A középkor végét és az újkor hajnalát több egymással összefonódó gazdasági, társadalmi és kulturális jelenség harangozta be. Ezek sora a humanizmussal és a korai polgárosodással kezdődött, a könyvnyomtatással és a nagy földrajzi felfedezésekkel folytatódott, és a nyugati kereszténységet megújító reformációval és a modern nemzetállamok körvonalainak kialakulásával tetőzött. A humanista világnézet és a reneszánsz stíluseszmény legfontosabb célja az emberi szellem felszabadítása volt a középkori vallásos gondolkodás béklyói alól.
Máglyahalál várt a tiltakozókra
A középkori világképtől és politikai rendtől elszakadó katolikus egyház 15-16. századi működésének pozitív és negatív következményei egyaránt voltak. Máig ható eredményei közé tartozik a tudományok iránti érdeklődés és a művészetek pártolása, amelynek köszönhető többek között a Vatikáni Könyvtár megszervezése és a reneszánsz Róma kiépítése. A tudományok és a művészetek támogatása többnyire együtt járt a pompaszeretettel és olyan életvitellel, amely a legkevésbé sem volt összeegyeztethető a másfél évezrede hirdetett keresztény életelvekkel. A püspökök és apátok, akik általában nemesi családokból kerültek ki, úgy éltek, mint a világi főurak, a pápák pedig úgy, mint az olasz fejedelmek. Az erkölcsi züllés VI. Sándor pápa idején érte el mélypontját, aki már bíborosként egymás után több nővel élt együtt, amikor pedig a katolikus egyház fejévé választották, négy gyermeke társaságában költözött be a pápai palotába.
A hivatalok megvásárolhatósága általános elvvé, a politikai gyilkosság megszokottá vált.
A katolikus szerzetesrendek, mindenekelőtt a domonkosok és a ferencesek ugyan igyekeztek megálljt parancsolni az egyház elvilágiasodásának, de nem sok sikerrel. A párizsi és az oxfordi egyetemen ezért már a 14. században megjelentek olyan tanok, amelyek az egyházi vagyon elkobzását, az apostoli szegénységet, a papi nőtlenség eltörlését és a kolostorok feloszlatását, valamint a pápai méltóság fölöslegességét hirdették. E tanok szószólói közé tartozott John Wycliffe oxfordi professzor, aki csak a Szentírást fogadta el a keresztény tanítás és kultusz alapjául, ezért angolra fordította a Bibliát; majd a 15. század elején Husz János, a prágai egyetem teológusa, aki nézeteiért 1415-ben máglyahalállal fizetett. Ugyanez a sors várt Girolamo Savonarola firenzei dominikánus szerzetesre, aki prófétai hévvel ostorozta a főpapság feslett életét, amellyel az őskereszténység elveit állította szembe. VI. Sándor pápa ezért előbb kiközösítette, majd 1498-ban eretnekként megégettette.
A búcsúcédula volt az utolsó csepp
Ilyen előzmények után került a pápai trónra X. Leó, akivel a reneszánsz pápaság elérte delelőjét. "Élvezzük a pápaságot, amit Isten adott nekünk!" - hirdette. Minden szempontból evilági, reneszánsz egyéniség volt, akit a kultúra, a művészetek, valamint a szellemi és testi élvezetek mellett más nem érdekelt. A Szent Péter-bazilika építésének befejezése érdekében 1517-ben elhatározta, hogy búcsúcédulákat bocsát ki. Ezek megvásárlása ellenében elengedte a bűnök kirovásáért járó penitenciát, például az imádkozást, a böjtölést vagy a zarándoklatot. Mindenki annyi megváltást vásárolhatott, amennyi pénze volt, illetve amennyit erre a célra fordítani akart. Senki sem gondolta, hogy ezzel X. Leó a katolikus egyház legnagyobb válságát idézi elő.
Az egyház elleni tiltakozás a szászországi Wittenbergben kezdődött, ahol az egyetem egyik professzora, Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes tiltakozni kezdett a búcsúcédulák árusítása ellen. Luther 1483-ban született Eislebenben, egy bányászcsalád nyolcadik gyermekeként. Apja idővel szerény vagyonra tett szert, és fiából tanult embert akart neveltetni. A középiskola elvégzése után ezért az erfurti egyetem jogi karára küldte tanulni, Luther néhány év után szerzetesnek állt, és a wittenbergi egyetemen a hittudomány tanulmányozásába fogott, majd 1510-ben a rend megbízásából Rómába utazott, de a fényűzés és az erkölcsi hanyatlás felháborította.
1512-ben a teológia doktora és az egyetem professzora lett. Előadásaiban képviselt álláspontja szerint Isten kegyelmében az ember érdem nélkül, kizárólag hite által részesül. Ebből következőleg, mivel a hit erősítése az egyén belső ügye, nincs szükség az egyházi intézmények közvetítésére, elegendő a Szentírás tanulmányozása. Ettől fogva kritikusan szemlélte az egyházát, kiváltképp X. Leó és közvetítőinek üzérkedését a búcsúcédulákkal.
Téziseiben, melyeket 95 pontban foglalt össze, arra a következtetésre jutott, hogy a pápának nincs joga és hatalma pénz ellenében feloldozásra és a büntetés eltörlésére. Erre csak a hívő őszinte bűnbánata jogosíthatná. Következésképpen a búcsú pénzért való árusítása ellenkezik a vallással. Tételeit állítólag - bár ezt az újabb kutatás kétségbe vonja - 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára is kiszögezte. Akár igaz ez, akár nem, nézetei - köszönhetően Gutenberg találmányának - gyorsan terjedtek, és nagy visszhangot váltottak ki.
Az egyház kezdetben hagyományos módon igyekezett Luther fellépését kezelni: 1518-ban Rómába idézték, hogy eretnekként perbe fogják. A szász választófejedelem, Bölcs Frigyes, aki maga is elítélte a búcsúcédulákat és az egyházi tisztségek adásvételét, azonban védelmébe vette. Luthernek így csak a pápai legátus előtt kellett megjelennie Augsburgban. A pápai követ tanainak a visszavonására akarta rávenni, amit Luther megtagadott. Tovább hirdette nézeteit, és a Lipcsében megrendezett 1519. június-júliusi hitvitában a korábbiaknál is határozottabban tagadta a pápaság isteni eredetét, valamint a pápa és a zsinatok tévedhetetlenségét. Hozzátette: a hit tárgya csak az lehet, ami a Szentírásból kiolvasható. A következő évben három új röpiratban foglalta össze programját. Ezekben ismét cáfolni igyekezett az egyház üdvközvetítő szerepét, V. Károly német-római császárt felszólította a német egyház megreformálására, a német nemzetet pedig harcra buzdította a "rómaiak" kizsákmányoló uralma ellen.
Az evangélikus egyház hajnala
A Vatikán válasza nem késett sokáig. X. Leó 1520. június 15-én kiadta Exsurge Domine kezdetű bulláját, amelyben Luther Mártont eretnekséggel vádolta, és kilátásba helyezte kiközösítését a katolikus egyházból. Az indulatos természetű és vaskos modorú Luther azonban továbbra sem hátrált meg. "Emelte a tétet", s a pápai fenyegetődzésre azzal válaszolt, hogy a wittenbergi vár kapujánál diákjai előtt elégette a bulla másolatát, és a pápát nyilvánosan Antikrisztusnak nevezte. A vatikáni viszontválasz: 1521. január 3-án X. Leó beváltotta fenyegetését. Decet Romanum Pontificem kezdetű bullájával kiközösítette Luthert.
A pápa szerette volna, ha a küzdelemben V. Károly császár, valamint a német fejedelmek és lovagok is mellé állnak. Ez azonban csak részben történt meg. Utóbbiak jelentős része - az egyházi birtokok elkobzása reményében - védte Luthert. Bár a január végétől ülésező wormsi birodalmi gyűlésen kihirdették a pápai bullát, sőt április 19-én a birodalmi átkot is kimondták Lutherre (wormsi ediktum), áprilisban ő is kifejthette nézeteit, és a gyűlést bántatlanul hagyta el. Biztonságáról ezt követően Bölcs Frigyes gondoskodott, aki Junker Jörg (György lovag) néven wartburgi várában rejtegette. Luther itt előbb újabb röpiratokat fogalmazott igaza védelmében, majd 1521 decemberében hozzákezdett az Újszövetség németre fordításához, amely 1522 nyarán már meg is jelent. Ezt később az Ószövetség fordításával egészítette ki.
Luther bibliafordítása, amely szövegmagyarázatokat is tartalmazott, gyorsan terjedt, és a német irodalmi nyelv alapjává vált. 1546-os haláláig kb. egymillió példányban nyomták ki és adták el. 14-15. századi elődeinek, John Wycliffe-nek és Husz Jánosnak a tanaihoz hasonlóan a könyvnyomtatás nélkül minden bizonnyal Luther eszméi is csak korlátozott körben és ideig-óráig hatottak volna. Így viszont Európa-szerte nagyszámú követőre találtak, akiknek a mozgalma néhány éven belül az ún. lutheránus, más néven evangélikus egyház megalapításához vezetett.
