Hetényi Zoltán: Az orvos azt mondta, sportolóként nekem annyi

Fél év hosszú idő: nyáron még a visszavonuláson gondolkodott, nemrég pedig már a második tornán vett részt a válogatottal.

Amikor hazajöttem az Egyesült Államokból, akkor nem voltam igazán jó passzban. Erről nem akarok bővebben beszélni, nem volt semmi különös, egyszerűen csak nem éreztem, hogy nekem folytatni kellene. Aztán hoztam egy rossz döntést, mert lett volna lehetőségem külföldi - például norvég, szlovák, lengyel - csapatba is elmenni, de mindegyikre nemet mondtam. Igazából én sem értettem magam, mert gyerekként arról álmodtam, hogy külföldön, nívós ligákban játszhassak.

Vannak dolgok, amiket az ember később megbán. Ez is ilyen volt.

Végül mégis folytatta, most az élvonalba visszatérő Debrecenben véd és jelenleg vezeti a kapusok különversenyét.

Szerencsére a hozzám közel állók lebeszéltek arról, hogy ilyen korán abbahagyjam az élsportot. Így jött a képbe a Debrecen és az egyetem, a kettő működik együtt, vannak sikerélményeim a civil életben is. Úgyhogy összességében jól jöttem ki a dologból.

Nem ritka mostanában, hogy magyar jégkorongozók fiatalon visszavonuljanak: az öccse, Hetényi Péter is felhagyott egy időre a profi sporttal 26 évesen, míg a nyáron a válogatott Könczei Áron választotta a tanulást. Ő 24 évesen döntött így. Miért van ez?

Sosem baj, ha az ember több lábon áll. Áron is állatorvosnak tanul, megértem, ráadásul az egy olyan szakma, amihez elengedhetetlen a gyakorlati felkészülés. Mindez élsport mellett, amikor két-három meccs van egy héten és sokat kell utazni, nem megy. Mondta, hogy szeretné még csinálni, de a kettőt nem tudja összeegyeztetni. Öcsémmel is ugyanez a helyzet, kitanulta az ácsszakmát, nyaranta ezzel foglalkozik, ami szerintem egy tök jó dolog és van is rá kereslet.

Sok profi élete szól csak a sportról, de mellette szakmát nem tanul, pedig fontos, mert egyszer véget ér a karrierünk.

Én is erre próbálok felkészülni. Most már egyébként együtt játszunk az öcsémmel a DEAC-ban.

Milyen szakra jár?

Az agrármérnöki és a vadgazdálkodás között vívódtam, előbbi mondhatni egy kicsit unalmasabb, mert az, hogy nő a kukorica és a napraforgó, nem túl látványos. Utóbbi izgalmasabban hangzik, járni a természetet, sokrétűbb tudás szükséges hozzá, úgyhogy ezt választottam. Furcsa volt 12 év után újra az iskolapadba ülni, jegyzetelni, de ehhez is hozzá lehet szokni. Jóban vagyok a vízilabdázó Keszthelyi Ritával, aki a sport mellett három iskolát végzett el, szóval lehet pozitív példát találni.

A hokikapusokra mindenki szent őrültként tekint. Miért épp ezt a posztot választotta?

Ma sem igazán népsport a jégkorong, pedig egyre több szülő viszi le a gyerekét a jégpályára, de amikor én elkezdtem, akkor még kevesebben játszottak. Lovagoltam, gitároztam, aztán anyukám döntött úgy, hogy elvisz jégkorongozni, ekkor voltam nyolcéves. Ma már sokkal fiatalabb korban megtanulják a korizás alapjait a gyerekek, de szerencsére még én is jó korban voltam és hamar ment. Megtetszett, főleg a védés, úgyhogy meg sem fordult a fejemben, hogy ne ezt csináljam.

Amikor elkezdte, még gyerekcipőben járt itthon a kapusképzés. Mennyi plusz munkát kellett beletenni a védésbe?

Szerencsém volt, mert a Dunaferrnél Kercsó Árpád edzősködése mellett Váradi Csaba foglalkozott velünk. Míg más csapatoknál nem, vagy csak alig volt kapusedzés, addig számunkra minden nap úgy kezdődött, hogy Csaba bá lőtt nekünk, és megmutatta, hogyan kell korizni. Ez már csak azért is kellett, mert ha esetleg volt egy rosszabb meccsünk, akkor sem úgy jöttünk le a jégről, hogy nem tettünk bele mindent, hanem úgy, hogy dolgoztunk rendesen, ez most így sikerült. Ez viszi előre az embert.

Egészen fiatalon eljutott a legjobb magyar csapathoz, a Fehérvárhoz, majd jött az osztrák bajnokság, az EBEL, és közben a válogatottnál a 2008-as szapporói csoda része is volt, hogy aztán az A csoportos világbajnokságon is játszhasson. A legtöbb magyar jégkorongozó csak álmodik arról, amit ön 21 éves koráig elért.

Az tényleg egy aranygeneráció volt, olyan játékosokkal, hogy már az egy plusz löketet adott hogy velük edzhettem. Az, hogy együtt készültünk, rengeteget segített, felgyorsult a játékom. Nem én voltam a kezdőkapus, de mindent megtettem azért, hogyha betesznek valamelyik mérkőzésre, akkor jól menjen a játék, és ne az legyen, hogy keresnek valaki mást a helyemre.

Egy 2009-es interjúban még arról beszélt, hogy nem mindig koncentrált megfelelően. Mi volt a fordulópont?

A céltudatosság. Túl görcsös voltam régen, ha nem úgy mentek a pályán a dolgok, ahogy azt elterveztem, akkor elvesztettem a fókuszt és elkezdtem mindenen gondolkozni. Aztán, ahogy teltek az évek rájöttem, hogy ha lelkiismeretesen készülök, és meccsen csak a korongra koncentrálok, akkor tudok jól teljesíteni. Ezek élettapasztalatok, amiket az ember idővel felszed. Azóta is eltelt már jó pár év, sok helyen jártam, remélem, hogy benőtt a fejem lágya.

Hogy áll most a magyar sport a mentális felkészítés terén?

Ez elsősorban a saját harca mindenkinek, de manapság már az interneten elég jó cikkeket és motivációs videókat lehet találni, ezekből lehet meríteni. Illetve ott vannak természetesen a sportpszichológusok is. Fiatalon jártam, de sokat segítettek az idősebb játékosok is, olyan tanácsokat adtak, amivel tudtam mit kezdeni. Most már tudom kezelni a kialakult helyzeteket.

Fehérvárról egy olyan ugrás következett, ami korábban elképzelhetetlen volt: a finn élvonal.

Lett egy menedzserem, aki az NHL-csapatokkal is szerződésben állt. Bármilyen tehetséges az ember, megfelelő kapcsolatok nélkül nem adódik meg a lehetőség. Nekem a Jokerit Helsinki volt ez a lehetőség, ahol három hónapig szerepeltem próbajátékon. Akkor a Volánnal már nem álltam szerződésben, szóval ha nem jött volna össze a Jokerittel, akkor nem nagyon találtam volna magamnak csapatot. Úgy voltam vele, hiába nagy a tét, meg kell próbálni. Sikerült, és egy nagyon profi klubhoz kerültem, amely azóta már a KHL-ben játszik. Megtisztelő volt első magyarként a finn élvonalban játszani, minden perce ajándék volt. A finn emberek is a szívükbe zártak, a drukkerek magyar zászlókat vittek ki, rajta a nevemmel, amikor pedig nyertünk, és jól ment, akkor bő tízezren skandálták a nevemet.

Mennyire volt nehéz ezután 2012-től átállni az amerikai hokira? Már csak a pályaméret miatt is akkora a különbség, mintha egy másik sportág lenne.

Az biztos, hogy türelmesnek kell lenni. Számomra a legnagyobb kihívást a szögek betanulása jelentette, nem is tudtam az első mérkőzéseken úgy teljesíteni, ahogy kellett volna. Higgadtabb lettem idővel, jobban is ment a játék. Egy AHL-es csapattal, a Milwaukee Admiralsszal voltam szerződésben, a szívükön viselték a sorsom. Ez a klub az NHL-es Nashville Predators farmcsapata. Mitch Korn, az akkori kapusedzőjük lejárt többször is megnézni, külön foglalkozott velem, így juthattam el egy NHL-es edzőtáborba is, ahol ott volt a teljes keret. Mondanom se kell talán, magyarként mekkora élmény volt velük együtt felmenni a jégre. Teljesen más színvonal. Nem mondom, hogy sok lövést hárítottam, de jó volt testközelből látni őket.

Az amerikai harmadik ligás Orlando Solar Bears játékosaként aztán volt egy pályán kívüli incidense, ami félbe is szakította az akkori amerikai légióskodást.

Ha nem történik meg, hogy bevisznek az előzetesbe, mert részegen randalíroztam, akkor lehet már az AHL-ben, vagy ki tudja hol játszottam volna.

Ezt már nem tudjuk meg. Felesleges már ezen rugózni, régen történt, fiatalabb voltam. Sajnálom, hogy ez történt, de utólag már nem tudok mit csinálni. Önmagam ellensége voltam, azért lett vége annak a szezonnak.

Önkéntes munkát vállalt, és közleményben jelezte, a teljesítményével szeretne bizonyítani, hogy újra Magyarország és a magyar jégkorong hasznos tagjává váljon. Ez utóbbi annyira sikerült, hogy ismét Finnországba került, majd a 2013-14-es szezon közben hazatért az EBEL-ben játszó Fehérvárba, ahol az alapszakasz legjobb kapusa lett.

Akkor még megvolt a menedzserem, és az ECHL-ben is védtem, onnan azért egyszerűbb a finn topligába igazolni. Aztán nem sok lehetőséget kaptam Tamperében, nem tetszett az edzőnek a játékstílusom, ezért küldtek el az első válogatott szünetben. Akkor kaptam egy mérkőzést a válogatottban Japán ellen, elég jól ment, így jutottam el a Fehérvárhoz. Nem éreztem visszalépésnek, örültem, hogy itthon vagyok és játszhatok. A fene se gondolta, hogy életem egyik legjobb szezonja lesz - és ott volt a testvérem is, úgyhogy jól éreztem magam.

Nem is volt kérdés ezek után, hogy bekerül a válogatottba, amely Dél-Koreába utazott a 2014-es divízió I/A-s világbajnokságra. A csapatnak nem ment valami jól a játék, de ez háttérbe is szorult, mert nagyon komoly betegséggel küzdött utána.

A sors furcsa fintora, hogy milyen akadályokat gördít az ember elé. Kint voltunk Dél-Koreában, két hétre rá lettem rosszul. Az elején nem gondoltunk semmi rosszra, aztán több, mint egy évig szenvedtem, nem is játszhattam. Vírusos agyvelőgyulladásom lett, hogy miért és honnan kaptam el, azt a mai napig nem tudni. Négy és fél hónapot voltam összesen a kórházban, egy sportoló számára ez nem túl építő közeg.

Főleg, hogy akadt olyan orvosom, aki azt mondta: "Zolikám, te már nem sportolhatsz". El lehet képzelni, hogy érintett, amikor azt mondta, nekem annyi.

De én ezt nem hittem el, és szerencsére olyan orvoshoz kerültem, dr. Kovács Tiborhoz, akinek presztízskihívás volt, hogy megtalálja, pontosan mi a bajom, és hogy meggyógyítson. Nagyon hálás vagyok neki. Szomorú időszak volt, de sok mindenre nem emlékszem. Szellemileg egy harmadikos gyerek szintjén voltam. A családom és a barátaim mesélték, mi történt velem, úgyhogy ez nekik volt rosszabb, mint nekem, mert amikor az ember csak vegetál, akkor nem tud semmiről. Aztán ahogy jött, úgy ment a betegség.

2015 márciusában, épp egy Debrecen elleni Magyar Kupa-mérkőzésen tért vissza.

Nagyon boldog voltam, hogy beállhattam az utolsó tíz percre - még, ha nagy fejjel is, mert tele voltam nyomva orvosi szteroiddal. Elképzelhetetlen volt akkor, hogy még szezonokat fogok védeni.

Olyannyira, hogy újra az EBEL-ben játszott, sőt, ott volt az A csoportos világbajnokságon is ismét.

Még ha nem is volt mindig dicséretreméltó a teljesítményem, azért örültem neki, hogy játszhattam. Tavaly pedig kimentem Amerikába, és ugyan alacsonyabb szinten kezdtem, sikerült felverekednem magam ismét az ECHL-be.

Nem úgy volt, hogy az amerikai túra előtti nyáron is vissza akart vonulni?

Lehet, megvan még a mentális betegségem, és sosem tudni, milyen gondolatok vannak a fejemben… Viccet félretéve akkoriban Zalaegerszegen edzősködtem, és nem volt olyan külföldi lehetőségem, amiért megérte volna elmenni. Ehhez képest jöttek most tavasszal azok az ajánlatok, amikről álmodoztam, mégis visszautasítottam őket.

Elérkeztünk a mostani nyárhoz, visszatért Amerikából és újra a visszavonuláson gondolkodott. Aztán befutott a debreceni ajánlat, most pedig az Erste Ligában véd. Elég komoly tapasztalata van már, ezek után milyen a magyar bázisú liga színvonala?

Két nagyon erős csapat elment, ami nagyon jó a magyar jégkorongnak, viszont ezáltal fel is hígult kicsit a mezőny. Az viszont mindenképpen jó, hogy közben olyan klubok csatlakoztak, ahol fiatal játékosok kapnak lehetőséget. Szerintem is ez a járható út, amikor én junior korú voltam, nem volt ennek a korosztálynak bajnokság. Most meg az élvonalban játszanak ilyen fiatal csapatok, nagyon szimpatikus az is, amit Szuper Leviék csinálnak a Vasasnál. A játékosok ennek a lehetőségnek köszönhetően fel tudják venni a sebességet, a gondolkodást, fel tudnak készülni a profi hokira. Remélem a következő idényre tovább nő a színvonal és még komolyabb meccseket tudunk játszani.

Debrecenben olyan teljesítményt nyújt, hogy két év után visszatért a válogatottba is. Egy olyan védéssel ráadásul, amit egész Európa megcsodálhatott.

Amikor Debrecenbe igazoltam, akkor elhatároztam, hogy nem csak a tanulásban, hanem a sportban is jól akarok teljesíteni. Ennek eredménye volt a meghívó, nagyon örülök, hogy visszatértem és jó volt találkozni a régi csapattársakkal. Az a védés szerencsés is volt. Külföldi edzők mondják mindig, hogy fontos a "soha ne add fel" attitűd, hogy bármennyire vert helyzetben is vagy, akkor is kapálózz, mert alakulhatnak úgy a dolgok, hogy pont beléd lövi az ellenfél játékosa. Most ez történt. De a legjobb dolog az volt, amikor az olaszok elleni győzelem után közösen énekeltük a Himnuszt.

Hol a helye most a magyar jégkorongnak?

Ez nagyon nehéz kérdés, évről évre változik a dolog. Az mindenesetre jót tett, hogy már egy csoportba kerültek az azonos erősségű csapatok, az idei divízió I/A-s vébé is nagyon erős lesz, sokkal több komoly meccsünk van minden évben. Nem szoktam jósolni, nyerni kell az első meccsen, majd a másodikon, és így tovább. Idő közben kiderül, mire leszünk jók.

A jelek szerint megjött a kedve a játékhoz, mert hosszabbított a DEAC-cal.

Így van, 2020-ig szól a szerződésem. Abban állapodtunk meg, hogy az Erste Ligában csak Debrecenben játszom, de ha esetleg egy jó teljesítménnyel rá tudok szolgálni egy külföldi szerződésre, akkor mehetek. De egyelőre arra koncentrálok, hogy jól menjen a játék és az iskolát is el tudjam végezni.

Többször majdnem visszavonult, most pedig hosszabbított. Meddig láthatjuk a jégen?

Lehet már holnap visszavonulok! Komolyra fordítva, szeretném még ezt csinálni, kapusként a legjobb korban vagyok, úgyhogy most kell ütni a vasat.

Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu