A hatalmáról a múlt héten lemondott vagy lemondatott algériai elnök uralma váratlanul ért véget. Az áprilisra kitűzött elnökválasztást megelőzően a 82 éves Abdel-Azíz Buteflika hónapokon keresztül lebegtette indulási szándékát, ami azért szült bizonytalanságot, mert bár a hatalmi elitből többen is indultak volna a választáson, a regnáló elnökkel szemben ezt senki sem merte volna megtenni. Amikor aztán a húsz éve hatalmon lévő vezető mégis bejelentette indulását, nem várt fordulat történt: fiatalok százezrei mentek ki tüntetni, és a hatalom meglepően gyorsan meghátrált, Buteflika előbb eltolta volna a választást, majd végül, miután láthatóan a hadsereg is ellene fordult, lemondott.
Tízezrek tüntettek ellene, végül a hadsereg mondatta le Algéria elnökét
A húsz éve hatalmon lévő, évek óta lebénult Buteflika a polgárháború visszatérésével fenyegetőzve őrizte hatalmát, de a munkanélküliséggel sújtott fiatalok tömegét ezzel már nem tudta meghatni.
Kérdés persze, hogy ezekben az eseményekben pontosan milyen szerepet játszott maga az elnök. A 2013-as agyvérzése óta egyre több informális jel utalt rá, hogy Buteflika nem nagyon fogja fel, hogy mi történik körülötte. A sajtóban megjelent felvételek a távolba révedő tekintetéről is ezt támasztották alá. A nemzetközi sajtó több olyan esetről is beszámolt, amikor a körülötte levő, a testvére vezette hatalmi klikk egyszerűen a nevében hozott meg döntéseket vagy próbálkozott ezzel.
Fotó: Fayez Nureldine / AFP
Ennek megfelelően a rezsim ellen tüntetők jó része nemcsak az elnök, hanem a hozzá kötődő politikai elit egészének eltávolítását sürgették. Ebbe a körbe pedig Abdel-Kader Benszaláh, a parlament felsőházának elnöke is beletartozik, márpedig őt választotta meg a törvényhozás az ország ideiglenes államfőjének. Benszaláh 90 napra veszi át ideiglenesen az államfői teendőket, és ő maga nem indulhat az elnökválasztáson, amelyet július 4-én tartanak meg. A 77 éves Benszaláh az előző elnök támogatójának számított, az ellenzék megkérdőjelezi, hogy képes biztosítani a demokratikus átmenetet és a szabad választást. A szavazás után nem sokkal Algírban diákok egy csoportja ismét az utcára vonult, a rendőrség könnygázzal oszlatta szét őket. A tüntetők az elmúlt hetekben egyértelműen jelezték, hogy nem csupán az elnök megbuktatása, hanem az 1954-1962-es függetlenségi háború veteránjai köré kiépült, idejétmúlt és átláthatatlan politikai apparátus eltörlését akarják. Ugyanakkor Ahmed Gáid Szaláh vezérkari főnök időközben bejelentette, hogy elvárja az ország ügyészségétől a tüntetők által korruptnak tartott kormányzó elit tagjai elleni vizsgálatokat. Megfigyelők szerint az altábornagy kijelentései a legerősebb jelei annak, hogy a hadsereg fogja játszani az észak-afrikai államban hagyományosnak mondható királycsináló szerepet.
Demokrácia vagy biztonság?
2019-ben már világosan látni, hogy milyen irányt vettek az egykori forradalmak, azaz a 2010-ben épp a szomszédos Tunéziában kitört arab tavasz. A mérleg nem túl jó, egyedül épp Tunéziában működik úgy-ahogy demokratikusan az új rendszer, amely az ország stabilitását, a biztonságot is fenn tudja tartani az alkalmankénti terrortámadások ellenére is.
Kiderült, hogy demokráciát csinálni nehéz
Tunézia hat éve folyamatosan küzd a demokráciáért, most viszont egyre szorultabb a helyzet. Pedig sok múlik Tunézián a menekültválságtól a terrorizmusig.
Líbiában, Jemenben és Szíriában épp az ellenkezője történt: százezrek haltak meg és milliók váltak földönfutóvá, miután az emberek kimentek az utcára tüntetni. Az összefüggés persze közvetlen, hiszen van, ahol pont a rezsimváltás miatt lett polgárháború, és van, ahol azért mert, nem sikerült a rezsimváltás.
A nyugati kormányok dilemmája akkoriban az volt, hogy hova álljanak: a szabadságot követelő lakosság vagy a régióban és nyugat számára is biztonságot szavatoló diktatúrák mellé?
A dilemmázás nem tartott sokáig, győzött az értékelvűség: az USA, Nagy-Britannia és Franciaország - hol politikailag, hol katonailag is - a tüntetők mellé állt.
Egy évig minden rózsásnak tűnt, majd a világra ráköszöntött a keserű valóság: a szabadság azt is jelentette, hogy a terrorszervezetek, szélsőséges politikai pártok is szabadon szerveződhettek meg. A választásokon és a harcokban is szinte mindenhol az iszlamista csoportok kerültek többségbe, amelyektől alappal vagy alaptalanul, de tartott a nyugat és a helyi szekuláris társadalom.
Kihívások Európában
Az arab tavasz elmúlt évei néhány igen fontos tanulsággal szolgálnak a világ és mindenekelőtt Európa számára. A politikai káosz és a hatalmi vákuum olyan erők megjelenéséhez vezetett mindenhol, amelyek nem csak elméletileg veszélyezették Európa biztonságát. A problémát súlyosbította, hogy az elsősorban a migráció és a terrorizmus jelentette veszélyek tipikusan olyanok, amelyek ellen nem lehet a meglevő katonai vagy rendőri képességekkel harcolni.
A legfontosabb feladat az EU szempontjából, hogy bármi történik is Algériában, a közrend ne boruljon fel, a hatalmon lévők képesek legyen fenntartani a békét és őrizni az ország határait. Ahogy Líbiát, úgy Algériát is a Szahara választja el azoktól a zónáktól, ahonnan a migránsok folyamatosan érkeznek Észak-Afrikába. Dél-Európába 2018-ban nagyjából 82 ezer migráns érkezett a tengeren keresztül, szemben a 2017-es 136 ezerrel. Miközben Líbiában sikerült jelentősen megállítani a kiáramlást, jelentősen nőtt a Spanyolország felé útnak indulók száma.
Az algériai összeomlás ebből a szempontból egy időre megint mattolná Europát. Algéria felé jelenleg nem irányul érdemi migráció, de tudjuk, hogy ha lehetőség és igény lenne, az embercsempészek azonnal megjelennének és megszerveznék az új útvonalakat.
Kérdés, hogy a mintegy 40 milliós Algéria lakossága maga is menekülni akarna-e. Furcsa módon Líbiában azt látjuk, hogy bár az országban évek óta polgárháború van, és afrikaiak százezrei érkeztek az országon keresztül Európába, maguk a líbiaiak túlnyomó részt otthon maradtak. Csak valószínűsíteni lehet ennek alapján, hogy az algériaiak sem jönnének nagy számban Európába káosz esetén, hanem inkább belső menekültként helyben maradnának.
Káosz, terrorizmus
A politikai káosz a terrorizmus megerősödéséhez is vezetett. Líbiában, Egyiptomban és Szíriában is megjelentek a dzsihadista szervezetek, vagy felerősítették aktivitásukat. Az al-Káida régóta jelen van Algéria sivatagi területein és az elmúlt években az Iszlám Állam is megjelent. Algéria pedig egyszer már megismerkedett az szélsőséges dzsihadisták okozta terrorral, amikor az 1990-es években tízezrek halálát követelő konfliktus folyt a kormányerők és a szélsőségesek között.
Sok családnak vannak erről közvetlen emlékei, nem csak azért, mert tagjai valamelyik oldalon harcoltak, hanem azért is, mert ártatlan civilként elszenvedői voltak az erőszaknak. Ez fontos tapasztalat a mai algériai fiatalok életében is. Mivel a jelenlegi diktatúra a legitimitását részben a terrorizmus elleni harcból meríti, nem kétséges, hogy a hatalmi elitnek a jövőben is fontos lesz ez. Ha káosz törne ki Algériában, szinte borítékolható, hogy a szélsőségesek jelentős szerepet játszanának a konfliktusban, és ha a hadsereg ismét úrrá is tud lenni a helyzeten, az időigényes és brutális folyamat lesz.
Az Európát sújtó veszélyek a migráció és a terrorizmus kapcsán össze is érhetnek, bár fontos megjegyezni, hogy a gyakorlati ezt nemigen támasztják alá.
Európában 2016-ban történt az utolsó olyan terrortámadás, amelyet külföldről (az Iszlám Államból) visszatért terroristák követtek el. Ez azt is jelenti, hogy a 2015-2016-os menekült- és migrációs hullámban érkező több mint egymillió ember között alig néhány tucat terrorista lehetett.
Az Algéria jövőjét fenyegető kihívások számosak, és nem tudjuk, hogy az ország miként tud ezekkel megbirkózni a közeljövőben. Sajnos az esélyek nem túl jók, a helyi elit tehetetlennek bizonyult az elmúlt két-három évtizedben bármilyen politikai vagy gazdasági reformot végrehajtani. Az viszont biztos, hogy Földközi-tenger nem elválasztja Európát Algériától, hanem összeköti vele. Az algériai emberek problémája egyik pillanatról a másikra az olasz, a francia vagy akár a magyar emberek problémája is lehet.
Szudánban 30 év után bukott meg az elnök, a hadsereg kezében a hatalom
Az algír elnök távozása után néhány nappal megbukott Omar el-Besír szudáni elnök is. Bár az első hírek esetében is lemondásra szóltak, hamar kiderült, hogy a volt államfőt letartóztatták. A szaharai országban három hónapos rendkívüli állapotot hirdettek, felfüggesztik a 2005-ben elfogadott alkotmányt, a parlamentet és a regionális kormányzatokat feloszlatják, és kétéves átmeneti időszakra katonai tanács áll majd az ország élén, választásokat pedig csak ennek lejártával tartanak.
Az államcsíny az utóbbi napokban már a levegőben lógott, mivel a hadsereg megakadályozta, hogy a biztonsági erők feloszlassák a kormányellenes tüntetők többezres tömegét a főváros központjában. Szudánban december óta tartanak az ezreket megmozgató demonstrációk. A gazdasági nehézségek, a növekvő infláció és az üzemanyaghiány, illetve a kenyér árának emelkedése miatti tiltakozásokon egyre többen követelték a harminc éve hatalmon lévő el-Besír távozását. A most 75 éves szudáni vezető 1989-ben jutott hatalomra katonai puccs révén. Talán ezért is, a tiltakozók legfőbb csoportja elfogadhatatlannak tartja, hogy két évig egy katonai tanács kormányozzon. A katonai puccsot vezető védelmi miniszter egy nap után szintén bejelentette távozását, ami összefügg azzal, hogy - mint Algériában - a tüntetők elégedetlenek azzal, hogy az elnököt megbuktató katonai elit túl közel állt az országot évtizedekig vezető diktátorhoz.
Noha a volt szudáni elnök ellen a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság a Dárfúr tartományban elkövetett népirtás, háborús és emberiesség elleni bűntettek miatt 2008-ban vádat emelt, majd letartóztatási parancsot adott ki, a katonai tanács vezetője pénteken bejelentette: Szudánban állítják bíróság elé el-Besírt.
Kiemelt kép: Ryad Kramadi / AFP
