A színház friss bemutatója, a Barátom, Harvey kapcsán beszélgetünk. Hogyan választották ki a darabot?
Rudolf Péter: Valami lélekemelőt kerestünk ezekben a kusza időkben. Úgy éreztük, hogy a megtépázott idegzetű nézőknek és alkotóknak is szükségük van valami szívmelengető történetre, humorra és lírára, ha lehet, egyszerre. Ez volt a legfőbb motivációnk.
Valló Péter: És azt sem akarjuk eltitkolni, hogy kívülről is kaptunk jelzéseket arra nézvést, hogy miért nincs egy vígjáték a Vígszínházban. Hogyha végignézzük a repertoárt, akkor csodálatos előadások vannak, zenések és nem zenések, de az a fajta régi vágású vígjáték, amit annyit játszott a Vígszínház a százhuszonöt éves története során, nem volt műsoron. Természetesen az is nagyon komoly motiváció volt, hogy Rudolf Péter az intézmény igazgatójaként még nem lépett fel a Vígszínház színpadán. Kerestük, hogy mi lehet az, amiben vissza tud térni erre a színpadra, ahol egyébként annyi éven át szerepelt. Ez a kettő együtt összegeződött abban, hogy végül is ezt a darabot választottuk.
Az, hogy újra színpadra áll a Vígben, teljesen magától értetődő volt? Egy igazgató mindenképpen álljon fel a színpadra a színházban, amit vezet?
Rudolf Péter: Ha az igazgató színész is, magától értetődő, hogy előbb-utóbb színpadra lép, de én most először tapasztaltam meg ezt a váltást. Nagyon sok hozadéka van. Nyilván egészen más diskurzus alakul ki a próbafolyamat alatt, mint a harmadik emeleten az igazgatói szobában, más szemszögből látjuk egymást. Jó érzés volt így együtt lenni a kollégákkal. A színházunk működésére is jobban rálátok, a bőrömön érzem, mi jó, mi rossz. Volt bennem félsz, hiszen húsz éve nem álltam ezeken a deszkákon. Az pedig egy külön nehezítés, hogy négy éve nem próbáltam színészként. Rendeztem a Pestiben meg Pécsett, aztán jött az igazgatás és a harc a Coviddal. Péterrel persze már jó ideje beszélgettünk erről, hogy itt az ideje visszatérni színészként, és meg kell mondjam, hálás vagyok neki és a sorsnak, hogy ez megtörténhetett.
Minden félelmem dacára hamar átbillentem, itthon vagyok. Megérkeztem. Sok minden kavargott bennem, a múlt, az ifjúságom, barátok, akik már nem lehetnek velem.
Közben vizsgálgattam magam, nem viszek-e a próbára magammal igazgatói allűröket, de úgy érzem, sikerült teljesen átkapcsolni. Persze ezt a kollégák tudnák visszaigazolni. Harvey-val is tisztáztuk egyébként, jólesett a biztatása, szerinte szépen, kulturáltan veszek részt ebben a dologban.
Harvey, a nagyra nőtt, de a főszereplőn kívül mindenki más számára láthatatlan nyúl a szóban forgó darab címszereplője. Azért ez a jelen korral eléggé rezonáló történet: a magány és a társ kérdései, akár vígjáték, akár nem, most sokakat kiemelten foglalkoztatnak.
Valló Péter: Komoly szempont is volt a darabkeresésnél, hogy találjunk egy olyan anyagot, amelyik a vígjátékoknak abba a nemesebbik családjába tartozik, hogy mire kiérünk a Szent István körútra, ne felejtsük el, mit is láttunk. A Harvey-nál remélhetjük, hogy nemcsak arra fognak emlékezni, "jaj, de jót nevettem", hanem arra is, hogy min nevettek, ha nevettek. Ez lényegében korunk frusztrációjáról, a benne élő emberek mérhetetlen elidegenedéséről, elmagányosodásáról és ennek a szörnyű jelenségnek a leküzdéséről szóló vígjáték. Egy ember, nem tudván elviselni azt az elmagányosodást és a folyamatosan zaklatott, elidegenített életet - amiben amúgy szerintem mi mindannyian élünk -, szert tesz egy afféle paranormális jelenségre, amivel jön-megy a városban. Remekül elbarátkoznak, elbeszélgetnek, eliszogatnak, elmosolyognak együtt mindenféle kocsmákban. Nagyon jó programjaik vannak, mindenfelé mennek - lovaspóló meccsekre, galériákba -, sakkoznak. Tulajdonképpen ideális kapcsolat alakul ki közöttük, és evvel kitöltődik az a magány, ami a többi embernek ebben a darabban, és egyébként valószínűleg a nézőtéren is, annyira nyomasztó és fenyegető réme. Erről szól ez a játék. Abban bízom, azon kívül, hogy a nézők jól mulatnak, kapnak valamiféle erkölcsi üzenetet, támaszt, fölemelkedést is. Ezt a művet egyébként Örkény István fordította le annak idején, a darabot pedig Várkonyi Zoltán rendezte meg a '60-as évek első felében itt, a Vígszínházban. Tehát nem kis elődök nyomában lépkedek, hiszen én Várkonyi Zoltán igazgatásával kerültem a Vígszínházba, majd voltam itt közel tíz évig. Számomra különös jelentősége van ennek az előadásnak. Kicsit keretbe is foglalja az életemet, így ugyanúgy, ahogy Péteren, rajtam is van egy kis, jó érzéssel viselhető plusz teher.
Hosszú a közös történetük: Rudolf Péter Valló Péter osztályában végzett az SZFE-n, aki aztán később többször rendezte is, most pedig a Vígszínházban is szorosan együtt dolgoznak. Hogyan hat ez a konkrét színpadi munkára?
Valló Péter: Az, hogy elég sokszor dolgoztunk már együtt, számomra kifejezetten könnyebbséget jelent, hiszen bizonyos értelemben fel vagyok készülve abból, hogy Péter "miket fog művelni". De félretéve a tréfát: amikor ráosztottuk Péterre ezt a szerepet, nagyon biztos voltam magamban amiatt, hogy nem egy ismeretlen emberrel állok szemben, hanem valakivel, akit a munkáin keresztül és emberileg is ismerek. Azt gondolom, hogy a Barátom, Harvey főhősének, Elwood P. Dowdnak a szerepe nem áll távol Pétertől, mint embertől sem. Megvan hozzá az az élményanyag és a személyes kapcsolódás is, ami nagyon sokat tud segíteni. És abban is biztos voltam, hogy abban a döntésben is partner lesz, hogy ezt az eredetileg a bohózat és a vígjáték mezsgyéjén tántorgó színdarabot komoly, közös munkával egy rendes, realisztikus vígjátékká alakítsuk. És ez így is történt. Ennek köszönhető az is, hogy bár még mindig Covid-járvány van, ennek dacára ez egy nagyon harmonikus munka volt. S az is, hogy egy pillanatig sem merült fel az a kétség, esetleg ne készülnénk el úgy, ahogy szeretnénk. Azt hiszem, a Vígszínháznak is nagyon jót tett, mint ahogy minden színháznak egyébként nagyon jót tesz, amikor ilyen nyugodt, harmonikus munka folyik.
Rudolf Péter: Azt én is hangsúlyoznám, amit Péter elmondott, hogy
egy kiszámíthatatlan időszakban, amikor szinte semmit sem lehet tervezni, egy békés munka többet jelent, mint amit önmagában jelentene. A színházi lét nyilván hektikus, szinte kötelezően ki kell lógjanak az idegeid, ebből élsz.
A másik oldalról viszont, ha maga a munka békés, bízom a másik emberben, és ő is bízik bennem, akkor ez az idegállapot maga a koncentráció. Ez az ugródeszka. Nagyobb esély van szélsőségesen jót csinálni akkor, ha egyébként ez a béke megvan - ez az én mániám, és tudom, hogy ez Péternek is alapképlete. Ezt a nagyon fontos dolgot egyformán látva könnyű együtt dolgozni.
Tehát nem a személyes feszültségekkel tartják fenn a saját érdeklőésüket a munka iránt.
Rudolf Péter: Olyan nincs, hogy ne legyen feszültség, az azért van. Ha mindenki nagyon egyetért, az nagyon unalmas tud lenni, de humorral, intellektussal és alázattal ezeket a dolgokat tudni kell kezelni.
Valló Péter: Van egy csomó ember, egyébként jó barátunk is akad ilyen, aki csak úgy tud dolgozni, hogy szörnyű csatatér van körülötte. Úgy hozza létre, amin dolgozik. Hála istennek, mi nem vagyunk ilyenek, nekem nincsen erre szükségem, és azt hiszem, hogy Péternek sincs.
Majdnem teljes évadnyi kényszerszünet után és a Covid miatt máig rengeteg elhalasztott, beugróval megtartott előadás mellett működni próbáló színházzal ez a kapcsolat tud adni némi nyugalmat az önök idegrendszerének?
Valló Péter: Hát, azért soha semmi sem biztos. Mindjárt bejön a közönség, és attól, hogy mi barátilag, békésen eldolgozgatunk, még bármi lehet a végeredmény. Ezt nem tudjuk prognosztizálni. De azzal, hogy itt őrültek háza legyen, legalább nem fokozzuk a helyzetet. Mert tényleg,
most ugyan elmosolyogjuk ezt, de én több mint ötven éve evvel foglalkozom, és azt kell, hogy mondjam, nem volt még ilyen nehéz két évem.
Ez a járvány borzalmas nehézséget okozott - gondolom, mindenkinek -, de nekünk a puszta létezésével próbálta meg ellehetetleníteni azt, amivel foglalkozunk. Most már ennek a nagyon nagy nehézségén, a legrosszabb részén talán túl vagyunk: amikor tucatjával voltak betegek a kollégák, és ami ennél rémesebb, tucatjával vagy ezrével a nézők, és egyszerűen nem akartak jönni színházba. Nem gondolom, hogy azért, mert megutálták volna a színházat, amit egész életükben szerettek: egyszerűen féltek. Soha nem volt ilyen a magyar színházművészetben, mióta én a pályán vagyok, hogy elkezdtünk játszani félházaknak, negyedházaknak. Nem lehetett jegyet kapni, amióta csak emlékszem! Nagyon nehéz időszak volt ez. Még most se könnyű, hiszen jelenleg éppen beugrópróbát tartunk egy beteg kolléga helyettesítésére. És nem is tudjuk, hogy milyen bizalomvesztéssel jár ez, vagy mit kell azért tenni, hogy visszaépüljön az a fajta szükségessége, az a volumene a színházművészetnek, amit elfoglalt a magyar társadalom életében. Ez a feladat még előttünk van.
Rudolf Péter: Ami igazán nehéz: a jövőt megtervezni, kitalálni, mi vonzza be a nézőt. Mire vágyik az ember. Én magam mire vágyom. Elmenekülni a világ elől, megmártózni valamiben, ami elernyeszt, hogy ne fájjon a világ, vagy karcosnak lenni, sebészkést használni? Biztos, hogy most nagyobb energiákat kell mozgósítanunk, bármit csinálunk. Ráadásul nem látjuk még a végét, és már nem is merek jósolni. Tavaly kicsit el is vicceltem, de valójában nem vicceltem, csak viccbe csomagoltam, tényleg elhittem az orvostudomány éppen akkori álláspontja alapján, hogy lecsengőben van a járvány. Vicceskedve kijelentettem az évadzárón: úgy döntöttem, nem lesz negyedik hullám. És ez nem volt jó vicc, mert mint kiderült, lett. Tehát nem merek már ilyeneket mondani a járványról. Nem beszélve arról, ami a határon túl dúl. Nyilván minden színházcsináló ugyanezen gondolkodik, hogy miről és hogyan beszéljen. Az, akit megszólítasz, az éppen hol tart, azt most nagyon nehéz megállapítani. Ezért valószínűleg az általános érvényű, nagy kérdéseket érdemes most feltenni, és arra keresni a válaszokat.
Abban, hogy milyen színházat szeretne a Vígszínház most csinálni, Valló Péternek nagyon fontos szerepe van tanácsadóként. Mit jelent ez a szerep a gyakorlatban, hogy merült fel, hogy erre a szerepkörre igény, szükség van?
Valló Péter: Ezt én sem tudtam pontosan, de a tapasztalataim alapján pont azt jelenti, amit a magyar szókép mutat, azaz művészeti kérdésekben, hogyha Péter ezt igényli, tanácsokat adok neki annak az eltelt ötvenvalahány évnek a konzekvenciái alapján, amin túl vagyok. Ezek a tanácsok persze nagyon egyfelől látják a színházcsinálás lényegét, míg Péter helyzete ennél lényegesen komplexebb és komplikáltabb. Hiszen például a társulatnak - és még jó néhány adottságnak - meg kell felelni. Kell találni egy választ arra az imént tárgyalt kérdésre, hogy mi kell ma a nézőknek, vagy például, hogyan viszonyuljon a Vígszínház azokhoz a kérdésekhez, amelyek a világ alapvető és égető problémái: szóba került a háború, de szóba kerülhetne még egy csomó minden, amit minden nap emlegetünk, a demográfiai problémáktól kezdve a klímaváltozásig. Nagy kérdések vannak, és mi arról beszélgetünk, hogy mindennek miként kellene megjelennie a műsorban. Körülbelül ezt takarja az én munkám. Nagyon nagy intézmény a Vígszínház, nagyon sok munkavállalóval, nagyon sok érdekkel, nagyon sok feladattal. És ebben próbálok valami picit könnyíteni, amennyire lehet. Bár ahogy Péter napi beosztását nézem, nem lehet.
Emberileg talán mégis csak lehet.
Valló Péter: Ebben reménykedem én is, igen. Van egy ember személyesen vagy a telefon túlsó végén, aki bármikor, éjjel-nappal elmondja, mi a véleménye erről vagy arról. Annak pedig, hogy mit válaszolok, remélem, esetemben van némi "történeti fedezete". Abban bízom, hogy egyszer csak - persze ehhez kell egy bizonyos időtáv - látszódni fog, hogy itt nagyon komoly szellemi és háttérmunka folyik arról, merre lépjen tovább a Vígszínház, milyen színház legyen belőle.
Rudolf Péter: Két dolgot kell összeegyeztetni. Egyrészt mind a ketten hiszünk abban, hogy beszélgetésekből, "fecsegésből" nagyon sok minden tud megszületni. Most olvastam egy kutatást arról, hogy a nagyon célirányosan működő multiknál is megállapították, hogy a feszes munkatempójú, kimért stílusú értekezletekhez képest mennyivel több ötlet, megoldás születik lazább keretek között zajló diskurzusok közben. Ugyanakkor közben itt van ez az intézmény, ami engem nagyon pragmatikus életvitelre kényszerít, adott egy keretrendszert, amiben működnünk kell. Ezzel viaskodunk, mert mi szeretünk egy kávé mellett "csak úgy" beszélgetni, amúgy Harvey-módon. Közben meg időpontok jönnek, premier lesz, karácsony lesz, szilveszter lesz, diktál az élet.
Dolgunk jelen lenni a színház falain kívüli világban is. Reagálnunk kell minden fontos, az életünket befolyásoló dologra, eseményre.
Olyan ügyek mentén is meg akarunk szólalni, amelyeket fontosnak tartunk - mint az Autizmus Világnapja, vagy az, hogy az ukrajnai háború kitörése után kialakítottunk egy adománygyűjtő pontot a színház mellett és egy Csehov-előadás bevételével segítettünk. Ezek fontos feladatok, elintézendő, szervezendő ügyek, miközben a színháznak intézményként is folyamatosan zakatolnia kell. Szóval egyszerre kell szabadon gondolkodni, álmodni és racionálisan szervezettnek lenni.
Ha már alkotótársi közösségekről beszélünk: azt innen "kívülről" is tudni lehet, hogy az SZFE-n a mester-tanítvány viszony az egy fontos, szoros kapcsolat, és generációról generációra levezethetők ezek a tanítványi láncolatok. Ennek a lélektanáról beszéljünk egy picit.
Valló Péter: A színházcsinálás nem munka, hanem hivatás, éspedig egy nagyon sok áldozattal járó hivatás, ami gyakran maga alá gyűri az embert, máskor meg felemeli, és egy kicsit önálló entitásként viselkedik. Azt gondolom, hogy a mi kapcsolatunkat és az összes ilyen kapcsolatot az jellemezte, hogy ha egy ember nagyon elkötelezett a saját hivatása iránt, ha az ember ebben azt a mintát tudja fölmutatni, hogy márpedig ezt tisztességgel, odaadással, becsülettel, ambícióval, ízléssel, szorgalommal, satöbbi kell végezni, akkor ez már önmagában teremt egy hitelt odavissza. Ebben az esetben ennek mentén folyik az együttműködés az egész élet során. Nagyon nehéz ezt kívülről látni, de ennek hatalmas része szorgalomból áll. Senki sem gondolná, hányszor, hány tízszer, hány százszor kell megcsinálni ugyanazt a három lépést, ugyanazt a gesztust, ugyanazt a bejövetelt, kimenetelt, ugyanazt a kalapot hányszor kell fölemelni, letenni. És ez vonatkozik a rendezőre, a színészre és mindenkire körülöttünk. Ez egy repetitív művészet. Rettenetes szorgalom és kitartás kell hozzá. Ha az ember ezt a mintát átadja, az már egy csodálatos dolog. Ha pedig ezt ugyanúgy látjuk, akkor az ad egy bizalmat, ami átsegít bennünket mindenféle konfliktusokon.
Rudolf Péter: Az, hogy generációk miként viszonyulnak egymáshoz tanár-diák viszonyban, leképezi egy ország, egy színház, egy család morálját. Egyik oldalról a tisztelet, másik oldalról a kíváncsiság egyszerre kell jelen legyen. Odavissza. A színház ebből a szempontból demokratikus intézmény, a hierarchiát maga a tehetség szabja meg. Nyilván a rutin előny és hátrány is egyszerre. Szükségünk van egymásra. Az őszinteség, ha szeretettel fogalmazódik meg, a legfontosabb eleme egy ilyen érzékeny közegben a közlekedésnek. Az őszinteség itt munkaeszköz. Emlékszem, amikor főiskolásként bejöttem ide a Vígszínházba, olyan színészóriások ültek a büfében, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Az fontos, hogy ez a két dolog egyszerre legyen benne az emberben, hogy nem tud köpni-nyelni, de a színpadon meg mégiscsak tegye a dolgát a korának megfelelő hevülettel.
Ez a hosszú láncolat a mesterek és tanítványok között most a Színművészeti Egyetemnek az alaposan exponált "modellváltása" után mennyire megőrizhető, fenntartható, folytatható?
Rudolf Péter: Ezt nem lehet fölrúgni, ezeket a szabályokat nem írhatja fölül semmi. Tehát a munka zajlik, és ez ugyanúgy kell, hogy folytatódjék. Az, hogy maga az átalakulás hogyan zajlott le, és az embernek ehhez milyen a viszonya, egy teljesen másik kérdés.
A színházi élet, a színházcsinálás, mindig érzelmekkel fűtött hely lesz, a hitelesség tudja igazolni az érzelmek jogosságát. A politika ebbe csak belekontárkodni tud. A szakma immunrendszere működni fog.
Így is, úgy is. A gazdasági keretek, persze, nem másodlagosak.
Valló Péter: Erre céloztam, amikor arról beszéltem, hogy az ember része egy történetnek, és nem kell magának vindikálnia azt a jogot, hogy majd én megszakítom, másfelé terelem. Ez egy nagyon hosszú történet, aminek mi a részesei vagyunk, és nagyon bízom benne, ez ugyanígy megy majd tovább. Az, hogy te is benne voltál, külön ad egy dicsőséget. Én ennek a folyamatnak a részese lehettem, és ez nemcsak a tanítványi láncolatra érvényes, de a Vígszínházra, annak a történetiségére is. Ez ugyanígy fog folytatódni. Egyszer csak ide fog jönni egy fiatalember, és látni fogja, hogy itt milyen munka folyik, és mi is meg fogjuk nézni, hogy ő mit tud. Ebből jó esetben létrejön egy újfajta kapcsolódás. És ez így megy tovább előre.
Azért ezzel a történelemmel nem kis felelősség, hogy a Vígszínház hogyan vegye ki a részét, ha nem is a napi politikából, de a közbeszédből, a mindennapok abszurditásának a színházi megfogalmazásával, mindezt a színháznak abból a klasszikus polgári értékrendjéből, amely szónak a jelentését finoman szólva is megrángatta a politika.
Valló Péter: Lassan már a magyar nyelv minden szavának a jelentésével így van ez. Hamarosan majd kell egy szamojéd tolmács.
Rudolf Péter: Nem teher, hanem büszkeség, hogy részei vagyunk ennek a 125 évnek. Mindig voltak éles helyzetek. Történelmi kataklizmák, melyben működni kellett. Sokszor elmondtam: a színház előadásokkal érvel. Az előadásainkban szeretnénk megfogalmazni, hogyan látjuk a világot, és mi a viszonyunk a világban zajló, felkavaró, megosztó folyamatokról. Jobban, sokkal árnyaltabban és hatékonyabban, mint például egy akármilyen jól megfogalmazott riportban. Ezért vagyunk: van egy eszköztárunk hatni. "Segítségünk" pedig a magyar és a világ színháztörténet nagy alkotói. Csodálatos szerzők, akiknek az ember a segítségét kéri, lehívja a bölcsességüket. Reméljük, megtaláljuk azokat a kortárs szerzőket is, akik itt, velünk gondolkodva alakítják az évadainkat. A színház mindig moralizál, a jó és a rossz közötti különbség választásában segít. Hol komplikáltan, hol szórakoztatóan, hol fájdalmasan.
Mi nem bújunk el, amikor társadalmi kérdésekre válaszokat kell adnunk, csak azt gondolom, méltóságteljesebb válasz egy összetett történet elmesélése annak minden árnyalatával, mint beleállni a napi politikai történésekbe. Ez nem gyávaság, hanem egyszerűen egy nagyobb halmaz.
Arról beszélünk, hogy ki az ember? Remélem, hogyha pár év múlva valaki visszanéz erre az időszakra, pontosan tudni fogja, miről mit gondoltunk. Persze, néha fájdalmasan közhelyes az ember, mert maga a helyzet kitermel bizonyos típusú válaszokat.
Valló Péter: Eleve nem is a válaszadás a legnagyobb probléma, mert különös módon ebben nagyon nagy az egyetértés. A probléma inkább az, hogy milyen kérdésekre válaszoljunk. Olyan nagyon sok kérdés van egy társadalom jelenében. Mi az a kérdés, amire tényleg válaszolni kell? Mi az a kérdés, amit tényleg föl kell tenni? Mert égető, mert érdekli az embereket, mert ezen akarnak gondolkodni, véleményt cserélni. Tehát a válasz, hogyha az embernek van egy stabil erkölcsi attitűdje, kicsit egyszerűbb. A nagy kérdés az, hogy mik a kérdések.
