Amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság úgy döntött, Mexikó lesz az 1968-as olimpia helyszíne, felhördült a sporttársadalom, hogy jaj, jaj, az a város rettentő magasan fekszik, ritka a levegő, képtelenség versenyezni.
Ezért úgynevezett előolimpiákat rendeztek a megelőző két évben. Mentünk mi, magyarok is, edzettünk, versenyeztünk, figyeltük, hogyan befolyásolja teljesítményünket a kétezer méter fölötti magaslat.
1967-ben kiváló edzettségi állapotban érkeztünk, épp túl voltunk a magyar bajnokságon, ahol én nem mellesleg megjavítottam a legjobb eredményemet.
Már odakint az első versenyemen odaálltam a száz pillangóhoz. Az első ötvennel nem volt baj, sőt, a második hossz eleje is rendben ment, ám hetvennél, ahol be szoktam gyújtani a finishez a rakétát, jött a "nagy halál", és alig tudtam beevickélni a célba.
Mondták előre, hogy így lesz, hittem is meg nem is, de megtapasztalni félelmetes volt.
Sportolóként rengetegszer átéltem, hogy ami először teljesíthetetlen, embertelennek tűnik, szorgalommal, akaraterővel és célirányos edzéssel elérhető, sőt, túlszárnyalható. Nos, a kint töltött hat hétnek épp ez volt a célja: az olimpián már ne fordulhassanak elő meglepetések.
Napi két vízi és legalább egy szárazföldi edzés a következő felmérő versenyre azt eredményezte, hogy már nyolcvanig repültem s csak húsz méter hiányzott a tökéletes százhoz. És mire letelt a másfél hónap, a magaslaton is pontosan úgy ment minden, mintha itthon lennék.
Pedig egy butaság, egy sérülés miatt kis híján ki sem utaztam az előolimpiára.
Mindig is imádtam a vizet, imádok és imádtam úszni, játszani, ugrálni; ami tizenhárom évesen elfogadható, akár manapság is, de versenyzőként komoly kockázatot hordoz.
Akkoriban még nem feszített víztükör és agyonvegyszerezett medence fogadta a népet, hanem meghatározott időközönként teljes takarítás zajlott, a medence aljának, oldalának lesikálása.
Vége volt a délutáni tréningnek, megkértem anyut, az edzőmet, hadd maradjak ugrálni kicsit, beleegyezett, negyedórát kaptam, ő pedig bevonult az irodába ügyet intézni.
Épp nekiálltak leereszteni a vizet az aktuális cseréhez, ami nem zavart. A rajtkőről hátra szaltó volt a kedvencem, és most azt találtam ki, a kiúszóban a lépcsőről is megpróbálom a kunsztot. Csakhogy részben az apadó víz miatt is elszámítottam magam, és érkezéskor koppant a fejem a lépcső élén. Másztam ki a partra, tapogattam, ahol beütöttem, és meleg, fura valamit éreztem az ujjaim között, majd, amikor ránéztem a kezemre, láttam, csupa vér. Megijedtem, elsírtam magam, felfogtam, baj van.
Anyu ebben a pillanatban lépett ki az irodából, azt látta, ömlik belőlem a vér és fogom a szememet. Édesanyám egész életében rosszul látott, rettegett mindig és mindentől, ami a szemmel kapcsolatos. Azt hitte, megsérült a szemem, amitől olyan sokkot kapott, hogy úgy, ahogy voltunk, gyalog, fürdőruhában és trikóban rohantunk át az Uzsoki kórházba.
Kijött a váróba egy kedves és ifjú és sportügyekben tájékozatlan doktor bácsi, a szigorlóévét töltötte a sebészeten, és ránk csodálkozott.
Miért van a kislány fürdőruhában? - kérdezte.
"Mert egyenesen az uszodából rohantunk ide, ő a lányom, válogatott úszó" - így anyukám. Aztán szépen megbeszélték, hogy két nap múlva utaznék Mexikóba, csakhogy turbánnal a fejemen erre aligha kerülhet sor.
Na, akkor, kapsz két tartóöltést, és egy egészen apró kötést, amit elrejtünk a hajad alá - oldotta meg a problémát a doki.
Ez a két tartóöltés egy azóta is tartó barátság alapja lett Király Miklóssal, aki nélkül nem utazhattam volna az előolimpiára, ahol ugyan dupla sapkával a fejemen, de felkészülhettem a '68-as megmérettetésre.
Sőt, a szüleim is jó fejek voltak, és csak hónapokkal később szidtak le amiatt, hogy majdnem elugrabugráltam egy lehetőséget.
Kiemelt kép: EPU / AFP
