Békét teremtett volna egy király, de a középkori szennyvízkezelési szokások miatt a világ leggusztustalanabb balesete lett belőle, aminek Európa színe-java áldozatul esett.
Még a legjobb szándékú cselekedet is félremehet, kiváló példa erre a VI. Henrik király által 1184-ben összehívott erfurti találkozó. A német királyt az a nemes cél vezette, hogy elsimítsa a nézeteltérést a kor két nagyhatalmú vezetője, III. Lajos türingiai tartománygróf és Konrád mainzi érsek között. De még szinte el sem kezdődött a találkozó, amikor a szegényes infrastruktúra, a túlzsúfoltság és a szennyvízkezelés hiánya miatt a résztvevők egy hatalmas pöcegödörben találták magukat, amiből a fejük búbja se látszott ki. Az eseményre ráadásul Henrik gondosan meginvitálta az európai nemesség színe-javát, akik szintén részesültek az "élményben".
Ha nem látható, nincs is
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan történhetett meg, hogy a főurak gyakorlatilag szarban úsztak (és sokan bele is fulladtak), meg kell ismernünk a középkor szennyvízkezelési szokásait.
Számunkra már természetes a vízöblítéses vécé, de azért 1184-ben egy kicsit más volt a helyzet. A középkori városok általában mocskosak voltak, bár Erfurt modern városnak számított: kereskedelmi, kulturális és vallási központ volt macskaköves utcákkal, faállványos házakkal, és a város ékességével, a Szent Péter katedrálissal.
Ezzel együtt a szennyvízkezelés és hulladékgazdálkodás náluk is gyenge lábakon állt, gyakorlatilag nem is létezett. A folytonosan termelődő emberi ürüléket ugyanúgy kezelték, mint máshol. A hozzáállás lényege az volt, hogy ne legyen szem előtt, vagyis „ha nem látjuk, nem tudunk róla”.
Az építmények alá hatalmas gödröket ástak, és az ürülék a vécékből közvetlenül ezekbe pottyant.
A középkori embereknek nem volt még fogalmuk baktériumokról, vírusokról, az egész baciluskoncepcióról. Ezért eszükbe sem jutott, hogy káros lehet, ha a szennyvíz bekerül az ivóvízbe.
A folyóparti városoknak, mint amilyen Erfurt is, megvolt az az előnyük, hogy a latrináik tartalmát belevezethették a folyóba, így a víz folyásirányban elvitte a szennyet. Ennek, mondjuk a folyó mentén alattuk élők biztosan nem örültek túlzottan.
Ha nem volt a közelben folyó, akkor a latrina tartalma lassan bomlani kezdett, és a talajba szivárgott. Ez nem volt ideális megoldás, mert így vagy úgy, de előbb-utóbb bekerült a vízkörforgásba, ami megnövelte a betegségek kialakulásának kockázatát.
Szarban úszott Európa színe-java
Erfurtban a folyó vize és az emberi ürülék beszivárgott az emésztőgödör faszerkezetébe, és meggyengítette azt. Közben a folyó folyamatosan mosta a partot, így a talaj is napról napra morzsolódott és veszített a szilárdságából.
A nemesi találkozót az erfurti katedrálisba hívták össze, amelynek latrinarendszere a Gera-folyóba vezetett, és a nedvességnek való kitettsége miatt folyamatosan veszített a stabilitásából. Ráadásul Erfurt népessége abban az időben megnövekedett, és ez extra terhelést jelentett a város latrinarendszerének, ami kisebb lélekszámra volt kitalálva.
1184. július 26-án az európai elit tagjai ott tülekedtek a katedrálisban, és fogalmuk sem volt arról, hogy pár perc múlva az életükért kell küzdeniük, rendkívül gusztustalan körülmények között.
Épp, amikor megnyitották volna a találkozót, a fapadló beszakadt, és szinte mindenki a mély emésztőgödörben találta magát. A katedrális alá különösen mély latrinarendszert építettek, hogy sokáig ne kelljen vele bajlódni.
A katasztrófa halálos áldozatainak számát 60 és 100 közé becsülik a történészek. Volt, aki fulladásos halált szenvedett, mások súlyosan sérültek esés közben, vagy a leomló törmelék zúzta őket agyon, de olyan is lehetett, aki a bomló ürülék kipárolgásától fulladt meg.
A történet három kulcsszereplője ép bőrrel megúszta a balesetet. VI. Henrik király egy kőpadlójú falmélyedésben ült, amikor az omlás bekövetkezett, ő és a vele lévő érsek állítólag egy ablakrácsba kapaszkodott a mentésig. III. Türingiai Lajos nem volt ilyen szerencsés: a többi nemeshez hasonlóan ő is megmártózott az emésztőgödörben, míg végül kimentették.
Ezek mellett legalábbis eltörpült az a területi viszály, ami a tartománygróf és az érsek között feszült. VI. Henrik karrierje nem szenvedte meg az erfurti latrinabalesetet: később német-római császárságig vitte.
(Via ATII, Science Times, History Defined)
