A tizenévesek nagyjából a 2000-es évek elején törtek be a marketingesek kedvenc célcsoportjai közé: mint arról korábban írtunk, 1999-re a tinédzserek kiemelkedően sokan lettek, és ami ennél is fontosabb, elkezdtek gazdaságilag is értelmezhetően viselkedni, azaz diákmunkával megkeresett, illetve szüleiktól kapott pénzt költeni. Mindez azóta is tart, amiben nincs semmi meglepetés, az viszont sokakat meglephet, hogy a tinik mennyire erős kategóriát jelentenek a tévénézők között: minden tévécsatorna és streaming-szolgáltató nyakló nélkül gyártja és vásárolja a tini- és fiatalfelnőtt-tartalmakat, ezekre ugyanis óriási igény van, és ebben a trendben a Netflix élen jár. Sorra dolgozzák fel a tinibestseller-irodalom legnépszerűbb köteteit, de egyedi forgatókönyves filmjeik és sorozataik is jócskán akadnak, olyannyira, hogy már kezd látszani, kik a Netflix által felemelt új generációs feltörekvők. Ebbe a trendbe igazodik be a frissen érkezett The Society is.
Végre, egy tiniromkom, ami nem pusztítja az agysejteket
A fiúknak, akiket valaha szerettem című romkomot kár volna kihagyni.
A helyszín egy teljesen átlagos, csinos, ápolt kisváros a jóléti Amerikában: a házak hatalmasak, a boltok polcai roskadoznak, gyakorlatilag mindenkinek van kocsija és bele annyi benzin, amennyit csak akar, és úgy általában mindenkinek megvan mindene, és annál még egy kicsivel több is. Az egyetlen aggasztó dolog, hogy egy ideje néha iszonyatos bűz üti fel a fejét, amiről senki nem tudja, honnan származik. Akkor is épp tombol a bűz, amikor a helyi gimi tizenhat évesnél idősebb diákjai táborozni indulnak. Ám óriási vihar tör ki, és azzal a dumával, hogy az úticélként megjelölt nemzeti park veszélyes, még az indulás estéjén visszafordulnak velük a buszok, és kiteszik őket ott, ahonnan indultak. Ám a srácokat senki nem várja sem a busznál, sem otthon, telefont sem veszi fel senki, és hamarosan kiderül, hogy a városból eltűnt mindenki, gyerekek, felnőttek, idősek, mindenki azokon a tiniken kívül, akik azokon a buszokon ültek. A rejtélyt fokozza, hogy a városka gyakorlatilag el van zárva a külvilágtól: a várost áthatolhatatlan, sűrű erdő nőtte körbe pontosan a város határainál, se ki, se be, nincsen továbbá internet és tévé, és a 911-et sem lehet felhívni. A mobilok működnek, egymással tudnak beszélni, és a szülőket fel lehet, ki is csöng, de soha nem veszi fel senki.
A srácok úgy reagálnak, ahogy az várható, egyesek megijednek, pontosabban mindenki megijed, csak mindenki máshogy vezeti le: vannak, akik dermedten reménykednek valami megoldásban, mások próbálnak válaszokat keresni, de azért a legtöbbjükből előjön a tini, és féktelen partizásba kezdenek. Az sem állítja meg őket, amikor - elég hamar - megtörténik az első haláleset, ami ráadásul könnyedén elkerülhető lett volna, ha vannak felnőttek, és velük segélyhívó, mentőszolgálat és szakértelem. A bulizás aztán hamarosan átvált tombolásba, fosztogatásba, majd rombolásba, és nem tűnik úgy, hogy bármi is a jó irányba haladna, már amennyiben van jó irány egy olyan helyzetben, amiben ezek a kölykök vannak, hiszen sem tiltás, sem következmény, sem kilátás semmilyen pozitív vagy negatív jövőképre nincsen.
Ezt a misztikus csapdahelyzetet járja körbe a sorozat. Baljós előjelek, bibliai idézetek, nyomasztó zene - mintha a pokol lovasai közelednének, alvilági a bűz is, ami egyébként a felnőttek eltűnésével együtt megszűnt. Ebből sejthetően a The Society a misztikumot, a sci-fi elemeket és a tinidisztópiák hangulatát keveri, és ebből főzi össze azt a fagyos atmoszférát, ami a sorozatot jellemzi: a kisvárosban a nihil kezd eluralkodni, már amikor épp nem a teljes anarchia. Hiába a féktelen szabadság, mintha nem lenne értéke így, hogy nincsen mivel szemben élvezni, hiszen a kötelezettségek és a kényszerek eltűntek.
A Legyek Ura meg A búra alatt alaphelyzete ez, és nyilván arra is megy a történet, hogy milyen megoldást lehet egy ilyen helyzetből kihozni, ha egyáltalán bármilyet. A nagyon fiatal színészekből álló szereposztás megteszi, amit tud, de olyan nagyon nagy drámai mozgásterük nincsen, hiszen hiába a rémisztő alaphelyzet, azért mégis csak mindenki a kamaszélet ügyes-bajos dolgaival van elfoglalva, bulizni, csajozni, pasizni próbál, vagy éppen távol tartani magától a kéretlen udvarlókat, és megvívni a dominanciaharcokat párkapcsolati és politikai riválisokkal. Ez utóbbi persze elég komoly összetűzéseket jelent egy csapdahelyzetben, de akárhogy is hadonásznak fegyverekkel és fordulnak ki önmagukból, nehéz elengedni az érzést, hogy ezek azért mégiscsak nem túl okos gyerekek, akiket anyu-apu egy hangosabb fejmosással egy pillanat alatt helyretenne, és nem is sikerült úgy felfesteni ezt a világot, hogy olyan igazán átérezzük a helyzet súlyát. Ezzel együtt a gyanús jelek nagyon lassú adagolása és a civilizált élet szabályainak minden erőfeszítés ellenére óhatatlanul bekövetkező repedezése is jót tesz az élménynek, és A The Society, bár nem hozott nagy újítást az efféle sztorikba, a nyomasztó hangulatot ügyesen egyensúlyozza a káosz és a civilizáció peremén, így tulajdonképpen egészen korrekt élmény, ha nem is kerül be az év végi toplistákba - de ott már úgyis kezdenek betelni a helyek.
A The Society - amelyet érdekes módon nem érintett a Netflix lokalizálási hulláma, és így jelenleg nincsen magyar felirata - már nézhető a Netflixen, 10×55 percben. 7/10
