A férfiszerelmet finom, érzéki és lírai módon bemutató, 2017-es Szólíts a neveden elég magasra tette a lécet, így kérdéses volt, hogyha megugrani nem is, de képes-e ugyanezt a szintet hozni egy újabb alkotás a témában.
Christophe Honoré (Szerelmesdalok, Francia szépség) a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában bemutatkozó Bocsáss meg, kedvesem című filmje bizonyos szempontból teljesíti ezt a kihívást, azonban itt szó esik egy másik, fajsúlyos témáról, az AIDS-ről is.
A kilencvenes évek eleji Párizsban játszódó történet egyik főhőse a közepesen sikeres író, Jacques. A negyven felé közeledő férfi számára magánélete és munkája is egyre nehezebb akadályokat állít. Egy előadás miatt azonban Bretagne-ba utazik, ahol megismeri a 22 éves, filmrendezőnek készülő Arthurt, akivel szenvedélyesen egymásba szeretnek.
A melegség ebben a történetben és közegben viszonylag természetes, senki nem takargatja erősen nemi orientációját, így többek között ebben is eltér a történet a Szólíts a neveden-étől, melynek 17 éves főhőse még nagy identitáskeresésben van és sokáig mindenki, még maga előtt is titkolja, hogy esetleg nem (csak) a nőket kedveli. A Bocsáss meg, kedvesem Jacques-ja fia előtt sem titkolja szerelmi életét. A gyerek, akit anyja nevel, de sok időt tölt a férfinél is, tudja, hogy apja a férfiakhoz vonzódik. Jacques ezt nem is tudná titkolni, volt szerelme is nála lakik, a film egyik jelenetében pedig hármasban beszélgetnek arról, hogy a két férfi egykor szerelmes volt egymásba.
Ahogy a szereplők homoszexualitása, úgy az AIDS ténye is egy bizonyos szinten természetes a szereplők számára, már amennyire egy ilyen betegség természetes lehet. Köztudott, hogy Franciaországban a kilencvenes évek eleje-közepe elég drámai időszak volt az AIDS-et illetően (a leginkább fertőzött országok között szerepelt a statisztikák szerint abban az időben), a járvány második hulláma ekkor tetőzött. Így egyáltalán nem meglepő, hogy több szereplőről is kiderül, hogy HIV-pozitív.
Honoré filmjének megjelenése előtt pont egy évvel debütált a Robin Campillo által rendezett 120 dobbanás percenként, mely szintén a kilencvenes évek eleji Párizsban játszódik, ugyanebben a témában. A 2017-es cannes-i fesztiválon a kritikusok elismerését, ideértve a fesztivál Nagydíját (Grand Prix) is elnyerő alkotás megkapóan és hatásosan mutatta be egy civil szervezet, majd annak személyes tragédiába hajló küzdelmét.
A Bocsáss meg, kedvesem ettől függetlenül jól megfér mellette. Itt nem az AIDS elleni küzdelmen vagy annak közösségteremtő erején van a hangsúly, hanem az egyéni történeteken. Még azt sem lehet igazán állítani, hogy igazi küzdelemről lenne szó, a betegek tulajdonképpen elfogadják állapotukat, sokkal inkább kerül előtérbe a vonzalom, szexualitás és szerelem kérdése, valamint annak a problémája, megélhetünk vagy meg akarunk-e élni egy éppen kezdődő szerelmet úgy, hogy súlyos betegségben szenvedünk.
A Bocsáss meg, kedvesem jól lavíroz a szentimentális és a keserédes, ironikus hangulatú jelenetek között, az AIDS bemutatása hol rideg és tárgyilagos, hol drámai, de előfordul, hogy komikusan jelenik meg, így a legtöbb ehhez kapcsolódó jelenet közül is csak némelyik megy túl az érzelmességen és súrolja az érzelgősség határát, de még ez is belefér.
Ez a kettősség megjelenik a két főszereplő jellemében is. A huszonéves, bohém Arthur (Vincent Lacoste) és a sármos (és azzal élni is tudó) Jacques (Pierre Deladonchamps) életük egészen más szakaszában járnak. Különbözőségüket jól mutatja a film zenehasználata is. Míg az idősebb férfi komolyzenét hallgat többnyire, addig a fiatal jeleneteit a könnyűzene, például a house és a hiphop jellemzi.
Honoré filmjének nem lesz sok nézője, nagy valószínűséggel. Két azonos nemű, pláne két férfi szerelme, nem igazán vonzó a magyar nézők számára. Bár sokan még mindig úgy tartják, a HIV-fertőzés és az AIDS csak a melegek és a drogosok betegsége, Jean-Marc Vallée Mielőtt meghaltam című filmje pont ezt cáfolta meg, melyben a Matthew McConaughey által alakított homofób karakter egy prostituálttól kapja el a fertőzést. Jó lenne már ezen túllépni, és egy kicsit nyitottabbnak lenni, legalább egy film erejéig.
A Bocsáss meg, kedvesem nem akar nagy dolgokról szólni (ha a kapcsolatok, legyen szó szerelmi vagy baráti jellegűről, nem számítanak annak), csupán érzéseket átadni. Legyen szó arról az érzésről, amikor beülve a moziba, hirtelen vonzani kezd minket egy idegen, akivel azonnal vágyat érzünk egymás iránt, majd megélni ezt a kívánalmat, vagy a gyászról, ami egyben a mi múlandóságunkat is eszünkbe juttatja, és a félelemről, amikor nem vagyunk benne biztosak, elmerülhetünk-e a másik irántunk érzett szerelmében. De ha ezek nem nagy dolgok, akkor mégis mi az?
Bocsáss meg, kedvesem (Plaire, aimer et courir vite), 132 perc 7/10
Kiemelt kép: Cirko Film
