Új mérföldkő
Barry Jenkins azon afroamerikai filmesek egyre népesebb és egyre több figyelmet kapó táborába tartozik, amelyben az alkotók - rendezők, írók, producerek, színészek és így tovább - teljes munkásságukat annak szentelik, hogy saját népük saját történeteit, fájdalmait, örömeit, tabuit, a fekete amerikaiak világának szépségét és dühét filmre vigyék. Ráadásul Barry Jenkins kiváló arányérzékű, érzékeny és okos filmes, így nem esik a hatásvadászat és az olcsó pátosz hibájába még akkor sem, ha az adott történetnél éppenséggel adná magát némi melodráma - így aztán a nehéz lenne a műveit kurzusfilmeknek, ne adjisten propagandának tekinteni, Jenkinsre tehát figyel a szakma és figyel a közönség is, messze nem csak a feketék, és nem is csupán az amerikaiak. A Holdfény Oscar-díja pedig arra mindenképp jó volt, hogy szabad utat adjon Jenkinsnek: ha egy ennyire intim, személyes és tabudöntő történetet fel tudott emelni, akkor nyugodtan rábízhat bármit még a legkockázatkerülőbb hollywoodi stúdió is. Így aztán Jenkins elkészíthette az afroamerikaiak egyik legfontosabb kortárs irodalmi alkotása, Colson Whitehead 2016-os Pulitzer-díjas regénye, A föld alatti vasút sorozat-adaptációját.
A föld alatti vasút egy fiatal rabszolganő, Cora története, aki nem nyugszik bele a sorsába, és azt tervezi, megszökik a brutális bántalmazásokkal teli rabszolgasorból, így kerül kapcsolatba a déli rabszolgákat az északi államokba menteni próbáló titkos szerveződéssel. A sorozat egy utazás, szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt, és Jenkins úgy tálalja mindezt, hogy képes megemelni az eleve is erős alapanyagot. Képes történelmi hűségre, miközben elkerüli a kosztümös filmek buktatóit, ezzel pedig mutat egy olyan utat a rabszolgatartást feldolgozó filmek sorában, ami már most sejthetően mérföldkő lesz a zsánerben. A sorozat tíz epizódja fordulatos történetvezetéssel, fontos idő- és térbeli mellékszálakkal mesél, színes-szagos karaktereket rajzol fel, és ahogy Jenkinsnél ez gyakori, a brutális, erőszakkal és kegyetlenséggel teli realizmus zökkenőmentesen keveredik a lírával és a szinte mágikus realizmust idéző stílussal, az eredmény pedig lánctalpasan nehéz, ezzel együtt kihagyhatatlan nézői élmény.
Blackface és rabszolgaromantika
Igen ám, de amíg Whitehead regényéig és annak Jenkins-féle feldolgozásáig eljutottunk, sok víz lefolyt a Mississippin. Pedig az amerikai művészet nem húzta az időt a téma feldolgozásának megkezdésével. Az amerikai rabszolgatartást törvényen kívül helyező 13. kiegészítés 1865-ös elfogadása még nem volt sehol, már irodalmi alkotások sora foglalkozott a rabszolgatartással, köztük a máig leghíresebb Tamás bátya kunyhója Harriet Beecher Stowe-tól már 1852-ben megjelent, és amint az amerikaiak elkezdtek filmezni, meg is találták maguknak a regényt. A Tamás bátya kunyhója a némafilm-korszak legtöbbet feldolgozott regénye volt, a legelső Edwin S. Porter 1903-as filmje. A mindössze tizenkilenc perces alkotás az első "egész estés" film az amerikai filmtörténetben - ekkor az egész estés film fogalma tíz perc feletti időtartamot jelzett - és annyira sűrítette a cselekményt, hogy csak azok érthették, akik olvasták a regényt, de mivel ez már akkor is nagyon sokakra igaz volt, ez nem okozott problémát.
A film az abolicionista mozgalom fontos mérföldköve volt, ezzel együtt azért meglehetősen távol állt attól, amit reprezentációnak nevezünk: fekete színészek helyett - akik ekkor gyakorlatilag nem léteztek - fehér színészek játszottak a filmben feketére maszkírozva: ezt hívják, ugye, blackface-nek. Egészen 1914-ig nem láttunk fekete színész által alakított Tamás bátyát (akkor Sam Lucas játszotta el).
A Tamás bátya kunyhóját később is filmek sora dolgozta fel, többnyire a kegyetlenkedésekre és a szenvedésre fókuszálva. A korai rabszolgafilmek között egy szűk réteget a rabszolgatartóknak ellenálló rabszolgák történetei tették ki - melyek ugyanakkor gyakorlatilag mind tragikus véget értek. Ugyanakkor ezekben a korai filmekben mégsem ez volt a jellemző, sőt, még csak nem is a klasszikus értelemben vett rabszolgatartás-ellenes, annak borzalmait boncolgató filmek: az amerikai filmművészet kezdetei összefonódtak a rabszolgatartás egy eltérő, mondhatni enyhébb értelmezésével. Melvyn Stokes 2018-as tanulmányában ez a nézőpontváltást négy intellektuális-kulturális változással magyarázza.
- Az első ilyen kulturális trend a "veszett ügy" mítosza: a déli írók a polgárháború után történetek - elsősorban északi olvasóknak szánt folyóiratokban közölt folytatásos regények - sorát írták a "Régi Dél" romantikájáról, és arról, hogy a polgárháború valójában nem is a rabszolgatartás miatt tört ki, a rabszolgák valójában boldogan és státuszukkal megelégedve élték napjaikat, és a déli államok eleve maguk is felszámolták volna a rabszolgatartást.
- A második fontos hatást a rabszolgatartással kapcsolatos közgondolkodásra a történelem, mint akadémiai tudományág felemelkedése gyakorolta: ekkoriban ugyanis a történészek közül sokan - szintén jellemzően déli születésűek - azzal érveltek, hogy a rabszolgatartás valójában jóindulatú és hasznos kezdeményezés volt, mely segített az afroamerikai lakosság "civilizálásában".
- A harmadik ilyen hatás az emberi rasszok rangsorolásának növekvő tendenciája volt, melyben a fehérek voltak legfelül, a feketék pedig vagy legalul vagy nagyon közel ahhoz.
- A negyedik tényező pedig a polgárháborús filmek huszadik század eleji népszerűsége, illetve ezen filmek valamely oldal iránti elfogultsága: az első polgárháborús filmek ugyanis észak-pártiak voltak ugyan, ám ez hamar megváltozott, a vesztes dél romantikus, nemes, hősies helyként való ábrázolása olyan népszerű lett, hogy 1911-től kétszer annyi dél-párti polgárháborús film készült, mint észak-párti - az előbbiekben nyilván a rabszolgatartást is előnyös színben tüntették fel.
Klasszikusok rosszul öregedve
Ezek a trendek az Egy nemzet születése című, 1915-ös D. W. Griffith-filmben csúcsosodtak ki, melyben a jóságos ültetvényes és derűs, hűséges rabszolgái abszolút idillje látható: fehérek és feketék teljes harmóniában és békében élnek egymással, mert mindenki tudja, hol a helye. A film szerint ezt az idillt darabokra zúzta a rabszolga-felszabadítás, a feketék pedig alig várták, hogy lezárva a fehérektől kapott civilizáltság láncait, visszatérjenek primitív mindennapjaikhoz.
Az Egy nemzet születése a fentiek alapján talán érthető okokból károsan hatott a rabszolgatartás traumájának érdemi kitárgyalására a filmművészetben, 1927-ben ugyan született még egy Tamás bátya kunyhója-feldolgozás, de ettől eltekintve az Egy nemzet születése után alaposan visszaesett a témával foglalkozó mozik száma, a kevés ekkoriban készült filmben pedig a rabszolgatartást pozitív színben tüntették fel. Ugyancsak az Egy nemzet születése hozott magával egy bizarr tiltást: a filmgyártás egyfajta öncenzúrával megtiltotta a "fajkeveredés", azaz a különböző rasszú felek, konkrétan fehérek és feketék szexuális kapcsolatának ábrázolását a filmekben.
A "Régi Dél" nosztalgiájára aztán két további tényező erősített rá. Az egyik a hangosfilm megjelenése, melynek volt még egy hatása: megjelent a fekete zene a filmekben, bár hogy mennyire hitelesen, az egy másik kérdés. Az ekkoriban megjelent, a feketék zenei örökségét felvonultató filmek - ízlelgessük a szót: "ültetvény musicalek" - ugyanis hamis sztereotípiákkal voltak teli, felszabadításuk után az egykori rabszolgatartásuk helyszínén boldogan tovább élő feketékről. A '29-ben begyűrűző válság szintén fokozta a déli ültetvényes világ iránti nosztalgiát - az iparban az egekbe szökő munkanélküliség felől nézve a földművelés rendezett és kiszámítható, romantikus életnek tűnt, amire Hollywood csak ráerősített a déli világ valóságosnál jóval fényűzőbb színben való feltüntetésével.
Itt érkezünk el a téma állatorvosi lovához: az ültetvényes melodrámák csimborasszójához, az utóbbi években hideget-meleget kapó Elfújta a szélhez. A filmben ugyan vannak pillanatok, amikor a rabszolgatartás valósága is fel-felcsillan, de a mérleg nyelve messze a klasszikus nosztalgia csúcsra járatása felé mozdul: a déli rabszolgák nem csupán boldogok, kényelemben élnek, szinte a család tagjaiként, megelégedve a státuszukkal, ráadásul ez a státusz kimondottan magas. Van itt az elhunyt ültetvényes értéktárgyát megöröklő rabszolga, de akad a gazdaság életének érzelmi középpontját jelentő rabszolganő - a Mammie-t játszó Hattie McDaniel például Oscart kapott alakításáért, az első fekete színésznőként, aki nemhogy nyert, de egyáltalán jelölték -, a hősies, hazafias csodaszervezetként beállított Ku-Klux-Klanról és a romlott északiakról nem is beszélve.
Kapcsolódó
Hazug és rasszista film az Elfújta a szél, de be is kell tiltani?
Sok szó esett az HBO Max által ideiglenesen eltávolított Elfújta a szélről a napokban. Most tényleg be akarják tiltani a filmet? Mi lehet vele az utókor problémája? Milyen mai szemmel a több mint nyolcvanéves klasszikus?
Hogy a film betiltása, pláne a filmtörténeti emlékezetből való törlésére irányuló próbálkozás miért butaság, arról írtunk már - és nem, nem a nyolc Oscar-díj miatt. Tény, hogy a film, ahogy mondani szokták, rémesen öregedett - bár itt sokkal inkább az a helyzet, hogy már eleve poros volt -, ám ezzel együtt is nagyon fontos klasszikus, amiről épp a hibái miatt fontos beszélni ma is. Az Elfújta a szélnél jobban ugyanis nehezen lehet érzékeltetni a témával kapcsolatos közgondolkodás változásait: azt, hogy ami a film születésekor, 1939-ben, és még utána is évtizedeken keresztül teljesen rendben lévőnek számított (sőt, egészen a '70-es évek közepéig fel-feltűnt mozivetítéseken, később pedig a tévécsatornák kedvence lett), az mennyire botrányos a jelenből nézve. Jelenleg a legnagyobb esélye annak van, hogy az Elfújta a szél alighanem a szó legszorosabb értelmében vett kordokumentumként foglalja el végső helyét az amerikai film- és kultúrtörténetben.
Blaxploitation és profitnyomás
Bár a nosztalgikus nézőpont még sokáig tartotta magát, a második világháború utáni években két olyan film is született, amely ellépett a rabszolgatartás romantikus ábrázolásától, a The Foxes of Harrow című '47-es mozi főhőse inkább meghalna, mintsem rabszolgaként nevelje fel gyerekét, a tíz évvel későbbi Band of Angelsben pedig egy egykori rabszolgakereskedő ostorozza magát tetteiért - a sors fintora, hogy a karaktert az Elfújta a szél férfi főhőse, Clark Gable alakítja. Ráadásul ez utóbbi filmben érinti a "fajkeveredés" tabunak számító témáját: egy déli ültetvényes lányáról kiderül, hogy az anyja fekete volt. Ekkor viszont már 1957-et írunk, amikorra a fekete polgárjogi mozgalmak megerősödése miatt Hollywoodnak is muszáj volt újragondolnia az üzeneteit.
Az 1969-es Rabszolgák című film egyértelműen új trendet jelzett: a jóságos ültetvényes mítoszától eltávolodva súlyosan kizsákmányolt rabszolgákat látunk, illetve itt is megtörik a korábbi tabu azzal, hogy a fehér ültetvényes fekete szeretőt tart. A rendező, Hervert J. Biberman később kommunistaként foglalta el helyét az emlékezetben, ám filmje így is fontos lépés volt, a fekete rabszolgák szexuális kizsákmányolása ugyanis itt vált artikulált témává. A Rabszolgák ezzel együtt bukásra volt ítélve: míg a nosztalgikus rabszolgafilmekre a fehér lakosság is nyitott volt, egy ennyire kritikus, realista hangú filmre már egyáltalán nem. Hogy lehetséges-e a nem fekete amerikaiaknak is érdekessé, így üzletileg kifizetődővé tenni egy rabszolgasággal foglalkozó filmet, a Rabszolgákkal vált a filmszakma hosszú ideig érvényben lévő aggályává.
A '70-es években erre a kérdésre új irányból kerestek választ: az úgynevezett blaxploitationnel, azaz a feketék túlszexualizált ábrázolásával, kizsákmányolásával, ami már nem csak a nőkre, hanem a férfiakra is érvényes volt. Az 1975-ös Mandingo - ami szintén inkább nevezhető fontos, mint jó filmnek - például egy olyan ültetvényen játszódott, amely fekete rabszolgák tenyésztelepeként működött, a film pedig figyelemre méltó üzleti sikert hozott. A fekete férfi mint szexuális (vágy)tárgy ekkor született meg a filmen - és valójában sosem tűnt el, máig létezik. A fekete polgárjogi mozgalmak erősödése nyomán ugyanakkor a közvélemény határozottan elmozdult a "Régi Dél" nosztalgiájától.
A következő mérföldkő egy sorozat volt, az ABC Gyökerek című minisorozata Alex Haley azonos című regénye alapján 1977-ből, mely egy fekete család több generáción átívelő történetét meséli el. Ebben a sorozatban helyet kaptak olyan elemei az afroamerikai történelemnek, amelyek nem vetettek túl jó fényt a fehér lakosságra, a rabszolgák elleni atrocitások és az őket érő szexuális kizsákmányolás mellett ugyanakkor az alkotók a nézettség maximalizálásnak szándékával több helyen finomították a történteket, rengeteg fehér szereplővel töltötték fel a sorozatot, és az integrációra helyezték a hangsúlyt. A trükk bejött, a sorozat szép nézettséggel futott, de Hollywoodot ez sem győzte meg arról, hogy lehetséges a rabszolgaságról üzleti sikerre számot tartható filmet készíteni. Csak húsz évvel később, 1997-ben kapott lehetőséget egy nagy filmstúdiótól egy nagynevű rendező arra, hogy nagy költségvetésű filmet készítsen a rabszolgaságról: ez volt az Amistad, a rendező pedig nem más, mint Steven Spielberg.
Spielbergnek, aki ekkoriban fogadott örökbe két afroamerikai kisgyereket, komoly elképzelései voltak: úgy fogalmazott, hogy az Amistaddal szeretné az amerikai rabszolgatartás tapasztalatait úgy megmutatni, ahogy a Schindler listája megmutatta a holokausztot. A filmben az Amistad nevű rabszolgahajó legénysége lázad fel az őket rabszolgasorba szállító vezérkar ellen, meggyilkolva a felelősöket, majd a partra szállás után bíróság elé kell állniuk. Hogy Spielberg célkitűzése mennyire járt sikerrel, az már más kérdés: a film igazi patrióta üzenettel arra jut, hogy az amerikai jogrendszer alapvetően elfogulatlan a feketékkel. Hibáival együtt ugyanakkor a film mérföldkő-szerepe elvitathatatlan, többek között azért, mert a feketéket nem úgy ábrázolja, mint akik egyszer csak az amerikai kontinensre pottyantak, hanem szó esik az Afrikától való elszakadásról is, éspedig egy meglehetősen traumatikus jelenetben. Az Amistad nem bukott el a jegypénztáraknál, de nem is nyert nagyot, így az igazi szabad út még nem nyílt meg a téma hollywoodi feldolgozása előtt. Spielbergnek azért végül összejött a pénzügyileg sikeres rabszolgafilm, igaz, csak tizenöt évvel később, és nem pont úgy, ahogy tervezte: a 2012-es Lincoln kasszasiker lett, ám az távolról beszélt a rabszolgaságról, mint politikai ideáról, és nulla rabszolgaságot láttunk a vásznon.
Túl fehér
2012 egyébként is fontos év volt témánk szempontjából: ekkor készült el a már minden szempontból új szeleket jelző Django elszabadul, amit alig pár hónappal később követett a 12 év rabszolgaság is. A két film teljesen máshonnan közelítve, teljesen más stílusban beszélt a rabszolgaságról, de így is sok közös pontjuk van, többek között a saját népüket eláruló, maguk is kizsákmányolóvá váló rabszolgák, mint toposz itt kapott hangsúlyt. És abban is hasonlítanak, hogy mindkét film komoly szakmai és közönségsikert ért el, és - főleg a Django, köszönhetően Quentin Tarantino kultrendezői státuszának - abszolút a popkultúra mainstreamjének részévé vált. Ez még tíz évvel korábban sem volt elképzelhető egy rabszolgaság-témájú mozgóképről. A 12 év rabszolgaság máshonnan indul: egyfelől valós történet, másfelől jóval realistább az ábrázolásmódja is, és - bár nem egyszer cukormázas melodrámába fojtja a témáról való párbeszéd lehetőségét -, az addigi filmtörténetben ez a film állt a legközelebb a valósághoz. A rendező Steve McQueent ugyanakkor számos kritika érte, mivel a rabszolgatartás rendszerszinten működő társadalmi-gazdasági berendezkedését gyakorlatilag kihagyta a filmből, és sokkal inkább egyéni lélektorzulásként, szadizmusként ábrázolta a rabszolgatartást, amivel komoly ziccert hagyott ki.
A 12 év rabszolgaság sok szempontból nemcsak az első, de sok értelemben az utolsó is volt a klasszikus rabszolgafilmek sorában: alig pár évvel a film után, 2015-ben tört ki az OscarsSoWhite botrány, ami ráállította - rákényszerítette - Hollywoodot arra az útra, amelyen jelenleg is jár. 2016-ban bemutatták az említett, botrányos, 1915-ös Egy nemzet születése címét viselő, ám arra semmi másban nem hasonlító Nate Parker-filmet, melynek nem titkolt címe volt felülírni azt a kárt, amit az eredeti film okozott. Így például, míg az 1915-ös filmben egy fehér nő fekete férfi általi megerőszakolása az indok a Ku-Klux-Klan megalakulására, addig a 2016-os filmben két fekete rabszolgalány fehér férfiak általi megerőszakolása éri el, hogy a főhős radikalizálódjon, és felkelésbe vezesse társait. A film hatalmasat ment a Sundance-en, komoly verseny volt a forgalmazási jogok megvásárlásáért, és díjesélyesként emlegették, ám végül a rendező korábbi nemierőszak-ügye miatt a film fogadtatása jelentősen elmaradt a várttól.
Az OscarsSoWhite, persze, máig a republikánus és általában az afroamerikai polgárjogi törekvéseket ellenzők egyik vesszőparipája, szerintük Hollywood átesett a ló túloldalára, a fordított diszkriminációt kiáltóknak pedig új lendületet adott, amikor az Oscar-díj szabályzatát úgy módosították, hogy a filmek pontosabban reprezentálják a kisebbségi csoportokat, köztük a feketéket is.
Kapcsolódó
Fekete nők hoznak friss fuvallatot a filmszakma kissé poshadt levegőjébe
Egész sor bátor, vagány, egyéni hang felemelkedésének lehetünk szemtanúi az utóbbi évek mozis és tévés tartalmaiban, ezek a hangok pedig legtöbbször ifjú fekete nők torkából szólnak.
Az utóbbi években tapasztalt felívelés a fekete hősök, fekete történetek és alkotók frontján ugyanakkor témájában eddig távol maradt a rabszolgaság traumájától. A feketék elleni rendőri brutalitás, az igazságszolgáltatási rendszer elfogultsága sokkal inkább téma - mint kortárs, a jelenben is tapasztalható probléma, ám a rabszolgamúlt sebeihez ezek a bátor, tökös alkotók sem igazán mertek eddig hozzányúlni. Egyetlen érdemi kivételként a 2019-es Harriet jelenti Kasi Lemmons - egy fekete női alkotó - rendezésében, melyben az abolicionista mozgalom egyik, rég megéneklésért kiáltó fekete női kulcsfigurája, Harriet Tubman volt a főszereplő. A Harriet két Oscar-jelölése, idén pedig A földalatti vasút sikere új trendet jelez: mintha az amerikai filmgyártás megérkezett volna oda, hogy a rabszolgatartói múltról elkezdhesse az érdemi traumafeldolgozást. Hogy miként tud Hollywood ebben a folyamatban tovább lépni, az az előttünk álló néhány év egyik legizgalmasabb kultúrtörténeti - és az amerikai társadalomra a filmművészeti kérdéseken messze túlmenően kiható - kérdése lehet.
