A Jelenko folyóirat júniusi számában Lőcsei Péter tanulmánya is szerepel, amelyben egy eddig lappangó Weöres Sándor-vers található, írja a Magyar Narancs. A vers a költő csöngei füzeteiből való, és A küszöbön címet viseli.
A mű végleges verzióját Weöres 1936 októberére datálta. Lőcsei Péter egyébként közlésében valószínűsíti, hogy több lappangó verssel is találkozhatunk még.
Az eddig lappangó költemény:
Weöres Sándor: A küszöbön (1936. okt.)
Ősz van. Beteg vagyok, régóta fekszem.
Agyamra fél-ébrenlét nehezült,
erőm tompult, az életből kiestem.
Mi az, mit kinn az új nap kínja szült?
E léthez köt még egy szál s nem eresztem,
ennyit tudok. Mi lenn volt, fölkerült,
mi fönn volt, mind elbomlott szerteszét,
számban érzem saját epém izét.
Érzem s tudom a helyzetem a térben:
helyem a Föld csillag, Pécs városa
s a szállodában, szobák sűrüjében
egy félhomályos, fűtetlen szoba,
egy ágy, hol fölméretlen, elvetélten
cseréli egymást perceim sora.
Gyér fény dereng. Szemközt egy szürkeség:
egy tűzfal. Hinném, hogy a nedves ég.
Ottkinn napok dagadnak és apadnak,
hosszas zápor zúgását hallgatom,
az éjek mindig nagyobbat faragnak
az őszi, vizenyős nappalokon,
de engem ütemükkel nem ragadnak,
nap van, vagy éj, gyakran nem is tudom:
az ablakomra sugár sose pillant
és ha látnom kell, fölgyujtom a villanyt.
Lassan kikorhad belőlem a lélek,
örömöm mind vegetatív öröm,
egyhelyben, ágyba-gyökerezve élek,
növényivé szűkült az én köröm.
Alig eszem, csak kétszersültön élek,
az is legtöbbször gyorsan visszajön,
epével, vérrel keverten kihányom,
epe zuhog az orromon, a számon.
Szemem ködös, a betüt összevéti,
így élek, bőrbe-burkolt csont-csomag,
izzasztó görcs a mellemet metéli,
a fájás átfog, mint az iszalag.
Ó, ne kivánj még alakot cserélni,
te testemmé-lefoglalt csöpp anyag!
- Igy tengődik, mert őrzi a betegség,
a nagy egységben egy zárt, kicsiny egység.
