A hegymászó folyamatosan beszámolt arról, hogy mit élt át, mit tapasztalt, mit gondolt az előtte álló hatalmas kihívásról.
Suhajda Szilárd utolsó napjai is kemény küzdelemmel teltek. Az időjárás, a terepviszonyok, a fáradtság is nehezítette a hegymászó felkészülését, ugyanakkor felemelő élményekben is része lehetett. Minderről a bejegyzései, beszélgetései árulkodnak, melyeket a Bizalmi Kör blogja osztott meg.
A hegymászó május 22-án éjszaka 7200 méteren, a hármas táborban volt, innen várta, hogy másnap útnak indulhasson a négyes táborba. A terv az volt, hogy a csúcsra május 24-én ér majd fel, nepáli idő szerint 12 és 16 óra között. Ekkor azt nyilatkozta:
A csúcsmászás előtt, május 10-én kelt át a rettegett Khumbu-jégesésen. A 2-es tábor felé hatalmas szélvihar volt, ami letartolta a WC-sátrakat és több másik sátrat széttépett. Szilárd óriási küzdelemmel tudta felállítani a sátrát.
„Ez volt kora reggel. Délután kettőkor még mindig ugyanúgy ülök a laktér közepén, kézzel-lábbal támasztva a könnyű kis szerkezetet! Néha fejjel is. Iszonyatos erővel tépi a szél, tényleg nem merem elengedni! Már rég olvasztanom, innom, ennem kellett volna! Pihenni, minél többet! Ehelyett egy folyamatos, ádáz küzdelem az egész nap. Álmos vagyok, hiszen az esti indulást megelőzően 1-2 órát aludhattam talán" - vallott a helyzetről.
Mikor a helyzet nem javult, úgy döntött, hogy lebontja a sátrat és lejjebb megy az 1-es táborba. De útközben egészségügyi gondjai lettek, az evés-ivás nélkül eltöltött idő, a közdelem megviselték.
„Csak rezignált ábrázattal bámulok előre, közben megmarkolom legérzékenyebb testrészem, mert érzem, hogy csipős szél vág alám: a (le)fagyás lehetősége valós veszélyt jelent! Rutinosan, szó nélkül tűröm a kiszolgáltatottságot. Na, ez az, ami igazán nehéz tud lenni az expedíciózásban: a kényelmetlenség!
Majd némi pihenés után útban újra felfelé azt írta:
Május 12-én napsütésben ment tovább, de ekkor a melegedés miatt pattogva lehulló kövek jelentették a veszélyt.
„Ilyenkor, amikor közeledő veszélyt vélünk látni, már idejekorán mindenki torkaszakadtából üvölt: „Rock! Roooock!!!” – vagy a serpák sokszor csak fütyülnek, vijjognak! Folyamatosan felfelé figyelek. Nem merem levenni a szemem a fényesen csillogó lejtőről.”
Következő hajnalban a 4-es tábor felé haladva azt írta.
„Elér a felkelő Nap fénye. Időnként letöröm a jégcsapokat maszkom pereméről. Valamennyit segít az arcomat fedő csoda, de még mindig szokatlan: folyamatosan ki kell fújni a párát/nyálat belőle, de még mindig jobb, mint amikor a nedves, nyálas kendő az arcomra van tapadva! Egy picit valóban melegebb levegőt lélegzek így be – végsősoron ez a „munkavédelmi maszk” célja.”
8000 méternél pedig megrendítő élményről számolt be:
Utoljára hat éve jártam itt: úgy érzem, akkor tér és távolság egész mást jelentett! Az akkori nagy küzdelmekhez képest most „programozottabban”, kiszámíthatóbban, merném mondani: készségszinten mozgok a hegyen! […] Egy sporttárssal lefotózzuk egymást: lelkesen guggolok a kép kedvéért, mögöttem az Everest-tel! […] elégedett vagyok! Izgatottan gondolok arra, hogy Timi „élőben” látja haladásomat, mint ahogy látja azt is, ebben a pillanatban, hogy itt vagyok, nagyjából 7900 méteren! Biztosan örül! És már csippan is a Garmin: „Nagyon büszkék vagyunk Rád, Soma is itt ujjong és sikongat!”.
Innen újra visszatért az alaptáborba, hogy a megfelelő időablakban indulhasson újra neki.
„Az Everest csúcsa még időben és térben is nagyon messze van, hiába állok itt a „kapujában”!” - jegyezte meg.
A táborban megint egészségügyi problémák gyötörték, köhögött, fájt a torka, keveset aludt. Sokat segített neki az otthoniakkal való kapcsolattartás és az online közösség támogatása. Legutóbbi naplóit így zárta Szilárd:
Suhajda Szilárd a csúcsmászás közben életét vesztette.
