Azt hiszem, még sohasem láttam a közösségi médiát olyan buborékmentesnek, mint csütörtökön. Nem voltak falak, társadalmi rétegek, eszmék, ilyen és olyan csoportok, kulturális, generációs, vagyoni gátak: az egész nemzet elgondolhatatlan fájdalommal gyászolta közös hősét.
Azon gondolkodtam, miért éppen Benedek Tibor volt képes oszthatatlan egységbe forrasztani a sok milliót, ilyen elementáris hatást kiváltani. Mármint, evidenciaként számos olyan halottja van az országnak, aki erőfeszítésével, teljesítményével, életével kiérdemelte a nemzet összes tagjának tiszteletét. Ám valamiért nem nagyon állt össze az az egységes és fokozhatatlan közösségi fájdalom, mint a minap.
A gyász alapvetően magányos műfaj. A halál, a veszteség feldolgozása lényegénél fogva egyéni kihívás. Egészen kivételes helyzet, amikor valaki az életével képes a legmélyebben közösségivé tenni a legmagányosabb emberi érzelmi helyzeteket.
Csak gondolataim vannak arról, miért éppen Benedek Tibor elvesztése okozott ilyen döbbenetet.
Biztosan nem beszélhető el ennek a magyarázata a sport értése nélkül. Újra és újra kiderül, hogy nincs határtalanabb közösségi és kulturális tér a sport világánál. Nincs olyan kulturális, szórakoztatóipari szcéna, amelyben alacsonyabb lenne a belépési küszöb, mint a sportnál. Nincs szükség kulturális tőkére ahhoz, hogy bemehessünk a csodák birodalmába. Nem kell érteni az angolt, nem kell szövegeket értelmezni, nem kell gitár, hogy csatlakozhassunk, nem kell hinni valami elvont történetben, eszmében, mesében.
Azaz nézőként mindannyian bevonódunk, ráadásul a játékok hozzáférhetők számunkra. Csak egy labda és egy másik ember kell, és máris belül vagyunk, azonosulhatunk kedvenceinkkel, el is játszhatjuk, hogy ők mi vagyunk.
A hozzáférésen túl a remény történetei adják a sport erejét. Mert itt a magyarok a világ elé kerülhetnek, miközben GDP-ben, lakosságszámban, átlagfizetésben, lehetőségekben nem konkurálhatnak a periféria országai a legfejlettebbekkel. Ám a pályán azonosak az esélyek. (Nyilvánvalóan tudjuk, hogy ez nem igaz, hiszen a gazdaság meghatározza a sanszokat, ám ez a tudás elméletben és oly sokszor a gyakorlatban is felszámolható a vízben, a pályán, akárhol.) Mindez ráadásul elemi könnyedséggel simul bele a három színbe: a nemzet közössége sehol máshol nem tud ilyen egységesen és feszültségmentesen létrejönni. Mert nincsenek rajta terhek: eszmék, emlékezetpolitikai, ideológiai viták, ilyen és olyan megítélések, feszítő indulatok. Itt semmi sincs valójában a piroson és a fehéren és a zöldön túl és kívül.
Ugyanakkor a sport különleges társadalmi hatása nyilván nem elégséges magyarázat a totális egységre. Ehhez hozzájárul annak a vízilabda-válogatottnak a története is. A korszakos csapat három olimpiai győzelme, felülmúlhatatlan sztorija, több nemzedék közös sporttörténete, amelyet úgysem lehet jobban egy mondatba sűríteni, mint ahogyan a zseniális Hajdú B. István abban az ikonikus pillanatban megtette, amikor tudatta, sohasem gondolta, hogy tizenhárom fürdőgatyás férfi láttán sírva fakad.
Ebben a korszakban nem volt futballunk, így az a pólócsapat volt a mi válogatottunk. És ennek a halhatatlan társulatnak a vezére, a kapitánya Benedek Tibor volt.
Úgy, hogy nem felfogható volt a szorgalma, amelyet egyébként tehetségének nevezett. Nem volt olyan csakis isteni beavatkozásként értelmezhetően tökéletes keze, mint Kásás Tamásnak vagy Varga Dánielnek, de az ő akaratához foghatóról nem számolnak be sem barátai, sem riválisai. Senki nem látott senkit, aki jobban akarta, mint ő.
Ha az ilyen kitartás győzelmekig, vitathatatlan vezéri szerepekig vezet, természetszerűleg párosul tökéletes alázattal és fegyelemmel.
Alighanem, valahol itt van a Benedek-titok. Abban, hogy ő mindannyiunk közös története, mert mi sem vagyunk eredendően a legjobbak. Ő azért jelenti az ideális ikont, mert mindannyiunk reménye és esélye.
Persze nyilvánvalóan nem vagyunk olyan tehetségesek mint ő, hiszen azért az legyen világos, hogy a zsenialitást relativizáljuk, amikor a szorgalmánál kötünk ki, ám mégis, mégis azt tudjuk, hogy őt a törhetetlen akarata, fegyelme és szorgalma vitte a világ legeslegtetejére. Olyasmi, ami tanulható. Amit elméletileg lehet neked, neki, nekem. Elvileg mindannyian tudhatunk nem feladni. És belül persze tudjuk, hogy nem tudjuk úgy nem feladni, mint ő, ám azért ő lett az, mert a tanulhatóból valósította meg az álmát. Ezért jelentette, jelenti ő azt, hogy érdemes álmodni.
Hiszen lehetünk legyőzhetetlenek. Legalábbis egy közülünk lehetett.
Benedek Tibor meghalt, de a rák sem győzte le. Mert az életet, úgy, ahogyan szeretnénk mi itt élni, akik pirosban, fehérben, zöldben találnak haza, semmi nem győzheti le.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
