Vajon mit jelent a szabadság fogalma a digitális térben? Annyit biztosan tudunk a szabadságról, hogy a határa a másik ember szabadsága, vagyis mindent szabad, ami másnak nem árt. A szabad és a tilos közötti határokat szinte mindig az állam húzza meg, a közösségi média világában azonban nem csak az kérdéses, hogy pontosan hová kerülhet a piros vonal, hanem az is, hogy tényleg az állam feladata-e, hogy ezt kijelölje.
Kijelölhetné ugyanis maga a Facebook is.
Ha az állam egy piaci szereplőt szabályoz, akkor a cégek mögött álló emberek szabadságát korlátozza, akiknek egyébként joguk van ahhoz, hogy vállalkozzanak. Könnyen mondhatnánk tehát, hogy nem kell az állam, el lehet menni a Facebookról, ha nem tetszik, ám a valóságban a Facebook olyan szolgáltatást nyújt, amelynek nincs alternatívája.
A Facebookon kívül nincsen számunkra hely, mert a Facebook
- az agóra, ahol a közügyeket megvitatjuk,
- a sajtó, amiből a közügyekről tájékozódunk,
- a piac, ahol eladjuk a nagymama porcelánkutyáját,
- de a Facebook egyben a magánélet tere is, ahol privát információkat osztunk meg magunkról mindenkivel, akit tudatosan vagy öntudatlanul ebbe a térbe beengedünk.
A Facebook ezért olyan helyzetben van, hogy ha szűkíti a termékét használó emberek szabadságát - vagyis letilt, kitilt, kommenteket töröl -, akkor annak következményei alig megkülönböztethetők attól, mintha maga az állam korlátozná alapjogainkat a törvényeivel.
A szólásszabadság direkt korlátozásán kívül azonban más probléma is akad. Az a kitétel, miszerint "a Facebook ingyenes és az is marad", csupán annyit jelent, hogy nem pénzzel fizetjük meg az árát. A Facebook az adatainkkal működik, magunkról adunk információkat a használatáért cserébe. Megmutatjuk, hogy kit ismerünk, megmutatjuk, hogy mit szeretünk, és ezzel közelebb engedjük magunkhoz, mint bárki mást. Cserébe a Facebook azt mutatja nekünk, amit a világból a legkényelmesebb látnunk, mert ez az, amire kattintani fogunk - ám ettől még az a része is létezik a világnak, amiről a hírfolyamunk olyan egyszerűvé teszi, hogy ne vegyünk tudomást. Bármihez hozzászólhatunk, de szűkösre van szabva, hogy mi kerül a szemünk elé, ez pedig a demokratikus nyilvánosság egészére hatással van.
Ha az állam egyáltalán nem szabályozza a közösségi médiát, akkor mindezt eltűri, a tétlensége pont olyan, mintha maga korlátozna. Valamit tehát tennie kell, de ez a cselekvési kényszer nem jelent felhatalmazást arra, hogy a közösségi médiumok működésébe korlátlanul beavatkozzon.
A szabályozás előkészítéséért felelős minisztériumot vezető Varga Judit kiadta a jelszót:
le a cenzúrával, szabályozni kell a közösségi médiát!
Ez remekül is hangozna, ha nem annak a kormánynak a tagjaként fogalmazta volna meg,
- amely a szabad sajtó minden olyan szegletét felszámolta, ahová elért a keze,
- amelynek a pénzünkből fenntartott közmédiája a kormánynak a szócsöve és nem kritikusa,
- és amely látványos nyitási gesztusokkal engedi az embereket egymás nyakába borulva sörözni a teraszokon, miközben a tüntetéseket megtiltja.
A helyzet a következő: a szabályozás szándékáról szóló hírek pontosan ugyanannyira nyugtalanítóak, mint a közösségi média állami szabályozatlansága. Ha a kormánynak szándéka, hogy felébressze a bizalmat, akkor át kell törnie a titkolózás falát.
A feladat világos, az államnak el kell érnie, hogy a polgárai szabadok lehessenek - már csak azt kell definiálnunk, hogy ez mit jelent. Bárki vállalhat kockázatot, aki képes a szabad, tájékozott, felelős döntésre. Ehhez viszont tudnunk kell, hogy mit vállalunk. Csak az lehet szabad, aki látja, hogy hová repül.
Ha a Facebook ezt a tisztánlátást nem teszi lehetővé, amikor döntéseket hoz rólunk, akkor ezzel az államnak biztosan dolga van. De azt, hogy pontosan mi a dolga, vagy van-e dolga ezen kívül is, azt együtt kell megbeszélnünk. Azért együtt, mert rólunk van szó - ennek pedig most van itt az ideje, nem akkor, amikor már készen van a törvény vagy az annak kereteit adó európai uniós szabályozás.
Itt és most muszáj lefolytatnunk ezt a társadalmi vitát!
De most végre tényleg úgy, ahogy egyébként máskor is kellene.
