– Amikor először beszélt nekem a "kettős" életéről, azt mondta, nincs ebben semmi érdekes. Pedig bevallom, én köpni-nyelni nem tudtam.
(Nevet). – Talán azért, mert számomra megszokott dolog, hogy ma Magyarországon egy tanár a tanárkodásból nem él meg. Ha akar egy kis pluszt – családot, saját lakást, egy átlagos autót – beletörik a foga. Van olyan kollégám, aki “mellékesként” kertészkedik, és virágot árul a piacon, más méhészkedik. Én szobafestő vagyok.
– Hogy jött ez egyáltalán?
– Egy erdélyi nagyvárosban születtem. Elég rebellis kölyök voltam, nem akaródzott leérettségizni se, katonának, “a kaszárnya csicskájának” beállni se, hát a helyi pap segítségével elhelyezkedtem Csíksomlyón, majd Déván, a Böjte Csaba atya által alapított Szent Ferenc Alapítvány gyermekvédelmi központjában. Kirándulni, kajakozni vittem a kicsiket, ott jöttem rá, milyen jól szót értek velük. Azután a székelyföldi Siménfalván lehúztam két esztendőt képesítés nélküli, helyettesítő tanárként. Amikor ott megszűnt az állásom, egy komám Budapestre hívott, egy mélyépítőipari céghez, hát mentem. A MOM Park alapjait ástuk ki. Közben már itt végeztem el az iskoláimat, Szegeden, a Juhász Gyula tanárképzőn szereztem földrajz-román szakos tanári diplomát, amelyhez később társult a testnevelés szak is.
– De a MOM Parki gödörásás akkor már előrevetítette a kétkezi munkát is?
– Tudja, nálunk, Erdélyben alapszabály, hogy ha van diplomád, ha nincs, egy kétkezi szakmához érteni kell. Főiskolásként, Szegeden alig kaptam egy kis ösztöndíjat. Aztán egyszer olvastam az újságban egy hirdetést: “Nem italozó szobafestőt keresünk hétvégére.”
Felhívtam őket, mondtam, hogy nem italozom, de mondjuk szobafestő se vagyok. Felvettek, mert a két mázolójuk általában csak a kocsmáig jutott el, dolgozni nem akartak. Hát így tanultam bele a szobafestésbe. A végén már fél Szegednek én festettem a lakását.
– És aztán jött a “tanárkodás”...
– Négy év tanárkodást követően még azért megjártam Kanadát, mert kalandvágyó vagyok, ott is szerencsét akartam próbálni. De azt láttam, ott is mindenki a pénz meg a bankok “foglya”, semmivel se boldogabbak, mint mi itt, Magyarország déli csücskében. Fél év múlva hazajöttem, és végül Dél-Békésben, egy kis faluban lettem tanár.
– Hogyan került a képbe a külföldi szobafestés?
– Leginkább a pénz miatt. Nagyon vágytam egy autóra – középkategóriásra, nem luxusra –, és banki segítséget kértem. Hamar rájöttem, hogy a többszörösét fogják leverni rajtam, nem tudom én ezt kinyögni évek alatt se. Rávetődtem a Google-ra, és találtam is egy Párizs melletti építőipari céget, ahová két barátommal nyáron kimentünk. Ott viszont csak idénymunka volt, néha hetekig semmi. Végül Lyonban kötöttünk ki, egy festő-vállalkozónál, aki egész nyárra ellát minket munkával, sőt, a saját háza mellett van egy apartmanháza is, ahol ingyen szállásunk van.
– Akkor azóta kijár?
– Igen, három éve, minden nyáron. Évzáró után indulás. Elegáns villákat építünk meg újítunk fel, de dolgoztunk már egy színházépületen is, Issoire-ban.
– Tudják, hogy itthon tanár?
– Amennyire lehet, titkolom. Tudja, nekem már az nagyon mellbevágó volt, amikor júliusra megkaptam az előlegemet – ott minden hónap elején egy heti előleg jár –, és látom, hogy 570 euró. Tehát 180 ezer forint egy öt napos munkahétre, míg itthon akkor még 170 volt a nettóm egy egész hónapra.
Egy nyár alatt kint szobafestőként megkeresek 6000 eurót (majdnem 2 millió forint), ami több, mint amit itthon egész tanévben kapok tanárként.
Persze, hogy szégyelltem bevallani, hogy tanár vagyok. De aztán Gerome, a kinti főnököm a Facebookon meglátta a fotóimat, ahogy a gyerekekkel vagyok az osztályban, és rákérdezett. Akkor bevallottam. Először ledöbbentek, aztán jót röhögtek. Mondták, hogy Franciaországban egy tanár olyan jól él, hogy az életben nem “alacsonyodna le" szobafestőnek.
– Nem ütötte ez szíven? Nem gondolkodott el, hogy kint marad?
– Szíven ütött, de már megszoktam. És a lelkem itt, ebben a kis iskolában van, ahova csak körülbelül 120 gyerek jár, de imádom őket. Viszem őket kirándulni, Erdélybe is szervezek több napos túrákat, az igazgatónő nagyon aranyos, a kollégák szintén. Egyébként itthon is vállalok szobafestést, a falumban is, és Békés megye több településén, főleg barátoknak, ismerősöknek, mert bajban vannak, nagy a szakemberhiány. Már errefelé sem lehet kapni szobafestőt jövő májusig. Meg van egy tíz éves kisfiam is – a volt párommal él –, őt sem tudnám itt hagyni.
– Jövő nyáron is kimegy?
– Persze. Van ott több magyar is. Elvagyunk a srácokkal, este nagyokat főzünk, egy békéscsabai komám gitározik, jó a hangulat. Meg azért ott az építőipar is más ám. Minden gépesített, glettelőgéppel, csiszológéppel dolgozunk, elképesztően fejlettek, sokat tanulok a szakmáról. De aztán szeptember elején hazajövök. Van kint a Facebookomon egy fotó, ahol ülök az osztályteremben, a gyerekek meg körülöttem állnak a padokon, mint a “Holt költők társasága” című filmben, ahol így fejezték ki a diákok a szeretetüket a tanáruk iránt. Azt a filmjelenetet másolták le az én “gyerekeim”.
Na, azt a pillanatot semmiért nem adnám oda. A nyári szobafestéssel meg szó szerint megduplázom a tanári béremet, így megvagyok valahogy. A “szobafestő tanár”. Végül is jól hangzik, nem?
