Végtelenül kollegiális volt, rendkívül sokrétű, és egy dolgot nem bocsátok meg magamnak vele kapcsolatban. Kollégánk írása.
Legnagyobb színészeink egyike volt. Az a kategória, akinek mindegy, milyen díjai voltak (pedig volt egy pár), a művészete önmaga kategóriája volt. Valójában Benedek Miklós-díjakat kellene osztani más színészeknek.
Természetesen az első „találkozások” egyoldalúak voltak, hisz a nézője voltam, az ő szemszögéből egy a színházban vagy a tévé előtt ülő arctalan tömegből. Mégis nagyon sokat kaptam tőle. Legkorábbi emlékem Mr. P. Smith figurája a Pogány Madonnából. Nem szerepelt sokat a filmben, és többnyire annyit hajtogatott, hogy „I’m very, very happy”. Mégis, a moziból kijőve – igen basszus, ilyen öreg vagyok, hogy moziban láttam a Pogány Madonnát – Kern és Bujtor mellett az ő mondatait ismételgettük a legtöbbet. Ő volt a megtestesült angolság.
Az Illatszertár. A legendás Hyppolit a lakáj előadás a Játékszínben. Ha van valaki, akinek az alakítása méltó volt Csortoséhoz, az ő. A Presszó csöndes, udvarias és diszkrét maffiafőnöke. Végtelenségig lehetne sorolni. Sokféle műfajban feltűnt, és mindenütt nagyszerű volt. Rendezőként is emlékezetes előadások fűződnek a nevéhez.
Szinkronban is maradandót alkotott. Mr Teufel a Macskafogóban – „Jöjjön közelebb, Safranek”. Sut a Vukban – na akkor például féltem tőle. De ő volt Kenneth Williams hangja is a Folytassa, Kleóban és a Folytassa, Henryben. Nem is beszélve Teddy Meldrumról a Csengetett, Mylord?-ból.
Közhelyesen hangzik, hogy ő volt a kedvenc színészem, de ez az igazság. Ha egy nevet kell mondani, hogy ki a leg, akkor az ő nevét mondom a mai napig. Megadatott az egyik legnagyobb öröm, ami egy rajongót érhet: „szerzője” lehettem a Humorfesztiválon és a Rádiókabaréban is több jelenetemben szerepelt.
Jóval később a Rádiókabaréban már beszédbe mertem elegyedni vele, akkoriban a fia, Benedek Albert írogatott jeleneteket a kabaréba, és Miklós büszke atyaként jött, hogy színészként segítse az írások sikerét.
A legemlékezetesebb találkozásunkra úgy tizenöt évvel ezelőtt került sor. Ifjonti naivitástól fűtve létre akartam hozni egy kabaréelőadást a jeleneteimből. Azt képzeltem, ha kellően nagy neveket vonultatok fel, biztos kerül rá pénz is – na, ebben tévedtem.
Amiért az egész érdekes, mert kitaláltam, hogy Benedek Miklóst kérem fel a rendezésre. Sás Péter színész barátom ismerte, ő az osztályában végzett a Színművészetin, és meg is szervezett egy találkozót a Nemzeti Színház büféjében.
Leült, és kedvesen, őszinte kíváncsisággal azt mondta:
Én elhebegtem, mit szeretnék, sután megemlítve, hogy biztos nem emlékszik már, de a humorfesztiválon játszott a jeleneteimben. Még akkor is kibújhatott volna bármilyen ürüggyel. Annyit mondott, hogy nagyon szívesen, adjuk le a portán a számára az anyagot, és majd átnézi. Nem rajta múlott, hogy nem jött össze.
Tavaly láttuk Aldo Nicolaj Hárman a padon című darabjában a 6színben. Elképesztő előadás volt, Gálvölgyi János, Benedek és Egri Márta varázsolt a színpadon. Benedek kétségbeesett helyzetbe került, megtört idősembert alakított. Ami azonban igazán megrázó volt, hogy amikor a meghajlásra került a sor, játsztóársai visszaváltoztak Egri Mártává és Gálvölgyi Jánossá, ledobták magukról a szerepet, Benedek viszont ugyanaz a megtört idős ember maradt.
Gondoltam rá, hogy kérek tőle interjút, de nem mertem. Úgy éreztem, túlságosan kedvelem őt, nem tudnám felvenni azt a kétlépés távolságot, amit egy újságírónak mindig tartania kell, ha objektivitásra törekszik.
