Négyszáz kilométert sodródott a tengeren egy mindössze hét méter hosszú csónakban két Salamon-szigeteki férfi, akik 29 napon át maradtak életben, mire halászok kimentették őket Pápua Új-Guinea partjainál. Livae Nanjikana és Junior Qoloni a mindössze hatvan lóerős motorral hajtott csónakkal kétszáz kilométert akart megtenni a Mono-szigetről indulva a New Georgia-szigeten található Noro városába.
Korábban már megtettük ezt az utat, ez alapján most is simának kellett volna lennie
- mondta el a Guardian című brit lapnak Nanjikana. Azt tervezték, hogy a tőlük balra látható szigetek partvonalát követve jutnak el a célállomásra, de a sima utazást már az elején tönkretette egy vihar, ami pár órával azután csapott le rájuk a hírhedten veszélyes Salamon-tengeren, hogy szeptember harmadikán kihajóztak.
Az időjárás rossz volt, de igazán rossz és ijesztő akkor lett a helyzet, amikor lehalt a GPS-ünk. Nem láttuk, hogy merre megyünk.
A heves esőzések és az erős szelek által felkorbácsolt hatalmas hullámok miatt egyáltalán nem látták, hogy merre haladnak, és elveszítették szem elől a tájékozódási pontnak kiválasztott szigetek körvonalát is. Ekkor úgy döntöttek, hogy spórolnak az üzemanyaggal, és leállították a motort, közben a hullámok egyre jobban kisodorták őket a nyílt tengerre.
Narancs, kókusz és esővíz
Az első kilenc nap még az útra magukkal vitt narancsokat tudták enni, de az elfogyott, és a két férfi tudta, más táplálék után kell nézniük, ha életben akarnak maradni. Nanjikana az SIBC Salamon-szigeteki közszolgálati adónak elmondta, hogy kizárólag kókuszdión és esővízen élték túl a tengeren töltött majdnem egy hónapot.
Az esővizet egy vászondarabbal gyűjtötték be, a kókuszt pedig a tengeren szerezték be. Amikor láttak a távolban egy, a víz felszínén úszó kókuszdiót, bekapcsolták a motort, hogy ki tudják halászni, majd a magukkal vitt kis fejsze és a horgony segítségével törték fel, hogy legyen mit enniük.
Nanjikana az SIBC-nek elmondta:
Pár nap után Isten meghallgatta az imáinkat, és felébresztette bennünk a gondolatot, hogy készítsünk egy vitorlát. Az evezőkből egy árbocszerű szerkezetet készítettünk, a vászondarabból vitorlát, és a szél útját kezdtük el követni.
Bár erről fogalmuk sem volt, a szél segítségével a szomszédos Pápua Új-Guinea felé kezdtek el hajózni, és a tengeren töltött huszonhetedik napon megpillantották a sziget körvonalait a láthatáron. Azonban hiába próbálkoztak, sem aznap, sem másnap nem sikerült a szárazföld közelébe jutniuk.
A 29. napon aztán közelebb kerültek és észrevettek egy halászt.
A két férfi kétségbeesetten próbálta felhívni magára a halász figyelmét, ám a fából készült kenuban ülő ember nem vette észre őket. Ekkor felhasználták az utolsó csepp üzemanyagukat, és beindították a motort, hogy közelebb jussanak a halászhoz, de mielőtt odaértek volna hozzá, a motor leállt.
Ekkor kiabálni és integetni kezdtünk, a halász észrevett minket, és felénk evezett.
Az első kérdésük az volt hozzá, hogy mégis hol vannak - tőle tudták meg, hogy Pápua Új-Guinea egyik szigeténél kötöttek ki.
Nem tudtuk, hol vagyunk, de arra nem számítottunk, hogy egy másik országban
- mondta el Nanjikana a Guardiannek. A két férfi csónakját a halász kivontatta a partra, ahol úgy kellett őket becipelni egy házba, mert annyira legyengültek, hogy képtelenek voltak saját erejükből odasétálni. Miután ettek és ittak, egy közeli egészségügyi központba szállították őket kivizsgálásra. A beszámolók szerint végül nem lett semmilyen komolyabb bajuk. Jelenleg egy helyi férfi családjánál laknak arra várva, hogy hazaszállítsák őket.
Nanjikana a Guardiannek elmondta, bár nagyon várja már, hogy végre hazaérjen, jó volt egy kis időre kiszakadni a világjárvány okozta káoszból.
Voltak, akik több mint egy évig sodródtak
Már pár napig is embert próbáló kihívás irányíthatatlanul sodródni egy kis hajóban vagy csónakban a tengeren, ha azonban több héten vagy akár hónapon át tart mindez, azt már csak kevesen képesek túlélni. Közülük is kiemelkedik két halász, akiket egy hűtődobozban sodródva találtak meg.
Halászok a hűtődobozban
2008 decemberében elsüllyedt egy thaiföldi halászhajó húsz emberrel a fedélzetén. 25 nappal később az ausztrál parti őrség egyik repülőjének legénysége egy különös dolgot vett észre 60 tengeri mérföldre Ausztrália északkeleti csücskétől. Két huszonéves férfit, akik egy, a halászhajókon használt hűtőládában utaztak a vízen.
Mint kiderült, a mianmari férfiak az elsüllyedt halászhajó legénységéhez tartoztak, és csak ők élték túl a balesetet, majd majdnem egy hónapon keresztül sodródtak, mentőcsónakként használva a ládát, a cápáktól hemzsegő és viharoktól tépázott tengeren. A ausztrál hatóságok akkori közlése szerint már az is kész csoda volt, hogy egyáltalán észrevették őket.
133 nap egy mentőtutajon
A kínai Poon Lim egy felfegyverzett brit kereskedelmi hajón szolgált a második világháború alatt, amikor egy német tengeralattjáró az Atlanti-óceánon megtorpedózta a hajót, és az nagyjából 1200 kilométerre a brazíliai Belém partjaitól elsüllyedt. Limnek még időben sikerült lemenekülnie a hajóról, és felkapaszkodott egy fából készült piciny mentőtutajra.
Eleinte az ott lévő élelmiszert ette, majd miután az elfogyott, esővizet gyűjtött, valamint egy drótból és egy szögből készített horoggal kezdett el halakat fogni, de madarakra is vadászott, így maradt életben. Volt, amikor egy cápát fogott ki, és annak vérét itta meg, hogy oltsa a szomját, máskor egy madár vérével csinálta ugyanezt. A brit haditengerészet később a történetét felhasználta a túlélési technikákat bemutató kézikönyvében.
Végül 133 nap után mentette ki három brazíliai halász, miután elérte a szárazföldet. Ezzel világrekordot állított fel, és tutajon azóta sem élt túl senki több időt a tengeren, mint ő. Működésképtelenné vált hajóval viszont már többen is.
Az ember, aki eltűnt 14 hónapig
2012. november 17-én a 36 éves salvadori halász, José Salvador Alvarenga kihajózott halászni Mexikóból a 22 éves Ezequiel Córdobával, akivel azelőtt még csak nem is találkozott. Nem sokkal később a mindössze hét méter hosszú hajójuk egy hatalmas, öt napon át tartó viharba került. A motor tönkrement, csakúgy, mint az összes elektronikai eszközük. Alvarenga a rádión keresztül csak egy rövid üzenetet tudott küldeni főnökének, mielőtt az elem lemerült.
A vihar a Csendes-óceánra sodorta őket. Négy hónappal később Córdoba elvesztett minden reményt, depressziós lett, és nem volt hajlandó enni többet. Alvarenga elmondása szerint az éhezéssel az öngyilkosságot választotta, és végül meghalt. Holttestét csak több nap után volt képes a tengerbe temetni.
Ugyan ő is többször fontolgatta, hogy feladja, azonban végül kitartott, és 438 napnyi sodródás után érte el újra a szárazföldet, a Marshall-szigetek egyikén. A becslések szerint nagyjából tízezer kilométert tett meg.
A világrekorderek
A világrekordot mégsem ő tartja, hanem egy japán kapitány és két tengerésze, akik 1813 októberében egy teherszállító hajóval vittek szóját és rizst két japán város között, amikor viharba kerültek, a hajó árboca eltört, és kisodródtak a Csendes-óceánra. A legénység 14 tagja nagyjából fél évvel később elkezdett lebetegedni, egymás után haltak meg.
Végül már csak a kapitány, Jokicsi Oguri és két tengerésze volt életben, amikor 484 napig tartó hánykolódás után egy amerikai hajó az Egyesült Államok nyugati partjainál kimentette őket. Ezzel Oguri lett az első japán, aki a mostani Kalifornia területére lépett. Később hazaszállították őket, de az egyik tengerész a hazafelé vezető utat már nem élte túl.
