Minden kornak megvan a maga férfiideálja. Volt idő, amikor az asszonyok a lágyszívű Werther-tipust favorizálták, máskor a verekedős, csontos, inas D'Artagnan lovagoknak adták a pálmát. Egyszer a gladiátor-szépségű férfi volt uralmon, máskor a sima, hideg, vékonycsontú, széllesvállu angolszász, a marcona bajuszu, pofaszakállas katona-tipus és legutóbb a sportfiuknak az a csoportja, amit "sofőrtípus" néven ismerünk.
- vezeti fel képekkel teli írását a két világháború közti magyar kulturális világ egyik központi folyóirata, a színpadon és a mozivásznon történő újdonságokra nyitott Színházi Élet (1931/19.), ami tizenegy művésznő néha karikatúraként megjelenő véleményét mutatja be. Nézzük is őket sorban!
A sorozat a hivatását tekintve kakukktojás szobrász-keramikussal, Zilzer Hajnalkával indul, aki Berlin egyik első nőgyógyászát választotta, a
szocializmus későbbi ünnepelt művészettörténésze, Ölmacher Anna pedig nem létezik,
illetve nem létezhet tökéletes férfi:
A
Gombos Lili (Gombos Székely Lilly) és Szántó Vera sem volt jobb véleménnyel
a témában, előbbi azonban megpróbált kitérni a kérdés elől:
Nálam az igazi eszményi férfi tuljadonképpen az, aki portréját megrendeli.
A modernizmus inspirálta Markos Böske és
Porter Paula és Dabis Rózsi véleménye távolabb már nem is lehetett volna a humortól, a korábban általunk is bemutatott
Fejérváry Erzsi
pedig férjét, Körmendi Frim Jenőt mintázta meg, képe alá
pedig csak ennyit írt:
Szerkesztő úr kíváncsi kérdésére íme a válasz!
Az utolsó három művésznő sem épp határtalan optimizmusáról tett tanúbizonyságot:
Hosszú ideje futó
Sajtótörténet
