Ki látta a bényei falunapon összevert lány fotóit? A lányét, akinek bűne az volt, hogy egy buliban a szivárványos táskáját viselte.
És ki szembesült olyan cinikus megoldásokkal, mint amikor a mozgáskorlátozottaknak fenntartott vécé kulcsát csak lépcsőket megmászva, a második emeleti irodából kell elkérni?
És ki olvasta a Pesti Srácok újságírójának "bocsánatkérését"?
Érzi valaki úgy, hogy elég az érzékenyítésből, hiszen toleráns társadalomban élünk?
Vegyük végig, szép és nyitott hazánkban ki nem számít a többiekkel egyenlőnek, csökkent értékűnek. A melegek a listavezetők, a minap írtam a homofób megnyilvánulásokról. Azóta berobbant a Coca-Cola melegplakát-botránya, mely még a Pride-nál is hevesebb indulatokat gerjesztett, mondván, "hagyjuk, hogy rázzátok a valagatokat a meneteteken, azt az egy napot kibírjuk, de plakátra ne másszon már a sok ratyi, mert az vírusként belemegy a kisgyerekek agyába".
Jó, értem én, mi ez a rettegés. Az évek alatt megszokott, bőr alá behatoló, majd vérré váló "kormányzati tájékoztatások" csodás eredményt hoztak: az idegengyűlölet és a rettegés a mindennapok része lett.
Az lassan nem is extra, hogy ha migránsnak hisznek, neked annyi. Elég egy kendő a fejen, elég egy kicsit sötétebb bőrszín és kész a hisztéria. A mai társadalomban már nem kell "nyíltan provokálni", hogy kiess a pixisből. Elég, ha nem szültél. Vagy nem szültél eleget.
A Sziget Civilfalujában véletlenül csöppentem bele egy beszélgetésbe, ahol ráktúlélők osztották meg tapasztalataikat, ezzel is felhívva a figyelmet a megelőzés (életmód és szűrések) fontosságára. Fiatal nők beszéltek élményeikről, reményről és reménytelenségről, halálról és gyógyulásról. Végtelenül intim témák is előkerültek. Megrázó volt hallgatni, milyen az, amikor huszonévesen egyszer csak cserbenhagy a tested. Amikor kiderül, nem biztos, hogy azokra számíthatsz, akiket támaszaidnak hittél. Amikor nőségedet és nőiességedet kikezdi egy petefészek- vagy emlődaganat. Amikor ott állsz kiszolgáltatva pici gyerekeddel, akire semmiképp sem szeretnéd rátolni a betegséged és szenvedésed terhét.
Az egyik hallgató a legkevésbé sem rosszindulattól fűtve az alig negyvenéves, hosszú felépüléstörténetét épp megosztó nőhöz fordult azzal, hogy ugye azért nem vállal gyereket, mert attól fél, hogy az utód örökölné a betegségre való hajlamot.
Dermesztő volt, ahogy a felépült asszony arról kezdett beszélni, hogy nem, ő nem önző, nem egoizmusból nem vállalt gyereket, és rengeteget tesz a társadalomért, sok önkéntes munkát végez, nem csak hedonista módon él bele a világba.
Mi akasztottuk meg furcsa védőbeszédét, hogy ez most nem az a közeg, itt biztonságban van, nem kell indokolnia, a döntése az övé, a teste az övé, az akarata az övé, senkinek sem tartozik elszámolással.
Vajon mi mindent élt át ez a nő, mi minden trenírozta, hogy rögtön a személyes tragédiáját használta pajzsnak a vélt vadidegen ítélkezőkkel szemben, csak hogy a puszta létezését igazolja?!
Ha örökké magyarázkodásra kényszerítenek, ha folyton feltételekhez kötik a méltóságodat, ha rendre azt sugallják, hogy másod-, harmadrangú állampolgár vagy, megkeményedsz. Ennyi fájdalommal a szívekben, ennyi ítélkezéssel és ennyi magunkba fordulással nem csoda, hogy reménytelenül hiányzik a szolidaritás a társadalmunkból.
Sehol sem tartunk az érzékenyítésben. Ideje lenne magasabb fokozatra kapcsolni. Hátha oda is eljut az üzenet, ahol most még a melegeket fogyatékosnak tartják, ahol a nőket megalázzák, ahol a mozgáskorlátozottakat látni sem bírják, ahol a hajléktalanokat vegzálják, ahol az idegeneket csípőből megvetik és üldözik.
Bár, ha mindenkit sikerül megfélemlíteni, félreállítani, eltüntetni, négy fal közé szorítani, valóban nem lesz szükség semmiféle érzékenyítésre.
Kiemelt kép: Farkas Norbert/24.hu
