Bár a Magyar Televíziónál tisztában voltak vele, hogy az igazi nagy sikereket a történelmi vagy szépirodalmi klasszikusokat feldolgozó sorozatokkal aratták, az is egyértelmű volt, hogy a közönség már nagyon vár valami olyat is, ami a jelenben játszódik és a mindennapi életről szól. Különösen a Kórház a város szélén, illetve a Nők a pult mögött (majd később a Mentők) című csehszlovák sorozatok irdatlan népszerűsége helyezett nyomást az illetékesekre, megmutatván, hogy korunk névtelen hőseiről, a kisemberekről igenis lehet nézhető sorozatokat produkálni.
Magyar kórházat a magyar város szélére
Valahányszor azonban ilyesmivel próbálkozott az MTV a nyolcvanas években, nem jött ki jól belőle: A 78-as körzet, a Dániel és a Szálka hal nélkül című sorozatok egyike sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, bár az is igaz, hogy ezek mind szatirikus hangvételű alkotások voltak, egyfajta szűrőn keresztül mutatták be tehát a kor valóságát. Pedig már idejekorán, 1983 őszén felmerült egy komolyabb hangvételű, akár a csehszlovák példaképek ellen is hadba küldhető saját sorozat ötlete:
A Szórakoztató és Irodalmi Dramaturgia osztály elhatározta, hogy kell egy olyan mai témájú, mai környezetben játszódó, szórakoztató jellegű sorozat, amely ízig-vérig kötődik a magyar valósághoz. Egy magyar Onedin, egy hazai Kórház a város szélén, szóval egy valódi »kedd esti« sorozatműsor
- írta a kezdetekről 1985-ben az Új Tükör. A rendező, Várkonyi Gábor személye adott volt (ő korábban a Vivát, Benyovszky! és a Zokogó majom című sorozatokban dolgozott), írónak pedig megnyerték az addig elsősorban újságíróként ismert Miskolczi Miklóst és a drámaíró Szabó Györgyöt, illetve Hankiss Elemér is beszállt a projektbe szakértőként. A sztori két évet, azaz nyolc évszakot ölelt fel nyolc részben, a rendező pedig fogadkozott: "A sorozatban annyi a humor, mint amennyi az életben van, s annyi a tragédia is. Lesz - mint az életben - szerelem, válás, házasság, pályakezdés és nyugdíjazás, budai villa, albérlet és gazdasági nehézségek. Mint mindannyiunk életében."
Hasonló elvárásokat fogalmazott meg Miskolczi Miklós is: "Azt szeretnénk, ha sikerülne igaz képet adni a mai magyar valóságról, fiatalos, kedvesen ironikus, ugyanakkor mélyen humánus hangnemben. Ha közelebb hozhatnánk egymáshoz a generációkat, mert meggyőződésem, hogy ilyen mélyen gyökerező, persze nem kibékíthetetlen ellentmondások még sosem feszültek nemzedékek közt." Szabó György pedig arról írt a Film Színház Muzsikában, hogy első perctől kezdve úgy gondolták, "nem szabad a tetszetősebb, de náluk már (s nemcsak a kórházi témában, de a csemegeboltban és a mentősöknél is) szinte szabadalmaztatott »egy helyszín - egy kis közösség« dramaturgiai elvét követnünk. Ezért egyetlen főhőst választottunk - egy fiatal lányt, aki megszökik hazulról, a fővárosba jön. Egy »karriertörténet« epizódjait építettük fel az időben." A sorozat főszereplője Götz Anna volt, a további főbb szerepekben Horváth Sándort, Csomós Marit, Kállai Ferencet, Balkay Gézát, Tordy Gézát, Bubik Istvánt és Esztergályos Cecíliát láthatta a közönség, de jelentős szerepe volt még Gobbi Hildának és a fiatal Mácsai Pálnak is. Fontos volt még a zene, hiszen ez volt az első magyar sorozat, amely korabeli sikeres zenészektől, együttesektől rendelt a cselekménybe is gyakran beágyazott betétdalokat, kezdve az R-GO-tól a Dolly Rollon át a később nagy sikerré vált főcímdalt jegyző Balázs Fecóig.
A nézők csak szórakozni akarnak, nem magasművészetet
A történelmi sorozatoknál már említett pénztelenség problémája persze itt is jelen volt, de ezt úgy oldották meg, hogy a Magyar Hirdetővel társult a televízió, amivel Várkonyi szerint 15 millió forintot spóroltak meg az intézménynek. "Ennek a vállalatnak jól felszerelt és kitűnő szakemberekből álló reklámfilmstúdiója van, ahol jóval kisebb rezsivel és egyéb költségekkel tudjuk a sorozatot elkészíteni. Ráadásul: szűkített stábbal! A megszokott ötven helyett mindössze harminc emberrel és néhány külső munkatárs bevonásával" - mondta az Új Tükörnek Várkonyi, hozzátéve, hogy így 140 helyszínen forgathattak, vidéken és még a Tátrában is. A rendező azt se rejtette véka alá, hogy nem elsősorban a kritikusoknak, hanem a nagyközönségnek készítették a Nyolc évszakot:
Az embereket sokkal inkább érdekli minden olyan művészi alkotás, amelyet nem szükséges bonyolult kódrendszerekkel megfejteni
- mondta az Esti Hírlapnak még egy évvel azelőtt, hogy a sorozatot a nézők is láthatták volna. Azaz a Nyolc évszak esetében már hasonló célokat fogalmaztak meg, mint az azt követő Szomszédoknál. És kicsit a fogadtatásuk is hasonló volt.
Többeknek volt aztán problémája a főszereplő Bordás Brigitta figurájával: Bársony Éva az Esti Hírlapban egyenesen "üres szívű, üres fejű, érzéketlen, öntelt és felületes leányzónak" nevezte, míg Virág F. Éva szerint a "viselkedése, lépései, de még a ruházata is állandóan megosztja a közönséget, ha tetszik, nemzedéki ellentéteket provokál." Sőt, Götz Anna alakítása sem nyerte el mindenki tetszését: "Hullámzó színvonalú, néhol bizonytalan játéka is ezt az érzést erősíti: színészi határozatlansága időnként áttétel nélkül válik a figura sajátjává" - írta Csáki Judit,
míg egy ma már nem hozzáférhető kritikában egyenesen "hegyes orrú, hegyes állú, penge szájú békának"
nevezték a főszereplőt, magát a színésznőt célba véve. Inkább a mellékszereplők, mint Kállai Ferenc, Gobbi Hilda, Mácsai Pál vagy Pápai Erika játékát emelték ki, nem beszélve az okostojás kisfiút, Székács urat alakító Papp Takács Andrásról, de összességében nem a színészeket okolták a "lelketlen", "unalmas", "fantáziaszegény" sorozatért, hanem az írókat. Pedig akkor már javában készült a részben ugyancsak a Miskolczi, Szabó páros forgatókönyveire támaszkodó Szomszédok, de a Népszabadság újságírója, Varsányi Gyula meg is jegyezte, hogy a Nyolc évszak is erősen "teleregényesnek" tűnt.
A televízió azonban meg sem várta a kísérlet eredményét, már akkor bemutatta a Szomszédokat, amikor a Nyolc évszak még javában futott. Az jól ismert, hogy az újabb sorozatnak mi lett a története, míg a Nyolc évszakot később utolérte a korabeli sorozatok szokásos sorsa, és ma már könnyes nosztalgiával beszél róla mindenki, aki megnézi az ismétléseket, benne a jellegzetes korabeli figurákat, mint a maszekoló vendéglős vagy a jogászból lett taxisofőr, Alex. Ezért a leginkább a Zala Megyei Hírlap újságírója, Hári Sándor véleménye tűnik pontosnak így utólag: "Kétségtelen van még tanulnivalójuk tévéseinknek a csehszlovákoktól, s más hasonló sorozatok, mint például az osztrák tévén korábban látott Dallas, s a most látható Dinasztia szerzőitől életszerűség, illetve cselekménybonyolítás tekintetében, de én semmiképpen nem szeretném elvenni kedvüket a további kísérletezéstől."
A cikksorozat további részei
itt érhetők el.