A guillotine-hoz vezető út mentén összezsúfolódott, gúnyolódó párizsi tömeg nagyon is tisztában volt azzal, hogy a Mária Antónia fejére húzott, ronda fehér főkötő a királyné egykori mértéktelenségéből űz csúfot. Amikor férje, XVI. Lajos oldalán 1774-ben trónra lépett, fellázadt a francia udvarban megszokott tradicionális ruhák ellen, s provokatívabb stílusú öltözékeket - köztük hatalmas tollakkal díszített parókákat - rendelt Rose Bertintől, aki hamarosan a legfelkapottabb francia kalapos- és varrónők közé emelkedett. A magasra tornyozott, rizsporos hajhalom, tetején egy hatalmas strucc- és egyéb tollakból kanyarított tollbokrétával divattá vált, és a szertelen tékozlás jelképe lett az ínségtől szenvedő nép szemében.
Jóllehet a Habsburg-Lotaringiai-házból származó királyné rosszul választotta meg a lehetetlen fejdíszekkel való kérkedés időpontját, ez mégsem gördített akadályt az elé, hogy a párizsi divat - s különösen a rikító, tollal cicomázott kalapoké - felkeltse a tehetősebb európai és amerikai nők irigységét. Nem mintha mindenki kitörő örömmel fogadta volna a feltűnősködés e jelét. Az angol arisztokrácia először úgy tett, mintha megdöbbent volna, Lady Charlotte Bury regényíró, ünnepelt szépség és a londoni társaság csillaga meg is jegyezte: "a viselet legrandább eleme a fejükön lévő magas kémény, melyet… tollak borítanak". Ám hamar jobb véleményre tért az angol társadalom és maga Lady Charlotte is, és tollakkal ékesített, széles karimájú kalapokat (a tollforgóban főleg strucc, fácán és páva, a szegélyen az Afrika egyes részein honos marabu tollaival) kezdtek hordani feltornyozott hajuk tetején. És ez a szélsőséges divat hihetetlenül népszerű lett.
Lóháton üldözték a kihalás felé
De a tollak és kitömött madarak fejdíszként és kalapdekorációként való használata jóval messzebbre nyúlik a balsorsú francia királyné koránál. A mezoamerikai maja civilizáció társadalmi elitje különféle madarak - főként a gyönyörű színekben pompázó quetzal (Pharomachrus mocinno) és arapapagájok - tollaival ékesítette a fejét. Az új-guineai törzsek lenyűgöző paradicsommadár-tollkölteményt viseltek évezredeken át, az észak-amerikai síksági indiánok - köztük a sziúk, a varjúk (abszarókák) és a feketelábú indiánok - törzseiben használt sastollaknak komoly spirituális és politikai jelentőségük is volt.
Európában a XIV. század elején jöttek először igazán divatba a kalaptollak. A XVI. század folyamán a strucctollas kalapok igen keresetté váltak a gazdagok körében az európai divatfővárosokban: Párizsban, Velencében, Firenzében, Prágában. Vagyonos úrhölgyek, udvaroncok és magas rangú katonatisztek is viselték ezeket. Amikor 1544 szeptemberében a mindig feltűnést kereső VIII. Henrik angol király fenségesen belovagolt a meghódított Boulogne városába, nem kevesebb mint nyolc, egyenként legalább 120 centiméter hosszú tollból készített bokrétát viselt, valószínűleg indiai páva faroktollaiból. A tisztek kalapjára tűzött, általában természetes fehér vagy fekete - néha azonban más színre festett - strucctollból álló tollbokrétának nem pusztán díszítő funkciója volt, de praktikus haszna is, sokkal láthatóbbá tette katonái számára az illetőt.
Az ezen tollforgók pazar ékességét adó struccok eredetileg egész Észak-Afrikát, Kelet- és Dél-Afrika nagy részét, az Arab-félszigetet és a Közel-Kelet jelentős területeit is belakták. Mindig is vadászták őket a húsukért, ám amint kialakult az európai kalapdíszpiac, már halomra ölték az állatokat.
Lóháton addig üldözték, amíg össze nem rogytak, vagy egyből lelőtték őket, így populációik hamar elfogytak.
Az 1807. évben nagyjából 509 kilogramm strucctollat importáltak egyedül Franciaországba. 1850-re szinte teljesen kihaltak az Arab-félszigeten, és mire véget ért a XIX. század, addigra szinte eltűntek egész Észak-Afrikából. Az öldöklés csak akkor lassult le, amikor az 1860-as években létrehozták az első struccfarmokat Dél-Afrika déli csücskén, attól kezdve a tenyésztett struccok tollai uralták a piacot, így a vadon élő egyedek megmenekültek a kihalástól.
Madarak százmilliói
1600 körül már egzotikusabb madarak tollazata is utat talált Európába: Új-Guineából az elképesztően színes paradicsommadár bőre; Dél-Afrikából papagájtollak; Dél-Ázsiából és Amerikából kócsagok hófehér, fátyolfinom násztollai, melyek 1914-ben már 28-szor voltak drágábbak a hasonló súlyú ezüstnél. Nincs pontos adatunk arról, mennyi kócsagot öltek le világszerte; becslések szerint csupán kis kócsagból (Egretta garzetta) a kalapszalonok számára évente 5-200 millió egyedet pusztítottak el - csak az utóbbi évtizedekben kezdtek helyreállni a populációk.
Fokozatosan a kevésbé tehetősek is megengedhették maguknak az egzotikus madártollakkal díszített kalapot. A XIX. század közepétől elterjedő áruházláncok már nagy választékban kínálták kalapjaikat igen eltérő társadalmi hátterű kuncsaftjaiknak; ezt megelőzően inkább a nyúlszőrprémes vagy gyapjúszövet fejfedők voltak többségben. Franciaországban a Bon Marché és a Galeries Lafayette, Londonban a Whiteleys, majd a Peter Robinson, a Liberty és a Harrods forgalmazta ezeket.
Talán mondani sem kell, hogy mennyire virágzott az üzlet. 1885 első negyedévében 750 ezer kócsagbőrt értékesítettek a londoni aukciókon, 1887-ben pedig egyetlen kereskedő kétmilliót adott el belőlük. E városban futottak össze a nemzetközi kereskedelem szálai, egész Európából és Amerikából jöttek az érdeklődők és a vásárlók. A strucctollakat nem számítva több mint 18 ezer tonna madártollat és -bőrt importáltak az Egyesült Királyságba 1870 és 1920 között.
Évente mintegy 200 millió madarat öltek le emiatt, a XIX. század végi csúcspontján évente 20 millió fontot is elért a tollkereskedelem.
Kolóniákat irtottak ki
A XIX. század közepére már az amerikai városokban is divatba jöttek a tollas kalapok. Valamikor 1886-ban a jeles ornitológus, Frank Chapman két délutáni sétája során számba vette, milyen "madarakat" látott a belvárosi üzleti negyedekben. A 700 általa látott női kalap háromnegyedén teljes kitömött madár terpeszkedett, néha egynél több is, vagy tollakkal voltak felékesítve. Negyven különböző madárfajt számolt össze.
Mivel a törvény nem tiltotta, bármely hazai vagy importált madarat le lehetett ölni. Az Egyesült Államokban teljes gém- és kócsagkolóniákat irtottak ki, gyönyörű nászruhájukat levágták, tetemüket ott hagyták elrohadni, a tojásokkal meg az éhező fiókákkal mit sem törődtek. Ám akkora volt az igény, hogy importra is szorultak: 1889 és 1912 között összesen 15 tonna kócsagtollat vittek be Argentínából, Brazíliából és Venezuelából, amely nagyjából 15 millió kisebbfajta kócsag leölésével járt.
1903-ban unciánként (nagyjából 28,36 gramm) 32 dollárt fizettek a tollakért az amerikai vadászoknak, ami az arany akkori értékének a kétszerese volt. Miután egyre kevesebb kilőhető madár maradt, ez az ár unciánként 80 dollárra kúszott fel.
Az öldöklés vége
De hogyan viszonyultak a madármészárláshoz az úri hölgyek? Sokan tévesen azt hitték, levedlett tollakkal ékeskednek, így egyetlen madárnak sem kellett elpusztulnia. Mások úgy vélték, az emberi "szükségletek" felülírják a természet rendjét. Szintén széles körben elterjedt az a naiv nézet is, hogy kiapadhatatlan a madárbőség, s bármennyit pusztítanak el közülük, évről évre csodálatos módon újratermelődnek. Ám nem mindenki hódolt be a divatőrület diktálta öldöklésnek, s néhányan a tettek mezejére is léptek. 1889-ben például a jómódú manchesteri Emily Williamson megalapította a Madárvédő Társaságot (Society for the Protection of Birds, SPB). Három másik, a Szőrme és Toll Ligát (Fur and Feather League) megalapító nővel szövetkezve kampányt indítottak, amelynek eredményeként létrejött a mára Európa legnagyobb vadvédelmi jótékonysági intézményévé lett Madárvédő Királyi Társaság (The Royal Society for the Protection of Birds, RSPB), és
miután többször élesen összecsaptak e kereskedelem működtetőivel és támogatóival, 1921-ben - több mint három évtizedes küzdelem után - végül törvényi tiltást vezettek be a brit tollimportra.
Az Atlanti-óceán túloldalán, Bostonban Harriet Hemenway és unokatestvére, Mina Hall 1896-ban indították el a kampányt, és egyre több tagot toborozva megalapították a Massachusettsi Audubon Társaságot (Massachusetts Audubon Society) - a különféle Audubon Társaságok hálózata ma már a világ legnagyobb madárvédelmi szervezetei közé tartozik -, és hosszú verbális háborút vívtak a divatáru-kereskedők ellen. Pár év múlva már bevezettek néhány országos védőintézkedést, ám egészen 1918-ig váratott magára a kongresszus által elfogadott vándormadár-törvény.
A mindig is mulandó divat persze előbb-utóbb megváltozott. Az 1920-as évekre a tollakkal díszített kalapnál erőteljesebb divatikonként szolgáló automobil már lehetetlenné tette, hogy egy fedett kocsiban kisebb dohányzóasztal méretű kalapot viseljenek. Maga a világ is átalakult. Olyan sokan vesztették el szeretteiket az első világháborúban, hogy a feltűnősködő, rikító fejfedők már nem tűntek illendőnek, ennél konzervatívabb viseletet vártak el. Bár a háború erősen visszanyeste a londoni tollimportot, s amúgy is pluszadót vetettek ki a luxustermékekre - így a tollakra is -, valójában nem az állatvilág védelme, hanem egy emberi katasztrófa siettette a divat újraszabását.
A teljes írás a viktoriánus kor egyéb kártékony szokásait taglaló összeállítás részeként a BBC History legújabb, áprilisi számában található.
