1.
Egy bankrablás. Egy túszdráma. Pisztolylövés. Lépcsőház, tele rendőrökkel, akik épp lerohanni készülnek egy lakást. Könnyű volt idáig jutni, sokkal könnyebb, mint ahogy azt bárki gondolná. Nem volt szükség másra, mint egyetlen nagyon, de nagyon rossz ötletre.
Ez a történet sok mindenről szól, de leginkább idiótákról. Már most érdemes leszögezni, hogy nagyon egyszerű leidiótázni más embereket, kiváltképp akkor, ha sikerül elfelejteni, milyen embertelenül nehéz embernek lenni. Különösen, ha vannak az életünkben más emberek, akiknek a kedvéért próbálunk jók lenni.
Mi az a Matiné?
Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. Hogy most nem is vasárnap van? Sebaj. Ünnep idején, év végi pihi alatt naponta jár olvasnivaló.
A Matiné eddigi termését itt találni.
Mert hihetetlen, hogy manapság mi mindent meg kell tennie az embernek! Legyen családja, munkája, tető a feje felett, fizessen adót, vegyen tiszta fehérneműt, jusson eszébe az átokverte wifi-jelszava. Néhányunknak sosem sikerül felülemelkedni a káoszon, az életünk csak folyik, miközben a Föld kétmillió kilométer per óra sebességgel száguld az űrben, mi pedig pánikba esve reszketünk a felszínén, akár az elhagyott zoknik. A szívünk szappanból van, s ha csak egy másodpercre is elengedjük magunkat, máris kicsúszik a kezünkből. Ellebeg, szerelmes lesz, összetörik, csak úgy ukkmukkfukk. Semmi esély arra, hogy mi irányítsuk. Megtanulunk tehát színlelni, folyamatosan, a munkában, a házasságban, a gyerekeinkkel és minden másban. Azt színleljük, hogy normálisak vagyunk, sőt képzettek, értjük a "törlesztési szint" és "inflációs ráta" kifejezéseket. És azt is, hogy hogyan működik a szex.
Valójában nagyjából ugyanannyit tudunk a szexről, mint az USB-kábelekről, márpedig a kis dögökkel minimum négyszer kell próbálkozni, mielőtt sikerrel járnánk.
(Rossz irány, rossz irány, rossz irány, MOST bement!) Úgy teszünk, mintha jó szülők lennénk, holott valójában csak ételt és ruhát adunk a gyerekeinknek, és leszidjuk őket, ha utcán talált rágót rágcsálnak. Voltak aranyhalaink, de elpusztultak, és mivel nem tudunk sokkal többet a gyerekekről, mint az aranyhalakról, ezért ennek a felelősségnek a tudata minden reggel megijeszt bennünket.
Nincs tervünk, próbáljuk túlélni a napot, mert holnap következik egy új.
Néha fájdalmat érzünk, rémes fájdalmat, amelynek oka, hogy a bőrünk mintha nem a miénk lenne. Néha pánikba esünk, mert számlákat kell befizetni, felnőttként kell viselkedni, de fogalmunk sincs, hogyan - olyan kétségbeejtően könnyű kudarcot vallani a felnőttléttel.
Mert mindenki szeret valakit, és mindenki, aki szeret valakit, szokott kétségbeesve, éberen feküdni egész éjszaka, és azt számolgatni, hogyan engedhetjük meg magunknak, hogy továbbra is emberek legyünk. Ilyenkor vetemedünk olyasmire, ami utólag érthetetlennek tűnik, holott akkor az látszott az egyetlen kiútnak.
Egyetlen nagyon, de nagyon rossz ötlet. Ennyi kell csak.
*
Egy reggel például egy harminckilenc éves elindult otthonról pisztollyal a kezében, ami így utólag tényleg elképesztő ostobaságnak tűnik. Emiatt ez a történet egy túszdrámáról szól, holott nem is annak indult.
Történetnek indult, de nem túszdrámának. Hanem bankrablásnak.
De kissé balul sült el a dolog, mert a bankrablásoknak megvan ez a sajátossága. Ezért a harminckilenc éves bankrabló menekült, de nem volt menekülési terve, pedig a menekülési tervvel épp úgy áll a helyzet, ahogy a bankrabló anyukája mondta még gyerekkorában neki, amikor ő a konyhában felejtette a jégkockákat és a citromkarikákat, és vissza kellett mennie értük a konyhába: "Ha nincs a fejedben, legyen a lábadban!" (Itt azért említsük meg, hogy amikor a bankrabló anyukája elhunyt, nagyrészt ginből és tonikból állt, ezért robbanásveszély miatt nem merték elhamvasztani, de ettől még adhatott jó tanácsokat.) Tehát a bankrablás után, ami nem is lett bankrablás, megérkezett a rendőrség, erre aztán a bankrabló rohant, ahogy a lába bírta, át az utca túloldalára, és be az első útjába kerülő ajtón. Lehet, hogy erős az "idióta" jelzővel illetni a bankrablót pusztán ezért, de hát, nos… Lássuk be, nem volt a lehető legokosabb gondolat.
Az ajtó egy lépcsőházba vezetett, és más kijárat nem lévén, a bankrabló kénytelen volt felfelé szaladni.
A dologhoz hozzátartozik, hogy a bankrabló egy teljesen átlagos harminckilenc éves kondíciójával rendelkezett. Nem az a nagyvárosi harminckilenc éves volt, aki úgy kezeli az életközepi krízist, hogy rém drága biciklisnadrágot és úszósapkát vásárol, mert a lelkében tátongó fekete lyuk Instagram-képeket nyel el.
Ő inkább az a harminckilenc éves volt, aki napi szinten fogyaszt sajtot és fehér lisztet, olyan mennyiségben, ami inkább definiálható segélykiáltásként, mint étrendként.
Amikor felért a legfelső emeletre, minden izma görcsölt, és úgy szedte a levegőt, ahogy leginkább bizonyos társasági klubokban szokás, ahol is egy ajtón lévő lyukon kell bemondani a jelszót, mielőtt bemehetne az ember. Annak az esélye, hogy elkerülheti a rendőrséget, ekkor enyhén szólva a nullával volt egyenlő.
A bankrabló azonban megfordult, és észrevette, hogy az egyik lakásajtó nyitva áll. Ugyanis a lakás eladó volt, és ezen a napon épp meg lehetett tekinteni, így hát megtelt érdeklődőkkel. Ide botladozott be a bankrabló lihegve, izzadtan, kezében a pisztollyal - így esett a túszdráma.
Azután pedig lett, ahogy lett: a rendőrség körülvette az épületet, megjelentek az újságírók, még a tévé is közvetített. Mindez pár óráig tartott. Azután a bankrabló feladta. Nem volt más választása. A nyolc túszul ejtett embert, azaz a hét érdeklődőt és az ingatlanost szabadon engedte. Pár perccel később a rendőrség lerohanta a lakást. De az üresen tátongott.
Senki sem tudta, hová lett a bankrabló.
Egyelőre elég ennyit tudni. Most pedig kezdődjék a történet.
2.
Tíz évvel ezelőtt egy férfi állt egy hídon. De a történet nem erről a férfiról szól, ezért nem kell rá gondolnod. Jó, most persze másra sem tudsz gondolni - olyan ez, mint amikor azt mondják, "ne gondolj süteményre", és tessék, máris süteményre gondolsz. Ne gondolj süteményre!
Elég annyit tudnod, hogy tíz évvel ezelőtt egy férfi állt egy hídon. A korlát tetején, magasan a víz fölött, az élete végén. Ne gondolj erre. Gondolj valami vidámabbra.
Gondolj süteményre!
**
3.
Szilveszter előestéje egy nem túl nagy városban. A kihallgatószobában egy rendőr és egy ingatlanügynök ül. A rendőr alig néz ki húszévesnek, holott valószínűleg idősebb, az ingatlanügynök negyven felettinek látszik, holott valószínűleg fiatalabb. A rendőr egyenruhája kicsit szűk, az ingatlanügynök kosztümkabátja kicsit bő.
A nőn látszik, hogy azt kívánja, bár valahol máshol lenne, a rendőrön pedig az, hogy az elmúlt negyedórában lefolytatott beszélgetés után ő is azt kívánja, bár a másik máshol lenne.
Amikor az ingatlanügynök idegesen elmosolyodik, majd szólásra nyitja a száját, a rendőr nagy levegőt vesz, azután kifújja, úgyhogy elég nehéz eldönteni, vajon sóhajt-e, vagy tüsszentenie kell.
- Csak a kérdésre válaszoljon - kéri.
Az ingatlanügynök gyorsan bólint, majd felkiált:
- Helyzet?
- Csak a kérdésre válaszoljon, legyen szíves! - ismétli a rendőr egy olyan felnőtt férfi arckifejezésével, aki gyerekkorában csalódott az életben, és azóta sem érez igazán másképp.
- Azt kérdezte, mi az ingatlanügynökségem neve! - ragaszkodik mondandójához az ingatlanügynök, és várakozva dobol az ujjaival az asztalon. A rendőr legszívesebben súlyos tárgyakat vágna hozzá.
- Nem azt kérdeztem, én az elkövetőről érdeklődtem, aki túszul ejtette önt és…
- A neve HELYZET! Érti? Mert az ember minden élethelyzetben keres lakást, nem? Amikor felveszem a telefont, azt mondom: "Üdvözlöm, ön a Helyzet Ingatlanügynökséget hívta. Mi a HELYZET?"
Az ingatlanügynök épp most ment keresztül egy traumatikus eseményen, pisztollyal fenyegették, túszul ejtették, ettől bárkire rátörne a locsogási kényszer. A rendőr próbál türelmes lenni.
Hüvelykujját a szemöldökére helyezi, mintha abban bízna, hogy ha benyomva tartja mindkettőt egyszerre tíz másodpercig, a valóság visszaáll az eredeti gyári beállításokra.
- Hát… jó. De most a lakásról és az elkövetőről fogok kérdezni - nyögi.
Neki sincs jó napja. A rendőrőrs kicsi, alig van emberük, de a kompetenciára igazán nem lehet panaszkodni. Ezt próbálta elmagyarázni a főnök főnökének a főnökének a telefonban, közvetlenül a túszdráma után, de akár a falra hányt borsó. Küldenek egy spéci nyomozó csoportot Stockholmból, hogy átvegyék a munkát. A főnök nem a "nyomozó csoport" szót hangsúlyozta, hanem azt, hogy "Stockholm", mintha az egyet jelentene valamiféle szupererővel. Holott inkább egy kórmegállapítás, gondolja a rendőr. A hüvelykujja a szemöldökén marad.
Ez az utolsó esélye, hogy bebizonyítsa a főnököknek, képes egymaga is kezelni a helyzetet, de hát mit tegyen akkor, ha olyan tanúi vannak, mint ez itt?
- Okézsoké! - csicsergi az ingatlanügynök, mintha ez valódi szó lenne.
A rendőr a jegyzeteire sandít.
- Nem furcsa pont ezt a napot választani lakásbemutatóra? Szilveszter előestéjét?
Az ingatlanügynök a fejét rázza, és elvigyorodik.
- A HELYZET Ingatlanügynökségnél nincsenek rossz napok!
A rendőr mélyeket lélegzik.
- Rendben. Haladjunk. Amikor meglátta az elkövetőt, mi volt az első reak…
- Nem azt mondta, hogy a lakásról kérdez előbb? Azt mondta, "a lakásról és az elkövetőről", gondoltam, a lakás lesz az első a sor…
- Jól van! - morogja a rendőr.
- Jól van! - csicsergi az ingatlanügynök.
- Tehát a lakásról: jól ismeri a beosztását?
- Hogyne, elvégre ingatlanügynök vagyok! - büszkélkedik az ingatlanos, de leállítja magát, mielőtt hozzátenné, hogy: "a HELYZET Ingatlanügynökségtől! Mi a HELYZET?", mivel a rendőrön máris látszik, hogy azt kívánja, bár ne lenne olyan egyszerű a szolgálati fegyveréből kilőtt töltényt azonosítani.
- Le tudná írni?
Az ingatlanügynök arca felragyog.
- Valódi álom! Nagyszerű lehetőség és kombináció, ha exkluzív lakást keresünk egy nyugodt környéken, mégis közel a nagyváros lüktetéséhez. Nyitott alaprajz, egybenyitott terek! Napfényes szobák!
A rendőr félbeszakítja:
- Úgy értem, van-e tároló, valami rejtett helyiség, ilyesmi…
- Nem szereti a nyitott alaprajzú lakásokat? A falakat szereti? Nincs semmi baj a falakkal! - nyugtatja az ingatlanügynök, bár szavaiból kivehető, hogy szerinte azok, akik szeretik a falakat, maguk is egyre magasabbakat emelnek.
- Van például olyan gardróbszoba, ami nincs…
- Említettem, hogy napfényesek a szobák?
- Igen.
- Tudományos tények igazolják, hogy a napfény boldoggá tesz bennünket! Tudta?
A rendőrön látszik, nem óhajtja, hogy bárki is napfényt tukmáljon rá. Vannak emberek, akik szeretik maguk eldönteni, mennyire akarnak boldogok lenni.
- Maradhatnánk a témánál?
- Okézsoké!
- Vannak a lakásnak olyan helyiségei, amelyek nem látszanak az alaprajzon?
- A környék hihetetlenül gyerekbarát!
- Ennek mi köze a kérdésemhez?
- Csak szeretném kihangsúlyozni. HELYZET, tudja. Hihetetlenül gyerekbarát! Vagyis hát… kivéve a mai túszdrámát. De attól eltekintve nagyon is gyerekbarát környék! És tudja, a gyerekek imádják a rendőrautókat!
Az ingatlanügynök boldogan lengeti a karját, és a rendőrségi szirénát utánozza.
- Azt hiszem, ez a fagylaltos autó zenéje - közli a rendőr.
- De azért érti, mire célzok - bizakodik az ingatlanos.
- Kérem, válaszoljon a kérdéseimre.
- Elnézést. Mik voltak a kérdések?
- Pontosan mekkora a lakás?
Az ingatlanügynök zavartan mosolyog.
- Nem a rablóról fog kérdezni? Azt hittem, a rablásról fogunk beszélni.
A rendőr olyan erővel harapja össze a száját, hogy megfeszül az egész teste, valószínűleg a lábkörmén keresztül próbál lélegezni.
- Persze. Hogyne. Beszéljen az elkövetőről. Mi volt az első reakciója, amiko…
Az ingatlanügynök lelkesen félbeszakítja:
- A rabló? Igen! A rabló berohant a lakásba a bemutató közepén, és mindannyiunkat célba vett a pisztolyával. Tudja, hogy volt erre képes?
- Nem.
- A nyitott alaprajz miatt! Máskülönben sosem tudott volna mindannyiunkra egyszerre célozni!
A rendőr a szemöldökét masszírozza.
- Akkor inkább így kérdezem: van-e jó rejtekhely a lakásban?
Az ingatlanügynök olyan lassan pislog, mint aki épp most tanulta ezt a képességet.
- Rejtekhely?
A rendőr hátradönti a fejét, elkeseredetten nézi a plafont.
Az anyukája mindig azt mondta, hogy azokból a fiúkból lesznek rendőrök, akik nem néztek új álmok után.
Amikor a kisfiúktól megkérdezik: "Mi leszel, ha nagy leszel?", mindannyiuknak van egy olyan időszaka, amikor azt válaszolják: "Rendőr!" De a legtöbben felnőnek, és jobb ötleteik támadnak. Egy percig azt kívánja, bár neki is támadt volna valami jobb ötlete, mert akkor a napjai és a családi kapcsolatai is kevésbé lennének bonyolultak. Bár az anyukája büszke volt rá, ezt azért tegyük hozzá, sosem elégedetlenkedett a fia választása miatt. Az ő lelkészi hivatása is olyan munka volt, ami több az egyszerű pénzkeresésnél, ezért megértette őt. Az apja viszont nem akarta, hogy rendőri egyenruhát viseljen. Az efölött érzett csalódás talán azóta is nyomasztja a fiatal rendőrt, mert végül kimerülten néz vissza az ingatlanügynökre.
- Igen. Ezt próbálom elmagyarázni. Úgy gondoljuk, hogy az elkövető még mindig a lakásban van.
4.
Az igazság az, hogy amikor a rabló feladta, egyszerre engedte el az összes túszt: az ingatlanügynököt és az érdeklődőket. Egy rendőr őrködött a lépcsőházban, amikor kijöttek a lakásból. Kulcsra zárták az ajtót maguk mögött, majd nyugodtan lesétáltak a lépcsőn, ki az utcára, ahol beültek a várakozó rendőrautókba, és távoztak a helyszínről. A rendőr addig várt az ajtónál, amíg a kollégái meg nem érkeztek. Egy túsztárgyaló felhívta a rablót.
Nem sokkal ezután a rendőrség lerohanta a lakást, de az üresen tátongott. Az erkélyajtó zárva, minden ablak zárva, nem volt más kiút.
Nem kellett Stockholmból jönni ahhoz, hogy hamar megértsék: vagy valaki a túszok közül segített a rablónak elmenekülni, vagy a rabló egyáltalán nem menekült el.
Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások
Fordította: Bándi Eszter
Animus, 2020
