Alig valamivel pirkadat után kezdtem. Két-három éve jártam utoljára ezen az alsó szakaszon, úgyhogy abban sem voltam biztos, egyáltalán megtaláltam-e a legjobb beszállást, indulóhelyet. Az út alja elég vegyes és ócska terep - párkányok, traverzek és jobbra rézsút futó ujjrepedések -, de közel sem olyan nehéz, mint a fal felső kétharmada.
Ideges voltam azért, kóválygott is kicsit a fejem. Előző nap jóformán szakadatlanul esett, a kő homokos volt és nyákos, sokkal csúszósabb, mint gondoltam. Talán várnom kellett volna még egy napot, mielőtt nekivágok. De agyban már túlfeszültem. Gondolni sem bírtam rá, hogy még egy egész napot rostokoljak a kisbuszban, és a már 48 órája csócsált gondolatokon járassam az agyam. Nyomatni kell, amíg lehet.
A Moonlight Buttress 400 méter magas, csaknem függőleges homokkő szirt Utah államban, a Zion Nemzeti Parkban. A Zion ezernyi mászóterepe közül talán a legprímább - a legtisztább, legklasszikusabb út. És elejétől a végéig a világ egyik legnehezebb repedésútja.
Mi az a Matiné?
Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.
A Matiné eddigi termését itt találni.
A Moonlight Buttresst először 1971 októberében mászta ki két legendás amerikai: Jeff Lowe és Mike Weis. Másfél nap alatt jutottak föl, éjszaka félmagasságban, egy párkányon bivakoltak. Bőven használtak eszközt: szöget, nittet, köztest. Az út nagyját mesterségesen mászták át: az előrejutáshoz sok helyen nittbe, szögbe kapaszkodtak.
Nem egészen huszonegy évvel később, 1992 áprilisában Peter Croft és Johnny Woodward ment föl először szabadmászásban. Nem használták a falban hagyott eszközöket, olyan szakaszokat kerestek, ahol eszköz nélkül is följuthattak. Az utat kilenc kötélhosszal teljesítették, és kemény 5.13a-nak értékelték (a későbbi mászások nyomán a nehézségi fok 5.12d-re módosult). Croft és Woodward briliánsan mászott: szabadmászásban ez a nehézségi fok 1992-ben világviszonylatban maximumközeli teljesítmény volt.
Peter Croft, akkor már régóta hősöm és példaképem, az 1980-as és 1990-es években lehetetlennek hitt szélsőségekig vitte a kötél és egyéb eszköz nélkül, ráadásul egyedül kivitelezett mászás, a szabad szólómászás, azaz a free solo műfaját. Évtizedek teltek el, de sok mászását azóta sem sikerült megismételni az ő eredeti stílusában.
Ezzel együtt abban az időben, legalábbis tudomásom szerint, kósza ötletként sem merült föl senkiben, hogy free solóban próbáljon följutni a Moonlight Buttressre. Én viszont pont ezt forgattam a fejemben, amikor 2008. április 1-jén nekivágtam.
Egyvalami motoszkált csak bennem: idegesített a Rocker Blocker. Aránylag nagy párkány ez a harmadik hossz tetején, feleakkora, mint egy franciaágy. Elég ingatag, valaki már fixálta is két nittel, de ezzel együtt jó pihenőhely úgy 130 méterrel a föld fölött.
Nem is magával a párkánnyal volt bajom. A következő kulcsfogást a Rocker Blockerről lábujjhegyre állva is épp hogy csak el lehet érni. Lényegében az van, hogy a párkánytól jobbra egy 5.12c nehézségű bouldert kell megoldani. Elrugaszkodni nem kell a kunszthoz, de magasra kell nyújtózni és ki kell dőlni, csak így lehet elérni a kínálkozó kis peremet. Elugrani ugyan nem kell, de a hosszú mozdulatot a következő peremig csak dinamikusan lehet kivitelezni. Miközben még az alsó, könnyebb hosszakat másztam, ezen a mozdulaton törtem a fejem. Abban nagyjából biztos voltam, hogy ha kiesem, még el tudom kapni a párkány peremét, de kipróbálni rohadtul nem volt kedvem.
Előző nap, miközben odakint ömlött az eső, a kisbuszban üldögélve igyekeztem magam elé képzelni, mi minden adódhat majd mászás közben. Például hogy letörik a kezem alatt a fogás, vagy hogy nem tudom megtartani magam, és kiesem a falból. Elképzeltem, ahogy lefelé megpattanok a párkányon, aztán zuhanok tovább, közben a legtöbb csontomat összetöröm, rongybabaként bucskázom lefelé. Földet érve pedig nagy valószínűséggel elvérzem.
Nem aludtam túl jól aznap éjjel. Így kora reggel neki is indultam, ahogy terveztem, remélve, hogy még napkelte előtt odaérek a falhoz, és akkor hűvösben mászhatok. Úton a Moonlight Buttress felé át kellett gázolnom a Virginen. Április elején még baromi hideg a folyó. Mezítláb keltem át, a gyors sodrású víz térd fölé ért. Pillanatok alatt dermedni kezdett a lábam, egész testemben dideregtem. Ráadásul rettentően oda kellett figyelnem, nehogy elveszítsem az egyensúlyom, nagyon óvatosan préseltem a lábfejem a tükörsimára kopott kövek közeibe.
A Moonlight Buttresshez érve lekaptam a beszállócsukámat, és a zsákommal együtt elrekkentettem a fal tövébe. Úgy döntöttem, hogy semmit - se ennivalót, se vizet, se göncöket - nem viszek föl magammal. Magamra kötöttem a ziazsákot, fölhúztam a mászócipőmet. Még mindig jéghideg volt a lábam, de már kicsit fölengedett - a lábujjaim rendbe jöttek, nem voltak érzéketlenek. Csak rövidgatya meg trikó volt rajtam. Az utolsó pillanatban bedugtam a fülest, és bekapcsoltam az iPodomat. A 25-ös kedvenc listám ment rajta összevissza variálva, jórészt punk- meg rockszámok.
Hülyén hangzik, de az a helyzet, hogy nem volt rajtam óra, közben meg úgy indultam neki, hogy nagyjából biztos voltam benne: időrekordot döntök majd a Moonlight Buttressen. Az iPoddal azért tudtam mérni, hány percig tart a mászás. A zene pedig segített az összpontosításban. Ezzel együtt újabban már általában nem viszek magammal iPodot, mert arról is azt gondolom, hogy bizonyos fokig segít, egyfajta eszköz a mászásban.
Az én szememben a nagyfalak free solójában, eszköz nélküli szólómászásában a lényeg a felkészülés. Bizonyos értelemben a Moonlight Buttressen is a megelőző néhány nap, a betanulás és a bevésés volt a munka neheze. A falon már csak a kivitelezéssel kellett törődnöm.
Tény, hogy addig csak egyszer másztam ki az utat, egy filozófiaprofesszor, bizonyos Bill Ramsey társaságában. Bill a negyvenes évei közepén járt már, de bitang jól mászott, és sokat melózott előtte a Moonlight szabadmászásán. Engem hívott társnak, együtt dolgoztuk ki fejben az egészet. Pazarul sikerült, tisztán, hiba nélkül mentünk föl mindketten.
De ez két vagy három évvel ezelőtt volt. Most a free solómat megelőző napokban az út felső 250 méternyi szakaszára koncentráltam. Fölkaptattam a kövezett ösvényen a Moonlight Buttress tetejére, vittem vagy 180 méternyi kötelet, föntről leereszkedtem, és felső kötélbiztosítással gyakoroltam a mozdulatokat. Önbiztosításhoz minitraxiont használtam; ez a visszafutásgátlós csiga lefelé irányuló rántásra befékezi, de mászás közben szinte súrlódásmentesen átengedi magán a kötelet. Ha kiesik az ember a falból, vagy akár csak pihenni akar, a minitraxion fixen megtartja.
Fixált kötélen, felsőbiztosítással kétszer másztam ki a Moonlight Buttress falának felső 180 méterét. Az egész út legnehezebb szakasza - a "mindent vagy semmit" rész, amelyen az egész mászás sikere múlik - egy rettentően sima, úgy 50 méter hosszú sarokbevágás, a kilenchossznyi útból a negyedik. E miatt a szakasz miatt lett az út 5.12d-s. Végig ilyen nehéz a hossz, az ember karja teljesen bedurran tőle.
Felső kötélbiztosítással mindkét alkalommal alig egy óra alatt kimásztam a felső 180 méteres szakaszt. Szuper stabilan ment. Egyszer sem estem ki, és sehol nem tűnt a dolog neccesnek, nem éreztem, hogy rögtönöznöm kell. De aztán rá kellett jönnöm, hogy a 200 méter kötél nem elég, nem ér le a harmadik hossz kulcsfontosságú, 5.11c-s, jobbos traverzéig. Így másnap megint fölmentem a tetőre, most már 270 méter kötéllel, és felsőbiztosítással a traverzes szakaszon is addig próbáltam a mozdulatokat, amíg agyban nem rögzítettem mindent.
Tréning közben találkoztam pár mászóval is. Sőt segítenem is kellett egy kötéllétrázva, trepnizve fölfelé igyekvő csajszinak, aki nem igazán tudta, merre hány méter, és egy ponton elakadt. "Hahó, kapd el azt a kötélvéget!" - kiáltottam oda neki, és odalendítettem a rögzített kötelem végét, így ki tudott szabadulni szorult helyzetéből. Hálálkodott is rendesen. Nem mindennap esik meg egy ilyen úton, hogy az emberhez kötélen ereszkedik alá valaki az égből.
Aztán két napig zuhogott. Gunnyasztottam a kisbuszban egy springdale-i mozi parkolójában, bámultam kifelé az ablakon, és törtem a fejem.
Hogy elüssem az időt, egy filmre is beültem, de utána már egész nap és este, sőt másnap is nagyrészt csak ültem a kisbuszban, és járattam az agyam. Nem mintha lett volna más dolgom. Semmi nem volt az égvilágon, csak az, hogy agyaljak. A mászáson.
Órákon át csak ültem és gondolkodtam. Külön végiggondoltam minden egyes mozdulatot, mindent, ami csak jöhetett. Így is kell: az embernek rá kell állnia agyban, ha valami nagyon nagynak megy neki - márpedig én erre készültem.
Számomra ezt jelenti a felkészülés. Aztán kiderül, jól készültem-e fel, sikerül-e mindent úgy kivitelezni, ahogy elképzeltem, az összes tervezett fogást és lépést végre tudom-e hajtani a hosszú úton a fal tetejéig.
*
Abban az időben, 2008 márciusának végén szűk baráti körén kívül még alig valaki ismerte Alex Honnold nevét. Hét év múlva, harmincévesen Alex már alighanem a világ leghíresebb sziklamászójának számított. Ebből nem feltétlenül következik, hogy a világ legjobb mászója lett - valójában nincs is olyan, hogy "legjobb mászó", mert a mászósport az alpesitől a teremmászásig egy sor szakágra osztható.
Alex Honnold azért lett egyik pillanatról a másikra a mászósport ünnepelt híressége, mert a legextrémebb és legveszélyesebb formában haladt meg a mászásában minden addigi határt, vitt végbe sok mindent, amit addig senki emberfia nem tartott lehetségesnek. A free solo, a szóló szabadmászás azt jelenti, hogy az ember biztosítókötél, társ és mindenfajta segédeszköz (szög, ék, nitt, kampó, egyebek) nélkül halad a falon. A tét tehát mindennél nagyobb: ha leesel, véged.
Alex hosszabb és sokkal nehezebb utakat csinált végig free solóban, mint előtte bárki; ebben a műfajban meghaladt mindent, amit a bennfentesek egyáltalán kivitelezhetőnek véltek. Mostanáig túlélte minden mászását, de a barátai közül sokan gondolják, hogy előbb-utóbb oda fog veszni valahol.
A free solo sokkal több, mint holmi nyaktörő akrobatamutatvány. Voltaképpen a mászás alapvető, eredendő kihívása: a mászónak (legyen bár férfi vagy nő) nincs más segítsége a kapaszkodásban, csak a mászócipő a lábán meg a magnéziapor az ujjain. Ez a mászás abszolút tiszta formája, kvintesszenciája.
Alex a mászásnak nem csupán ezt az ágát űzi. Gyorsasági sorozatmászásaival - a speed linkup lényegében két-három nagyfal kimászását jelenti gyors egymásutánban időméréssel, minimális biztosítással, kevés eszközzel - beírta magát a Yosemite sziklamászóinak nagykönyvébe. Sőt 2013 óta tovább színesítette palettáját - az alpesi mászásban is sok olyasmit vitt véghez, ami előtte még senkinek nem sikerült.
Röviden: Alex Honnold a mászás zsenije és pionírja. Nemzedékenként jó, ha egy ilyen szupertehetség születik. Emellett okos, vicces, meglepően szerény, és mindössze arra vágyik, hogy jobb hellyé tegye a világot azok számára, akik nála kevésbé szerencsések vagy tehetségesek. Jószerével mindenki aki ismeri vagy akár csak messziről követi a sorsát, rokonszenves, szeretni való figurának látja, mert - ezt Jon Krakauer, a neves hegymászó és publicista mondja Alexről - "ő mindig valódi, mindig magát adja. Nem az a megjátszós fajta."
Alex Honnold, David Roberts: Egyedül a falon
Park Könyvkiadó, 2020
