A Fekete Péter bemutatója után ültem le Attilával, hogy megtudjam, mennyire könnyű elénekelni a Bohemian Rhapsodyt, hogy került a Cápák között című műsorba, de mesélt az „Aki túsz, aki nem, jövök” című vígjátékról is, amiben Beleznay Endrével játszik.
A Centrál Színház a 20 éves jubileumára ismét színpadra állította a Fekete Péter című darabot, amivel 2003-ban megnyitotta kapuit. A címszerepet akkor is és most is Magyar Attila "Fater" barátom játszotta.
– Körülbelül 25 éve vagyok nagy rajongód. A bátyámmal négyszer is megnéztük Moldova György Ifjúgárda, avagy ugyan már, Ibolyka című darabját. Bárdy György, Zenthe Ferenc, Keres Emil, Miklósy György, Lehoczky Zsuzsa partnere voltál, mint ifjú titán. Hogy emlékszel erre az előadásra?
– Fájó nosztalgiával, hogy miért nem állt meg ott a világ egy kicsit. Miért nem tudtam még többet beszélni ezekkel a nagyszerű emberekkel, hogy minél több történetet elmondhassanak. Elvittek magukkal egy csomó sztorit. Akkor nem volt még okostelefon, de valahogy azért jó lett volna rögzíteni őket.
Nagyon nagy szeretettel fogadtak, pedig nagy sztároknak számítottak, nem volt bennük semmi távolságtartás. Csodálatos munka volt. Moldova György is sokszor bejött, hozzátette a saját sztorijait, hozta nekünk a könyveit... Tényleg csoda volt.
– Sokfelé játszol szabadúszóként. Nem hiányzik, hogy egy konkrét társulat tagja legyél?
– A szabadúszás egyszerre lehetőség és kényszer. Ha az ember szeretne itt is lenni meg ott is, azt társulati tagként nagyon nehezen teheti meg, vagy csak nagy engedélyeztetések árán.
Ugyanakkor olyan sokat játszom itt, a Centrál Színházban, hogy bizonyos értelemben mégiscsak tag vagyok. Lehet olyan társulati tag is, aki kevesebbet játszik, mint én. Akkor valahol mégis csak tag vagyok, nem?
Ma már a színészek is vállalkozók, több mindent el kell vállalniuk, hogy megéljenek, amit a színház is toleranciával kezel. Segítjük egymást.
– 20 éve is te játszottad itt a Fekete Péter címszerepét, és most is. Előjöttek a régi emlékek?
– Igen, és milyen érdekes, hogy mennyire más volt a 20 évvel ezelőtti világ. Olyan digitalizáció zajlott le azóta például, hogy csak nézek, és nagyon sok esetben nem is értem, hogy működnek ezek a kütyük.
Nem is beszélve arról, amikor a darab játszódik. A második világháború előtti világról szól, ami egy analóg világ volt. Ezt eljátszani egy digitális 2023-ban elképesztő dolog. De ami nem a technikai része az életnek, ahogy az emberek szeretik vagy gyűlölik egymást, sikerre vágynak, elismerésre, féltékenyek, pénzre van szükségük, és még sorolhatnám – ezek a fajta emberi interakciók ugyanolyanok maradtak.
– Kimondottan tetszett az előadásban, hogy nem próbáltátok meg modernizálni, ami pedig nagy divat manapság, hogy régi darabokban is előkerül a mobiltelefon, a laptop.
– Szerintem ezeket még erőszakkal se lehetett volna beletenni. A zenék sem engedik, hogy ezt farmerben, vagy rövidnadrágban játsszuk. Mert akkor nem gépírónő van, nem igazgató van és nem Fekete Péter. Nem tudunk belőle egy Baywatchot csinálni. Van, amiből lehet, de ez itt nem adja magát.
– Mennyivel más a mostani előadás, mint 20 évvel ezelőtt?
– Azt Puskás Tamás rendezte, ezt a fia, Puskás Samu. Annyiban visszanyúlt, hogy van egy szövegkönyve a darabnak, amit megírtak a szerzők, van egy dalszövegíró, van egy zeneszerző Eisemann Mihály személyében, és ezek nagymértékben meghatározzák a darabot.
Lehet egy dramaturgja a darabnak, aki kicsit átgyúrja, vagy kicsit meghúzza, hogy ne 11-kor végezzünk, hanem fél 10-kor. De akkor sem lehet nagyon máshonnan közelíteni a darabhoz. A mű ugyanaz, és ez meghatározza nagymértékben a rendezést is.
Ha ezt a világot akarjuk ábrázolni, akkor annak van egy viselkedésformája. Hogyan viselkedett a felső középosztály, a banktisztviselő a gépírónővel, a bankigazgató a kéményseprővel… Ezeket nagyon nem akartuk megváltoztatni.
Tehát ilyen szempontból hasonlít a régi előadásra. Olyan szempontból nem, hogy Puskás Samu egy mai fiatalember szemével nézett rá, és így változtatta meg a tempóját.
Nagyon jó hangulatú próbaidőszak van mögöttünk.
– Fix szöveg ide vagy oda, azért ahogy néztem az előadást az volt a benyomásom, hogy csúsztak bele „Faterizmusok”.
– (nevet) Teljesen véletlenül.
– Vagy már a száz éves poénokat is úgy tudod eladni, mintha saját lenne?
– Azért ez egy szakma. Azt gondolom, hogy aki profinak tartja magát, az a 100 éves poént is elő tudja adni úgy, mintha azt ott találná ki. Nyilván ilyen is volt benne. A mai nap valóban volt kettő-három, ami korábban nem szerepelt az előadásban. De azért nincs arról szó, hogy azt csinálok, amit akarok.
Ez egy közösségi munka, itt van díszlet, van jelmez, vannak szereplők, akiknek van végszava. Tehát nem úgy megy, hogy én bármit csinálok, akkor az adott kolléga tudja, mikor kell a fényt, hangot beadni. Vannak nagyon szigorú cölöpök leverve. Úgyhogy ha némelyiknél mégis van egy kis elhajlásom, az egyetlen egy esetben bocsátható meg: ha a néző nevet.
Tényleg az a jó, ha a néző azt látja, hogy ez könnyed, és ott jut eszünkbe.
Persze kockázatos dolog, mert mi van, ha mégsem nevetnek egy poénomon? De hát ez a tapasztalat. A sebészről tudom, hogy tapasztalt orvos, tehát azt merem mondani neki, hogy „nyugodtan vágjon bele, doktor úr”!
Mi pedig azt mondjuk a nézőknek, hogy bízzák rám magukat. De minden rögtönzést stílusban kell tartani.
Más kérdés, amikor valami váratlan történik. Volt már olyan, hogy kivágta valami a biztosítékot, sötét lett, és csak a zöld fények égtek, ami a menekülő útvonalat mutatta.
Akkor kapva kaptam az alkalmon, és „mindenki őrizze meg a nyugalmát” felkiáltással bementem a színpadra. Hisz nem tudhattuk, meddig tart majd az áramszünet. Volt olyan is, hogy a függöny, amit elektromosan eresztettek le, az nem ment fel. Akkor is valakinek fel kell áldoznia magát, ki kell menni, és elmondani a nézőnek, hogy mi van.
Ilyenkor nem hagyom magukra őket, hanem sorsközösséget vállalok, ott vagyok velük, és megpróbálom kitölteni a kényszerszünetet.
– Örülök, hogy az imént szóba hoztad Freddie Mercuryt. Sokat vívódtam ezen, illik ilyet csinálni vagy sem, de végül úgy gondoltam, ne tegyünk úgy, mintha ne lenne egy közös darabunk, aminek te vagy az egyik szereplője, és amiben megkíséreled elénekelni a már emlegetett Queen-slágert. Szóval mesélj egy kicsit a közös „gyermekünkről”.
– Beleznay Endrével, aki hasonló színészi tulajdonságokkal rendelkezik, mint én, játsszuk azt a darabot, amit Ürmös Zsolt és Te írtál. A címe, „Aki túsz, aki nem jövök”. idén augusztusban mutattuk be Szentendrén, a Fórum Színházzal közösen.
Nyilván az általatok leírt mezsgyén megyünk. Sokszor lekanyarodunk róla, de ha ti írtok valamit, és arról nekünk eszünkbe jut valami, az nektek is öröm, hiszen a gyújtózsinórt ti gyújtottátok be.
– Sokakat megleptél, amikor pároddal, Helyes Georginával megjelentél a Cápák közöttben. Hogy áll az OkosMese?
– Az OkosMese egy játékos fejlesztőprogram gyerekeknek. A Cápák közül Lakatos István mellénk állt, és bármiben számíthatunk rá. Sokat kell dolgozni a projekttel, de szépen halad, és újabb divíziót nyitottunk. Csináltunk egy interaktív előadást a felelős állattartásról.
– Van-e tervben újabb projekt, előadás?
– Én egy jelenidejű embernek tartom magamat. Érezzük jól magunkat attól, ami van, ne pedig rosszul attól, ami volt, vagy ami lesz. Most nemrég a hóesésben én voltam az egyetlen autós, aki mosolygott, mert arra gondoltam, hogy ez gyönyörű.
Ami jön az jön, amin nem jön, az nem jön. Nincsenek vágyaim, ez a Fekete Péter most nagyszerű, és ha jön majd még valami, akkor az is nagyszerű lesz.
fotó: Nagy Boglárka/SZMO, Horváth Judit/Centrál Színház, Forgács Beáta/Fórum Színház
