Egy operatőr álma, hogy lehetőséget kap egy ilyen film elkészítésére. Egy olyan ajánlat volt, amit nem kellett megfontolnom, azonnal igent mondtam.
Így emlékezett vissza Erik Messerschmidt a pillanatra, amikor David Fincher felkérte, legyen az operatőre a Netflix számára készült Mank című filmjének. Ugyanakkor hatalmas nyomás is nehezedett rá, hiszen mégiscsak egy monumentális feladatra vállalkozott, amikor elfogadta a felkérést, hogy a Hollywood aranykorát megidéző fekete-fehérben dolgozzon a "minden idők legjobb filmjeként" emlegetett Aranypolgár (1941) készítéséről szóló filmen.
Kapcsolódó
Nem is létezne a világ legjobb filmje az alkoholista tréfamester nélkül
Vagy létezne, de egészen másmilyen lenne. A Mank, David Fincher új filmje nemcsak az Aranypolgár születéséről szól, hanem arról is, szabadulhatnak-e a filmesek a nagy stúdiók rabságából.
Ahogy azt a hétvégén neki ítélt Oscar-díj is jelzi, az eredmény lenyűgöző lett: a harmincas-negyvenes évek óta nem készült olyan csodálatos fekete-fehér film, mint a Mank, ami sikerrel teljesítette David Fincher vágyát, hogy a klasszikus hollywoodi mozik világába repítse vissza a nézőket, és úgy tűnjön, mintha egy, a második világháború előtt készült filmet néznének. Messerschmidt és Fincher ugyan korabeli filmek sorából merített ihletet, mégis az Orson Welles mesterművének tekintett Aranypolgár képi világa volt számukra a kiindulópont.
Azonban mindketten számos interjúban tették nyilvánvalóvá, hogy nem Welles rendezése, hanem az operatőr, Gregg Toland munkája volt az, ami a legnagyobb hatással volt rájuk, és az ő művészetét követték.
"Hihetetlenül nagyhatású"
Messerschmidt "hihetetlenül nagyhatásúnak" nevezte a Variety beszámolója szerint az Aranypolgár operatőrét, míg a Deadline-nak elmondta, amikor elbizonytalanodott, mindig arra gondolt, hogy "vajon mit csinálna most Gregg Toland". És nem csak az Aranypolgár miatt, hiszen Toland korábbi munkái, főleg az 1940-es, realista képi világú Érik a gyümölcs ugyanolyan fontos kiindulási pont volt a Mank készítése közben, mint a mestermű, amivel Toland neve egybeforrt.
Az Aranypolgár készítésekor még csak 36 éves Toland akkor már igazi hollywoodi veteránnak számított. Tizenöt éves kora óta dolgozott filmeken, először segédként, majd gyorsan Hollywood legfiatalabb és egyben legelismertebb operatőre lett, aki olyan nagy rendezőkkel dolgozott, mint John Ford, Howard Hawks vagy William Wyler. A hollywoodi konvenciók ellen lázadó, technikai és esztétikai újítónak számító operatőr, több mint félszáz filmmel, három Oscar-jelöléssel és egy Oscar-díjjal a háta mögött jelentkezett be Orson Wellesnél, hogy szívesen lenne készülő filmjének operatőre.
A Hollywoodba alig 24 évesen megérkező Welles el sem akarta hinni a szerencséjét. Ugyanis ő is Tolandot akarta, akit a legjobbnak tartott, de biztos volt benne, hogy a Louis B. Mayer filmmogullal szerződésben álló operatőrt nem tudják majd megszerezni. Toland azonban Mayer engedélyével a legnagyobb örömmel kezdett dolgozni a filmkészítést alig ismerő "csodagyerekkel", akivel végre igazán szabadon kísérletezhetett a korábbi filmjeiben is kipróbált filmkészítési technikákkal, amik szembe mentek a megszokott hollywoodi vizuális megoldásokkal.
Welles kifejezetten támogatta Toland kísérletezését, aki az új műszaki megoldások - gyorsabb filmnyersanyag, egy új, könnyű kamera, erősebb ívlámpák, újfajta objektívek és lencsék - kihasználásával olyan képi világot teremtett, ami filmkészítők egész generációját inspirálta és nyűgözte le. "Tankönyv lett számunkra" - mondta például Toland munkájáról Kovács László.
Mélység és élesség
Toland legszembetűnőbb vizuális megoldása - amit már az Aranypolgár előtt is előszeretettel használt, de Welles filmjében vitt igazán tökélyre - a mélységélesség használata volt, amikor a képen az elöl, középen és hátul látható témák is tökéletesen fókuszban vannak. Messerschmidt és Fincher is főleg ezt a megoldást emelték át Tolandtől, miközben igyekeztek megállni, hogy egy az egyben leutánozzák a stílusát.
Nem engedtük meg magunknak, hogy csak és kizárólag Toland járjon a fejünkben
- mondta Fincher, amit Messerschmidt is megerősített, aki elmondta, nem akarták, hogy a nézők arra gondoljanak a Mank nézése közben, hogy "ó, ezt Gregg Toland készítette".
A rendező és az operatőr elmondása szerint a legnagyobb félelmük az volt, hogy paródiába fog átcsapni, amit csinálnak, és óvatosan kellett eljárniuk, mert nem akarták, hogy a végeredmény olyan legyen, mint a Halott férfi nem hord zakót című, film noirokat kifigurázó vígjáték. Odafigyeltek arra, hogy finoman adagolják a fekete-fehér technikákat, ellenállva a kísértésnek, hogy ne rakjanak mindenhova hosszú árnyékokat és redőnyléceken átszűrődő fényeket.
Messerschmidt egy interjúban elmondta, nagyon aggódott, hogy elcsábítja a lehetőség, hogy "megcsinálhatom a legjobb Big Combómat", utalva az 1955-ös film noirra, amit a műfaj legjobb operatőrének tartott, magyar származású John Alton fényképezett, aki olyan fény-árnyék hatásokat tudott elérni, mint senki más.
Elmondása szerint, amikor Fincher felkérte a munkára, azonnal a noir stílusában kezdett el gondolkodni a filmről, de a forgatókönyvet olvasva rájött, ez nem egy noir lesz, és a képi világot is a történethez kell illeszteni. Így vannak benne részek, amik a 30-as évek stúdiófilmjeinek "glamúr" stílusát idézik, máshol az német expresszionizmusból táplálkozó noir dominál, máshol pedig a "modernebb" realista képek.
Ez azonban nem volt könnyű feladat, még az ultramodern digitális technológiák adta lehetőségekkel sem. Azt hamar eldöntötték, hogy nem azt a modern fekete-fehér filmeknél megszokott módszert alkalmazzák, hogy színesben veszik fel a filmet, és utána tüntetik el a színeket, hanem fekete-fehér kamerát használnak. A tesztvetítések alatt ugyanis "másodpercek alatt" egyértelművé vált, hogy a "fekete-fehér kamera kiemelkedően jobb" - mondta Messerschmidt.
A fekete-fehér forgatás egy sor egyéb megoldandó problémát is hozott, és hosszadalmas kutatómunkát igényelt a filmért szintén Oscar-díjjal jutalmazott Donald Graham Burt díszlettervezőtől, Trish Summerville jelmeztervezőtől és Gigi Williams sminkmestertől is, akiknek meg kellett oldaniuk azt, ami a harmincas-negyvenes években rutinszerű feladat volt kollégáiknak: megtalálni azokat a színeket, amik jól mutatnak a fekete-fehér képeken.
Now presenting MANK, for the first time in Glorious Color!
Making a film in black & white means every choice must be meticulously examined in color first. In these behind-the-scenes color shots, you can see how Fincher's department heads created striking moments for the screen. pic.twitter.com/oNqtbzUkXo
- NetflixFilm (@NetflixFilm) January 29, 2021
Williams elmondta, több száz alapozót és háromszáz különböző rúzst teszteltek le, mire megtalálták a megfelelő árnyalatokat, a Paramount stúdió híres, zöld színű mosdójához pedig Burt és Messerschmidt nagyjából kétszáz különböző zöld csempét nézett meg, mire kiválasztották azt, ami a legjobban működött.
Pár napig csak zöld csempéket nézegettünk, semmi mást
- mesélte nevetve az Entertainment Weekly-nek az operatőr.
Emellett több apró, a gyakorlatlan szemnek szinte teljesen észrevehetetlen megoldással érték el, hogy a Mank olyan legyen, mintha Hollywood aranykorában készült volna. Előfordult, hogy a régi filmeknél előszeretettel használt technikával nappal vettek fel éjszaka játszódó jeleneteket, az autózós jelenetnél vetített hátteret használtak, digitálisan utánozták a filmtekercs finom ide-oda mozgását (gate weave) vagy a film szemcsézettségét, és persze ott voltak a Harcosok klubjában híressé tett "cigaretta-égésnyomok" is.
Ugyanakkor Messerschmidt kifejezetten ügyelt arra, hogy ne hívja fel túlságosan a figyelmet a filmes technikákra, nem akart öncélúan magamutogatóvá válni, hogy csak azért válasszon egyes megoldásokat, mert végre életében először lehetősége van fekete-fehérben forgatni. Ezzel szintén Tolandot követte, aki az Aranypolgár forgatása kapcsán írt esszéjében pontosan erre a veszélyre hívja fel a figyelmet, közölve, a képi világnak a film történetét kell követnie.
Bár az Aranypolgárt közvetlenül a bemutatása után sokan pont azért támadták, mert túlságosan stilizáltnak gondolták: George Cukor megfogalmazása szerint - utalva a német expresszionista filmkészítéssel egybeforrt német stúdióra - "túlságosan UFÁ-s" volt. A második világháború után azonban divatba jött Hollywoodban a Toland által népszerűvé tett filmezési stílus, és munkássága operatőrök generációinak szolgált útmutatóul. Ő azonban ezt már nem érhette meg. 1948-ban, 44 éves korában váratlanul elhunyt egy szívbetegségben.
És bár a Mankben egy szó nem esik Tolandről, mégis tekinthetünk rá úgy, mint főhajtásra a világ egyik legnagyobb hatású operatőre előtt, aki Wellesnek köszönhetően mesterművet alkothatott az Aranypolgárral.
