L. Ritók Nóra nap mint nap szembesül azzal a nyomorral, amit mi elképzelni sem tudunk. Ezeknek a családoknak a mai családpolitika semmi más pénzbeli juttatást nem ad, csak a családi pótlékot, ami viszont 16 éve egy forinttal sem nőtt.
Közleményben cáfolta a kormány, hogy megszűntetnék a családi pótlékot. De ha meg nem is szűnik ez a támogatási forma, mára már csak a töredékét éri egykori értékének, mivel 2008 óta egy forinttal sem emelkedett. Mivel a „munkaalapú társadalomban” a családtámogatások többsége jövedelemhez kötött, azaz az kap több támogatást, aki többet keres, normatív módon ez a juttatás jár minden magyar családnak.
Arról, hogy ez az évről évre kevesebbet érő állami juttatás mit jelent a leszakadó családoknak, L. Ritók Nórával, az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjével beszélgettünk.
– Vannak-e olyan családok, amelyeknek a családtámogatási rendszerből csak a családi pótlék az egyetlen, amit igénybe tudnak venni?
– Mindenképpen, mert a leszakadásban élő családoknál azok a családtámogatásnak nevezett dolgok, mint akár a CSOK, akár a négygyerekes anyák szja-kedvezménye vagy a családi adókedvezmény, egyszerűen nem értelmezhetők. Azt látom, hogy a családok között van egy különbségtétel,
Az utóbbiak kategóriájába azok tartoznak, akik társadalmi leszakadásban élnek, szegregátumokban, szakképzettség nélkül, zömében a szociális megélhetés zsákutcájában. Megvan ez a munkaalapú társadalom szlogenjében kialakított közmunkában is, hiszen ez sok helyen nem jelent valós foglalkoztatást, aláírnak, hazamennek, vagy minimális jelenlétet produkálnak, mert a munkahelyek infrastruktúrája sincs meg. Sokkal inkább szociális juttatás ez, mintsem munkabér. Nyilván, a 2008 óta nem emelt családi pótlék is nagyon fontos ezekben a családoknál.
és ez egy olyan tétel, amire számítanak a családi büdzsében, hiszen a közmunkabér vagy a minimálbér nem elég a megélhetéshez. Azt is látni kell, hogy a társadalmi leszakadásban élő családok zöme a fekete zónában egészíti ki a közmunkabért, vagy más jövedelmét. Ez leginkább nem bejelentett állást jelent, napi „zsebbe” történő kifizetéssel. És nem folyamatos, hanem időről-időre „elszegődés”, főleg a férfiaknak, valamilyen építkezésre. A társadalmi leszakadásban élők jövedelemviszonyainál nem csupán a befolyó jövedelmet kell nézzük, hanem azt is, hogy a családok szinte mindegyike behajtócéges tartozással sújtott. Nagy akadálya ez a legális munkavállalásnak.
Ez pedig hamar összejön, nem fizetett közüzemi számlákból, szemétszállítási díjból, büntetésekből, személyi kölcsönökből, a „nulla forinttal” kezdődő áruhitelekből. Ha egy szakmával nem rendelkező ember elhelyezkedik a legális munkaerőpiacon, feltehetően minimálbért kap. Amennyiben ennek a felét levonják, akkor rögtön egy olyan összeg jön ki, amiért már nem érdeke, hogy ezt az utat válassza, egyhavi munkáért. A tartozások törlesztése beláthatatlan idő, hiszen nagyon sok családnál több milliós adósságról van szó. A behajtócéges tartozások a feketezóna felé tolják a családokat.
Korábban lehetett ezt hallani, és sajnos kiérzek egy ilyen gondolatot most is ebből, hogy azért szülnek, hogy megkapják a családi pótlékot. Azért pontosan tudja ez a társadalmi csoport is, hogy ennyi pénzből nem lehet eltartani a gyerekeket. A probléma ennél összetettebb. Benne van a tudatos családtervezés hiánya, aminek anyagi és viszonyulásbeli okai is vannak. Például hogy meg tudják-e fizetni a fogamzásgátlást, vagy egyáltalán el tudják-e fogadni, vagy valamiféle rosszul értelmezett félelem kapcsolódik hozzá. Amikor a megélhetési szükségleteket nézzük, akkor a fogamzásgátlás a végére fog kerülni, mert sokkal fontosabb az, hogy ennivaló legyen, tüzelő legyen. Persze előfordulhat, hogy csak annyi tudatosul valahol: öt gyerekre már ötszörös a pénz, de ez elenyésző, és nem lehet egy egész társadalmi csoportot azzal büntetni, hogy előfordul ilyen tudati szint is.
– Ugyanez a pénz mennyit ért 2009-ben, mennyit a 2010-es évek közepén, és mennyit most?
– Nyilván, mivel nem inflációt követő a dolog, ma már egy bevásárlásnál alig értelmezhető. Megmondom őszintén, fogalmam nincs, hogy tudják beosztani azt a kevés pénzt úgy, hogy valahogy kihúzzák a hónapot. Nagyon elgondolkodtató, hogy
Nem tudom, a jobb társadalmi státuszú családokban hány gyerek tudja ezt a dátumot a hónapban? Szeptemberben, meg karácsonykor kiadják előre a családi pótlékot. Pontosan látjuk most januárban, hogy mennyire hiányzik ez a pénz ezeknél a családoknál, mert januárban semmi nincs, ilyenkor van a leghidegebb, ez a leghosszabb hónap, és semmi tartalékuk nincsen. Szerintem ez nem segítség ott, ahol nincs pénzügyi tudatosság.
– Miért bánhat ilyen mostohán a családi pótlékkel a kormány?
– Nekem az az érzésem, hogy az egész szociálpolitika, az egész gondoskodáspolitika abba az irányba fut, amiben a társadalmi leszakadásban élő családok nem jelentenek tételt. Most arról írtam a hétvégén, a Nyomorszéle blogban, hogyha van egy rendszer, ami nem kezeli az állampolgárok problémáit, hanem a működési hézagaiban hagyja, hogy azok az elemek erősödjenek meg, melyek akadályai a változásnak, majd, mikor nyilvánvalóan minden képességüket elvesztették ehhez, akkor azt mondja: te vagy a felelős a sorsodért, nekem nincs hozzá közöm.
Annak oka van, hogy nincs pénzügyi tudatosság, családtervezés sem, nincsenek olyan életstratégiák, melyek előremutatnának, kifele a nyomorúságból. Nem csupán személyes felelősség tehát ez, hanem állami is, hiszen ha nem kapott ehhez tudást sem az iskolarendszertől, sem a családjától, sem mástól, akkor mitől tudna változni? De ebbe úgy tűnik, nem gondolnak bele, csak a személyes felelősség körébe sorolják az egészet. Én ezt a fajta viszonyulást érzem a mögött is, ami most hírként felröppent, meg a mögött is, hogy a családi pótlékot 2008 óta nem emelik.
Persze lehetne másképp is, egy megoldást kereső államnál. Például megpróbálni megszabadítani őket az adósságtól, változtatni a bankok üzletpolitikáján is, hogy mondjuk családi pótlékra, vagy gyodra, vagy más „alig” jövedelemre ne lehessen kölcsönt felvenni, és mindezek mellé kellene még edukálás, gyerekkorban és felnőtteknek is, hogy valamiféle változás legyen. Persze tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, hiszen azok, akik pénzügyileg némi tudással rendelkeznek, nekik is vannak hiteleik, nyilván ők úgy érzik igazságosnak, hogy az ő tartozásaikat is engedjék el, tehát ez most megoldhatatlan. De valamit kezdeni kellene vele, mert így sosem törik meg a kör.
–Komjáthi Imre mondta a minap, hogy behozzák a vendégmunkásokat, miközben például óriási nagy munkanélküliség rengeteg kis faluban, ahonnan nem megoldott a közlekedés. Így aztán még az sem tud dolgozni, aki akarna, vagy képes lenne rá.
– Igen, tehát ezt meg tudom erősíteni, például egy kisvárosig elmegy egy munkáltató kisbusszal, összeszedni a munkásokat, de már a kis falvakba, pár emberért nem. Én is ismerek olyan szülőt, aki emiatt nem tudott elhelyezkedni. Önerőből fizetve, fogadott fuvarral, három műszakba nem lehet munkába járni. Még azért hozzátennék valamit: az a tudás és képesség elveszítés, ami a generációk óta a leszakadóknál megtörtént, érzékelhető a munkavállalói kompetenciákban is. Tévedés azt gondolni, hogy a falvakban mindenki dolgozni akar, mindenki megfelelő feladattudattal és fegyelemmel dolgozik, mindenki tartani tudja a munkaidőt.
Ráadásul ennek lett egy furcsa hozadéka, hogy azok a munkáltatók, akik a fekete zónára építenek, megpróbálják addig, míg ott vannak, maximálisan hajszolni őket, hiszen tudják, ha hazamennek, nem fognak visszajönni. Nyilván, ha lenne egy olyan oktatási rendszerünk, ami nem szegregált, és nem alapkészség hiányosan engedi ki a gyerekeket a nyolcadik végén, akkor ők feltehetően helyt tudnának állni a középiskolában, tudnának szakmát szerezni, majd elhelyezkedni a legális munkaerőpiacon. De ma ez nincs meg ez, mert
– Mit lehet tenni?
– Ebben a struktúrában én nem látom a megoldást. Egyelőre azt látom, taktika, hogy elnézik a fekete zónában felépített életstratégiákat. Nemcsak a feketemunkát, hanem mindent. Ha nem párosul hozzá túl nagy agresszió, ha nem nő erőszakos cselekménnyé, nem éri el a rendszer ingerküszöbét. Ha nincs nemzeti dohánybolt egy faluban, márpedig nagyon sok helyen nincs, akkor mindenki tudja, hogy melyik háznál lehet cigit kapni. Ha van fekete munka, ahova el lehet menni, akkor az megint jó. Örüljünk neki, hogy dolgoznak, és pénzt szereznek valahogy. Ha boltocskáznak, vagyis elmennek és megveszik a nagyáruházakban az olcsó termékeket, majd háromszor annyiért árulják otthonról, akkor azt megint elfogadjuk. Ahol gyér a közlekedés, ott jelen van a pénzért fuvarozás. Az elszegényedő kis falvak életébe ez beépült, nem is élhetők már enélkül.
Az viszont biztos, hogy amikor politikai szándék nincs arra, hogy ennek a társadalmi csoportnak a sorsával történjen valami, akkor nem lehet kezdeni semmit. Politikai szándék pedig nem lesz, mert szegénységpolitikával nem lehet választást nyerni.
