Chris, jól teszed, ha igyekszel, azt hiszem, ezt jól megkaptuk!
1970. április 13-án, hétfőn este Gene Kranz repülésigazgató hívta fel telefonon ezekkel a szavakkal hivatali elődjét, a repülésirányítás fejévé előléptetett Chris Kraftot.
Akkor még nem volt világos, hogy pontosan mi történt az Apollo-13 Odyssey parancsnoki egységével. Míg az Apollo-13 legénysége - Jim Lovell parancsnok, Fred Haise holdkomp-pilóta és Jack Swigert parancsnokiegység-pilóta - a kijelzett adatokat, és az egyre növekvő számú villogó vészjelzőlámpák állapotát továbbították kísértetiesen tompa hangon, a houstoni repülésirányító központban mindenki tanácstalan volt. A Hold felé tartó űrhajóról kapott adatok alapján a problémák rémisztő áradata zúdult rájuk, ráadásul ebben az adathalmazban nem volt olyan kivehető minta, ami összekapcsolta volna ezeket.
Akadt egy kis probléma
Alig tíz perccel korábban Sy Liebergot, az EECOM, a parancsnoki modul elektronikus és környezeti rendszereinek irányítója arra a rutinfeladatra kérte a legénységet, hogy "kavarja fel" az Odyssey oxigéntartályait. A kriogén (azaz mélyhűtött, nagyjából cseppfolyós) állapotú oxigént és a hidrogént három üzemanyag-rekeszben tárolták, amit az elektródák katalizáltak, hogy három létfontosságú dologgal lássák el az űrhajót: vízzel, oxigénnel és elektromos árammal. Azért kellett megkeverni a tartályokat, hogy pontos jelzést kapjanak, mennyi maradt ebből a furcsa anyagból (ami nem egészen folyékony és nem egészen gáz).
Csakhogy a tartály belsejében a meghibásodott elektromos rendszer rövidre zárta az áramkört, emiatt túlmelegedett a rendszer, és belobbantotta a teflonszigetelést. Az űrhajó megremegett és rázkódott.
A legénység tagjai rémült pillantásokat váltottak, Lovell pedig észrevette, hogy az űrhajó két fő energiaelosztó-paneljének egyike nem csatlakozik.
Hé, akadt itt egy kis problémánk!
- kiáltotta Swigert. Az űrközpontból Jack Lousma, a legénységgel CapComként hivatalos kapcsolatot tartó asztronauta megkérte az űrhajósokat, hogy ismételjék meg, így született Lovell legendás mondata: "Houston, akadt egy kis problémánk!" (A köznyelvben elterjedt "Houston, baj van" nem teljesen fedi a "Houston, we've had a problem" kifejezést).
A tűz a legnagyobb félelem
Az Apollo-13 legénységét azok után jelölték ki a küldetésre, hogy végigmentek a NASA kiszámíthatatlan legénységválogatási procedúráján. Ifjabb James A. Lovell egykori haditengerészeti repülőtiszt és veterán űrutazó volt, aki már három korábbi küldetés során járt az űrben, többek között az úttörő Apollo-8 küldetésben, amely során 1968 decemberében körberepülte a Holdat. Ifjabb Fred W. Haise újonc asztronauta volt, ő korábban vadászpilótaként szolgált, és 1966-ban választották a NASA űrhajósai közé. Lovell és Haise az Apollo-13 tartalék legénysége voltak, de mivel az eredetileg kijelölt parancsnok, Alan Shepard (az első amerikai az űrben) egy fülműtétet követően épp lábadozott, ők kapták feladatot.
A tartalék tartaléka, Jack Swigert, úgy került a csapatba, hogy Ken Mattingly asztronauta esetében félő volt, egy társától elkaphatta a kanyarófertőzést. Swigert volt az asztronauta hadtest egyedüli agglegénye. A média rajongott érte, "swingernek" becézték, és azt híresztelték róla, hogy "minden reptéren van csaja".
Három törékeny emberi testet életben tartani a világűr kegyetlen viszonyai között iszonyúan bonyolult feladat. Ha a kritikus ponton rosszul jelölik ki az útirányt, az űrhajó a Földbe vagy a Holdba csapódik, vagy - és ez talán még félelmetesebb - a végtelenségig keringeni fog valamilyen pályán az égitestek között. Fenn kellett tartani a kabinban a nyomást és a kellő oxigénszintet is. Ha az űrhajó elveszítené a nyomását, elképzelhetetlen gyötrelem várna a legénységre: az ereikben felforrna a vér.
Oxigénellátási hiba esetében a legénység gyorsan megfulladhat, vagy fokozatosan mérgeződhet a saját kilégzésük következtében felgyűlt széndioxidtól. Ebben az esetben az asztronauták először fuldokolnak, majd szédülés és a zavarodottság lesz úrrá rajtuk. Izzadnak, remegnek, levegő után kapkodnak, a látásuk elhomályosul, míg végül öntudatlanságba süllyednek. Mindenki tisztában volt azzal, hogy a hőmérséklet-változás miatt zavarttá vált űrhajósok végzetesen rossz döntést is hozhatnak, így a NASA az Apollo-program űrhajóin a parancsnoki egység kabinhőmérsékletét 21 Celsius-fokra állította be.
A legfenyegetőbb veszély az esetleges tűz volt. A NASA-űrhajó oxigéngazdag légkörében egy kis szikra is pokoli tűzvészt eredményezhet. 1967. január 27-én az Apollo-1 asztronautái Gus Grissom, Roger Chaffee és Ed White életüket vesztették, amikor egy elektromos szikra lángra lobbantotta a parancsnoki egységüket egy kilövés előtti teszten. A NASA vizsgálata megállapította, a sors annyiban kegyes volt hozzájuk, hogy valószínűleg már megfulladtak a füsttől, mielőtt a lángok elérték őket.
Korrekció menet közben
Az Apollo-13 küldetés 55. órájának 55. percében a NASA újból rémálomszerű forgatókönyvvel találta magát szemben. A viszonylag eseménytelennek tartott űrutazás során az Apollo-13 oxigéntartálya begyulladt. Az április 11-ei felszállás kisebb problémája után (az öt hajtómű egyike idő előtt leállt, ezért a másik négyet tovább kellett működtetni) az Odyssey, a küldetés parancsnoki és kiszolgáló egységekből álló anyahajója csatlakozott a rakéta utolsó fokozatában tárolt, holdra szálló egységhez, az Aquariushoz. Másnap az Aquarius-Odyssey kénytelen volt repülés közbeni korrekciót végrehajtani, hogy eltérjenek az úgynevezett "szabad visszatérés" röppályától, ami azt eredményezte volna, hogy az űrhajó szabadesésben sodródik vissza a Földre. Aztán április 13-án beütött a katasztrófa.
Amikor látták az űrhajó oxigénventilátorának sérülését és a kijelző adatait, ami azt mutatta, hogy az űrhajó három üzemanyagtartályából kettő tönkrement, az asztronauták rádöbbentek, hogy a holdra szállásról szó sem lehet. Az Apollo-13 útja innentől a túlélésről szólt.
Mivel az Odyssey sok üzemanyagot veszített, az irányítóközpont gyorsan úgy döntött, hogy hazahozza az Apollo-13-at. A rövid út a kockázatos "azonnali megszakítás" művelet lett volna, vagyis az, hogy asztronauták leválasztják a holdra szálló egységet, és az Odyssey megmaradt üzemanyagát felhasználva egyenesen visszafordulnak. A hosszabb út az Aquarius felhasználása volt: a szűk holdra szálló egységet, amit csak két asztronautára terveztek, mentőcsónakként használva a "szabad visszatérési" röppályát követik, ami elviszi az űrhajót a Hold másik oldalára, és csak azután térnek vissza a Földre.
Kranz nem bízott benne, hogy az űrhajósok túlélése biztosítható lenne a haldokló parancsnoki egységben, így aztán a legénység houstoni idő szerint este 22 óra 50 perckor elhagyta az Odyssey-t, és átmenekült az Aquariusba. Hajnali 2 óra 43 perckor beindították az Aquarius hajtóművét, amivel visszaállították az űrhajót a szabad visszatérési pályára.
Hinniük kell benne
Miután az űrhajósok ideiglenesen biztonságban voltak az Aquariuson, az irányítóközpont elsődleges feladata az üzemanyaggal való takarékoskodás, illetve az volt, hogy csak a szükséges útirány-korrekciós manőverek megtétele után válasszák le az Odyssey-t, és így újból visszatérhessenek a Földre. Kranz emberei előtt kijelentette:
A repülésirányítás soha nem veszít amerikait az űrben. Hinniük kell benne, az embereknek hinniük kell, hogy az Apollo-13 legénysége hazatér.
A NASA mérnökei mindent megtettek annak érdekében, hogy az asztronauták biztonságosan földet érjenek. Miközben végtelen megbeszéléseket és számításokat folytattak, a mérnökök időnként a pihenőszobákban vagy az íróasztalaik alatt aludtak valamennyit. Közben Ken Mattingly, az a csapattag, akinek Swigert lépett a helyére, és több más asztronauta különböző szimulációkat végeztek, hogy ellenőrizzék, mi az, ami működhet, és mi nem.
Nixon idegállapota
Az Apollo-13 drámája nem sokkal azután kezdődött, hogy a legénység befejezte az első televíziós közvetítését. Egyetlen nagyobb tévétársaság sem közvetítette élőben a repülést; mivel már két holdra szállást megörökítettek, az aktuális Apollo-küldetés szokásos programja a sok ismétléstől már unalmassá vált. Azonban a vészhelyzet bejelentése után az Apollo-13 lett a nap legnagyobb sztorija. Sok amerikaihoz hasonlóan Richard Nixon elnök is megszállottan követte a küldetésről szóló híreket; Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó szerint a krízis "komoly hatást gyakorolt Nixon idegállapotára".
Alighogy megoldották az egyik problémát, egy másik ütötte fel a fejét. Az üzemanyaggal való takarékoskodás miatt feláldozták a legénység kényelmét, és lecsökkentették a hőmérsékletet az Aquariuson. A három asztronauta túlterhelte a kétszemélyesre tervezett Aquarius széndioxid-szűrő berendezéseit. A NASA mérnökei igyekeztek megoldani, hogy az Odyssey négyszögletes szűrőbetétjeit olyanná alakítsák, hogy azok illeszkedjenek az Aquarius kör alakú csatlakozóiba, mielőtt a legénység meghal széndioxid-mérgezésben.
Joe Kerwin, az orvosból lett asztronauta, aki átvette az űrkabin kommunikátori szerepet, kétségbeesett hulladékvadászatra küldte a legénységet, hogy összeüssenek egy műanyagzacskóból, egy keménypapír repülésiterv-fedélből, egy zokniból és rengeteg ragasztószalagból készített rögtönzött adaptert. Minden folyamatot nagy gonddal ellenőriztek, az EECOM repülésirányítója, John Aaron pedig sűrűn adta parancsba, hogy az irányítók kezdjék elölről a munkát, ha az általuk ajánlott megoldás vizet, áramot vagy oxigént pazarolt.
Az űrhajó egyik oldala hiányzott
Az Apollo-13 visszaútját krízisek tarkították. Április 15-én, szerda délután, a fáradt, fázó és kiszáradt legénységet egy újabb robbanás és rázkódás rémítette meg: az Aquarius kettes akkumulátora felrobbant. Szerencsére ez a probléma nem volt végzetes. Kétszer, csütörtök hajnalban és péntek reggel az irányítóközpont utasította a legénységet, hogy változtasson az Aquarius a röppályáján.
Ahogy a visszatérés kézzelfogható közelségbe került, a legénység felkészült, hogy megszabaduljon az Odyssey kiszolgáló egységétől, majd visszamenjenek az Aquariusból az Odyssey parancsnoki egységébe, és hazatérjenek a Földre. A kiszolgáló egység leválasztása során a legénység alaposan megnézhette, milyen károkat okozott az első robbanás.
Az űrhajó egész egyik oldala hiányzik!
- kiáltotta Lovell, amikor kipillantott az Odyssey ablakán.
Amikor visszaköltöztek az Aquariusból az Odyssey-be, a legénység több tudományos eszközt hozott át, hogy kompenzálják a visszaérkezési számításokban az űrhajó súlyába beleszámított holdkőzet hiányát. Houstoni idő szerint délelőtt 10 óra 43 perckor a legénység megvált a megbízható mentőcsónakjától. Alig egy óra múlva megkezdődött a leszállás.
Éljenzés tört ki
A belépés a légkörbe 14 percet vett igénybe, és ennek jó részében az űrhajó és a földi személyzet nem tudott kommunikálni. Amint az Odyssey átszáguldott a légkörön, hőpajzsát lángok vették körbe. Az irányítóközpontot dermedt csend ülte meg, az irányítók egymás után szívták a cigarettákat, és imádkoztak. Másfél perccel azután, hogy a kommunikációs szünet véget ért, az irányítók imái meghallgatásra találtak: a NASA egyik kommunikációs jelfogó repülőgépe bejelentette, hogy fogta az Apollo-13 jeleit.
Éljenzés tört ki az irányítóközpontban, de még volt egy utolsó akadály: a rendszert, ami be szokta indítani az ejtőernyőrendszert, leállították, ezzel felrémlett a Szojuz-1 1967-ben bekövetkezett tragédiája. Vlagyimir Komarov szovjet kozmonauta hamuvá égett, amikor a kabinjának ejtőernyője felmondta a szolgálatot, és az űrhajójával a földbe csapódott.
Szerencsére az Apollo-13 ejtőernyője kinyílt, és a kommunikáció is helyreállt. "OK, Joe!" - recsegte vissza a választ Swigert Joe Kerwin kérdésére - miközben az Odyssey a Csendes-óceán felé lebegett. Csaknem 40 millió amerikai nézte, ahogyan a kabin az óceánba esett. Ifjabb Thomas G. McCarthy, 49 éves pittsburghi lakos sokak érzését fogalmazta meg, mikor ezt nyilatkozta a New York Times-nak: "Hála Istennek, vége: már gyomorfekélyt kaptam az aggodalomtól."
A teljes cikket a BBC History most megjelent, 2020. áprilisi száma tartalmazza.
Kiemelt kép: Swigert, Lovell és Haise. NASA/Wikipedia
