megpróbálok anyaként jól helyt állni. Ahhoz, hogy tovább tudjak haladni az életben, nagyon fontos számomra, hogy továbbra is a gyerekeim mellett állhassak, és elkísérhessem őket az úton, amíg kell.
De ha egyszer képtelen megszokni, nem lett volna jobb döntés meghúzni magát ahelyett, hogy a reflektorfény közepébe lép?
Ezt legalább ezerszer mérlegeltem magamban. Sőt, írás közben többször is úgy döntöttem, hogy hagyom az egészet. De az az igazság, hogy a Pablót övező legenda porig rombolta az emberi méltóságomat. Egy ponton mindig úgy éreztem, nincs más út, újra fel kell vennem a tollat, hogy folytassam a történetem elmesélését.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
