Mindannyian szeretnénk olykor kimenekülni a világból, ezért ösztönösen vonzódunk az örömet adó menekülőutakhoz, legyen az egy jó koktél, a közösségi média, az internetes pornó, vagy akár a videojátékok… a lista végtelen. De mi lenne, ha ahelyett, hogy megfeledkezni próbálunk a világról, inkább nyitnánk felé?
- teszi fel a kérdést a Social Dilemma (Társadalmi dilemma) című dokumentumfilm által komoly ismertségre szert tett pszichológus, Anna Lembke. Nem véletlen, hogy napjainkban egyre többen keresnek kiutat a való világból, ugyanis az elmúlt években járvány, válság és háború ütötte fel a fejét, amelyekkel az évtizedekig tartó jólét után egyre nehezebbnek tűnik megbirkózni.
A fiatal korosztály tagjai közül sokan világégést vizionálnak, az idősebb generáció nagy része viszont sokkal nyugodtabban reagál ezekre a változásokra. Ez nem véletlen, hiszen a technológia fejlődése előtt az agyunk hozzá volt szokva ahhoz, hogy a világban hiány van - mondhatni, a mindennapok részét képezte. A hiány arra kondicionálta az embert, hogy amennyiben mégis hozzájut vágyai tárgyához, az hosszú ideig okozzon örömet.
Ez az érzés kulcsfontosságú az életben maradásunkhoz: ha nem éreznénk boldogságot, nem ennénk, nem innánk, és nem szaporodnánk, nem óvnánk magunkat a sérülésektől, nem lenne halálfélelmünk. A szakember szerint az emberiség túlságosan jól oldotta meg a feladatot, hogy élhetőbbé és kényelmesebbé tegye a világot. Ma ugyanis már nem hiány van, hanem bőség. Ennek hatására pedig egyre több jutalomra van szükségünk, hogy örömet érezzünk, és egyre kevesebb rossz élményre, hogy fájdalmat tapasztaljunk. Az élvezetek hatására örökös elégedetlenség van az emberben, mindig jobbra és többre vágyik, ami sokaknál végső soron szorongást, függőséget, depressziót eredményezhet, de egy valami a legtöbb modern emberben közös: az örömhajszolás.
Ebben elvitathatatlan része van a szerző által limbikus kapitalizmusnak nevezett rendszernek, amelyben élünk.
Az ipar ugyanis olyan, egyre változatosabb és hatékonyabb függőséget okozó szereket szolgáltat számunkra, mint például az online pornó, a videojátékok, a gyógyszerek, vagy az egyre erősebb hatóanyaggal rendelkező drogok. Ezek köze tartozik a közösségi média is, ami amellett, hogy függőséget okoz az értesítésekkel és az újratöltődő hírfolyamokkal, elérhetetlen és sokszor hamis ideálképeket tár elénk, ami sokakban válthat ki szorongást és irreális megfelelési kényszert. Egy nemrégiben közzétett kutatás szerint például már egy óra facebookozás is jelentősen rombolhat az önképünkön.
A Dopaminkorszak nem pusztán tudományos példákkal próbálja elmagyarázni az olvasónak, mennyi veszély leselkedik ránk a modern világban, de emberi történeteken keresztül is. Anna Lembke ugyanis több évtizedes praxisa során betegeivel folytatott beszélgetéseit is megosztja a kötetben, amelyek által, ha csak néhány mondat erejéig, de átérezhetjük, milyen lehet a függőségtől szenvedők élete. És ami talán még ennél is fontosabb, saját hibáinkat is felfedezhetjük ezeken keresztül, és megoldást is találhatunk rájuk.
Nő a jólét, csökken a boldogság
Napjaink kényszeres túlfogyasztása egyetlen egyszerű okra vezethető vissza: könnyedén hozzájutunk a függőséget okozó szerekhez. Pártízezer forintért már megvásárolhatjuk saját okostelefonunkat, ahogy a fast fashion termékeket is sokan megengedhetik maguknak. Az alkohol és a cigaretta legális, és még az illegális kábítószerekhez is könnyen hozzá lehet jutni a fejlett országokban. Ahogy a gyógyszerekhez is.
Az Egyesült Államokban például 2012-ben négyszer annyi opioidot írtak fel páceinseiknek az orvosok, mint 1999-ben. Az ezek jelentette veszélyeknek pedig leginkább a fejlett országokban élő szegények vannak kitéve, akiknek elenyésző esélyük van arra, hogy normális otthonuk, munkájuk legyen, ami csak még tovább taszítja őket a függőségek spiráljába. A szakember szerint a gyógyszeripar fejlődésével az vált uralkodó trenddé, hogy nem csak tüneti kezelést kell nyújtani a pácienseknek, hanem kimondottan fájdalommentesíteni kell őket. Ennek következtében világszerte nőni kezdett az antidepresszánsok fogyasztása. Az Egyesült Államok ebben is sokáig világvezető volt, napjainkra azonban Izland vezeti a rangsort, ahol ezerből 153 fő fogyaszt ilyen szert rendszeresen.
A különböző mentális- és figyelemzavarok gyógyszerekkel történő kezelése nem csak a felnőttek körében jellemző, hanem a gyermekeknél is.
A CDC Országos Egészségügyi Statisztikai Központjának 2011-es felmérése szerint az amerikai hat és tizenhét év közötti korosztály 7,5 százalékának írtak fel gyógyszereket érzelmi és viselkedésbeli nehézségek kezelésére. A szegénységben élő gyerekek pedig nagyobb százalékban kaptak ilyeneket, mint jómódban élő társaik.
A gyógyszerezés azonban láthatóan nem old meg minden gondot, és a mai napig szakmai viták tárgyát képezi, hogy a gyógyszerek megoldják vagy épp felerősítik ezeket a vonásokat. A World Happines Record évenkénti felméréseinek eredményei pedig egyértelműen mutatják, hogy a jóléti államokban csökken azok száma, akik boldognak mondják magukat, és egyre többen hivatkoznak magukra szorongó egyénként. Mindezt az is alátámasztja, hogy 1990 és 2017 között 50 százalékkal nőtt az újonnan diagnosztizált depressziós esetek száma. És hogy mi visz minket abba az irányba, hogy túlfogyasztók legyünk? Lembke szerint a dopamingfüggőség.
Mi az a dopamin?
A dopamin az emberi agy egyik legfontosabb neurotranszmittere (olyan vegyület, ami a szinapszisokban az ingerületet az egyik idegsejttől a másikig eljuttatja), amely nagy szerepet játszik a jutalom megszerzésére irányuló motivációnkban. Agyunk sajátossága viszont, hogy jobban akarjuk a jutalmat, mint amennyire szeretjük azt. Tökéletes példa erre, amikor az online rendelés maga nagyobb örömet okoz, mint a termék, amit kézhez kapunk. A dopamin rendkívül fontos szerepet játszik a túlélésünkben, ugyanis mint arra tudományos kísérletek rámutattak, azok a génkezelt egerek, amelyek nem képesek dopamintermelésre, éhen halnak, még akkor is, ha csak pár centire van a szájuktól az étel.
A dopamin mindemellett mérőeszközként is szolgál arra, hogy egy adott szer mekkora függőséget okoz. Ugyanis minél több ilyen vegyületet szabadít fel az adott tevékenység az agyunk jutalmazási idegpályáján, és minél gyorsabban teszi ezt meg, annál addiktívabb. Hétköznapi drogjainkra pedig egy táblázattal is szolgál a könyv:
Egy tábla csokoládé 55 százalékkal emeli meg az alap dopaminszintet, a szex 100 százalékkal, a nikotin 150-nel, a kokain 225-tel, az amfetamin pedig 1000-rel.
A könyv szerint tehát nagy valószínűséggel a dopaminfüggőség visz minket annak irányába, hogy túlfogyasztók legyünk. Ez pedig az élet számos területén leképződik: a világban több a túlsúlyos, mint az alultáplált, világszerte nő az alkohol- és drogfüggők aránya, ahogy a mentális betegséggel diagnosztizáltaké is. Ehhez pedig az ipar is hozzájárul: a modern elektromos cigaretták nagyobb mértékben emelik meg a vér nikotinszintjét, mint egy szál sima cigaretta, a napjainkban beszerezhető marihuána pedig 5-10-szer erősebb, mint volt az 1960-as években. A függőségeket pedig gyakran gyógyszerrel kívánják kezelni az orvosok - amelyek könnyedén egyik függőségből a másikba taszíthatják a pácienst - ahelyett, hogy a gyakran lelki eredetet keresnék.
Neurológusok azt is megállapították, hogy az agy az örömérzetet és fájdalmat egymást átfedő helyen, a prefrontális kéregben dolgozza fel. Minél jobban és minél gyorsabban billen ki itt a mérleg egyik irányba, annál nagyobb az élvezet. Az öröm-fájdalom mérleg sajátossága azonban az, hogy egyensúlyra törekszik - az önszabályzó rendszerek célja, hogy biztosítsák a homeosztázist, az egyensúlyi állapotot.
A függőség örökre megváltoztat
Amennyiben túl sokáig élünk valamilyen addiktív szerrel, bizonyos idő után egyre kevésbé fog kibilleni ez a hinta - viszont annál inkább keressük az eredeti érzést. Ezt nevezik ellentétesfolyamat-elméletnek. Nem véletlen tehát, hogy a drog-, alkohol- és gyógyszerfüggők sűrűn növelik a fogyasztott anyag mennyiségét, még ha az már nem is okoz számukra extázist. Az erős dopamintermelést kiváltó szerek használata viszont hosszabb távon dopaminhiányos állapothoz vezet, tehát nem igazán tudunk majd örülni a jó dolgoknak. Az örömhajszolás tehát örömtelenséghez vezet.
Anna Lembke páceinseinek többsége idővel - a szakmai útmutatás, vagy saját ítélőképességük hatására - belátta ezt, azonban a kötet rámutat, az addikció sok esetben nem múlik el teljesen a gyógyulás után sem.
Patkánykísérletek bizonyítják ugyanis, hogy amennyiben kokaint adnak az állatoknak, a dopaminbomba hatására akár egy hét leforgása alatt is teljes attitűdváltás mehet végbe. A kísérlet első napján még csak futkorásztak a szer hatására, a hetedik napon viszont már őrültek módjára rohantak, akár teljes erővel a falnak. A kísérlet befejezése után egy év múlva folytatták a tesztet: ekkor az állatok rögtön ugyanolyan őrült rohangálásba kezdtek, mint a hetedik napon. Tudományosan bizonyított tehát, hogy a kokain örökre megváltoztatja az agyat.
Csakhogy hasonló eredmények születtek a marihuána, az alkohol, és az opioidok fogyasztásakor is.
A könyv fontos tanulsága továbbá, hogy nemcsak az öröm, hanem a fájdalom is képes függőséget okozni. Ha ide helyezünk nagyobb hangsúlyt, az öröm irányába fog kibillenni a mérleg. A homeosztázis fenntartása érdekében fontos, hogy ne vigyük ezt sem túlzásba - mérsékelt fogyasztásnál ugyanis hasznos is lehet. Szemléletes példa erre az 1945-ös atomrobbantás Japánban, ahol az epicentrumon kívül élők némileg tovább éltek az országos átlagnál, sőt a rákos megbetegedés is ritkább volt az elenyésző sugárzásnak kitettek körében. Lembke szerint az akupunktúra és a sokkterápia is pont a fájdalom miatt tud hatásos lenni, azonban ha ezt túlzásba visszük, és a tűrőképességünk határát feszegetjük, súlyos következménye is lehet.
Van kiút?
A világ napjainkban rengeteg féle megoldást kínál a függőségeinkre, az viszont, hogy kinek mi használ, nagyrészt egyénfüggő. Sokan a vallási közösségekre esküsznek, míg mások a radikális őszinteséget hirdető Anonim Alkoholisták programjára, ahol minden egyes apró visszaesésért büntetnek. Az író szerint a két csoport sokszor szöges ellentéte egymásnak, ugyanis míg a vallási közösségekben felvállalt függőség gyakran destruktív szégyent von maga után, a szigorú eljárást alkalmazó csoportokban a proszociális szégyen van jelen. Előbbi azt jelenti, hogy a csoport arra sarkall minket, hogy titkoljuk függőségünket, mivel a retorzió akár kizárás is lehet, míg utóbbinál, ha bevalljuk a hibánkat, abból az egész csoport tud tanulni és közösen fejlődhetünk tovább.
A kulcs az író szerint a radikális őszinteség lehet: tehát az, hogy nem hazudunk, még ha az igazság fáj is.
Ezzel ugyanis nemcsak saját hibáinkat láthatjuk tisztábban, de mások hibáin is fejleszthetünk. Hatékony módszer lehet továbbá az önmegtartóztatás, amely három formában jelenhet meg: fizikai önkorlátozás (eladjuk a konzolunkat), időbeli önkorlátozás (csak hétvégén iszom, vagy csak akkor iszom, ha már megvan a diploma), illetve a kategorikus önkorlátozás (minden olyan eszköztől megválunk, ami a függőségünkre emlékeztet).
Az önmegtartóztatás során - amelyet minimum egy hónapban határoz meg a pszichológus - elengedhetetlen a tudatos jelenlét, így például hogy kerüljük az azonos függőséggel rendelkezők csoportját. Ha kitartunk, a jutalom a belátás lesz, ugyanis gyorsan ráébredhetünk a függőséget okozó szerek pszichénkre és testünkre gyakorolt negatív hatásaira.
Érdekes mellékhatása lehet a józanságnak a tervezőképesség javulása is, ugyanis a függőség a prefrontális lebenyre hat, a tervezést és a kritikus gondolkodást rontja.
Ennek következményeként a függők mindössze 10 napra tudnak csak előre tervezni, az egészséges emberek esetében viszont 4,7 év az átlag. A sikeres önmegtartóztatás azonban nem jelent leszokást, érdemes ezután a következő lépésekre gondolni, és ha kell, örökre elzárni magunkat a függőség tárgyától. Ha tehát valaki függőséggel küzd, nem érdemes titkolni, a mai világban ugyanis a legtöbben túlfogyasztók vagyunk. Érdemes minél előbb szakmai segítséget keresni, ugyanis sosincs késő végleg kiszállni a függőség spiráljából.
