Apu már nagybeteg volt, alig járt el otthonról.
Rákapott a filmekre.
Egy este épp az Aludj csak, én álmodom című Sandra Bullock-filmet nézte, amikor meglátogattam.
"Láttad már?" - kérdezte tőlem. "Sokszor. Nagy kedvencem" - válaszoltam.
Másnap ugyanezt a kazettát nézte, amikor felugrottam hozzá.
És harmadnap is.
Nem álltam meg szó nélkül: "Apu, értem, hogy romantikus lettél, de ennyire azért nem csúcs ez a film."
"Kit érdekel a film?!"
"Hát akkor?"
Ez a színésznő pont úgy néz ki, mint anyukád, amikor beleszerettem. Azért nézem újra és újra, mert jólesik emlékeznem
- mondta apu, és ragyogott az arca.
Ritka eset, hogy nem tudok megszólalni, de ekkor csöndben maradtam. Az némított el, hogy szinte kézzelfogható volt a szeretet.
*
Öt évtizeddel korábban, tízéves koromban a feje tetejére állt a világom: a szüleim váltak.
Nem értettem azt a mondatot, hogy "apu elmegy, mert egy másik nénit szeret". Rettegtem, mi lesz, ha helyettem is megszeret egy másik gyereket.
A szüleim igyekeztek, hogy minél kevésbé sérüljek, így elég hamar kialakult egy élhető rendszer, amiben része volt az uszodának, ahol naponta találkoztunk, és persze annak is, hogy anyu és apu, hiszen jó szülők voltak, már csak miattam is jó kapcsolatot ápoltak, tisztelték, szerették egymást.
*
Szülőnek lenni soha véget nem érő tanulási folyamat - édesanyám és édesapám a nehézségek ellenére jó tanulónak bizonyultak.
"Mutasd a gyerekedet, megmondom, ki vagy" - írja Alice Miller pszichológusnő, és hajlamos vagyok azt gondolni, nincs nagyobb siker, mint amikor boldog embert adsz a világnak.
Én negyvenhat éve vagyok szülő, s még ma is tanulom ezt a szerepet.
Néha jól döntöttem, a megfelelő utat mutattam, néha nyilván rosszul.
Kaptam-e eleget a szüleimtől, hogy boldogan éljek? És adtam-e eleget, hogy a gyerekem boldogan éljen? Nincsenek egyértelmű válaszok.
Különösen akkor, ha épp döcögősen mennek a dolgaink.
Gyerekorvosként rengeteg család életének vagyok aktív tagja, szülők, nagyszülők tisztelnek meg a bizalmukkal, mesélik el a gondjaikat, kérnek tanácsot. Néha mégis úgy érzem, olyan vagyok, mint a cipész, akinek lyukas a cipője: noha a tanácsaim helytállóak, kivitelezhetők, a saját gondjainkkal kapcsolatban gyakran kudarcot vallok.
Amikor kislány voltam, és valamiben nem tudtam dönteni, tanácsot kértem a szüleimtől, és később, bőven felnőttként is mindig számított a véleményük. Hogy aztán megfogadtam-e, amit mondtak, az más kérdés, de volt kihez fordulnom, ha elakadtam.
Csakhogy a szüleim elmentek, így nem kérdezhetek tőlük, legföljebb emlékezhetek rájuk. Most épp arra a történetre "apuval és Sandra Bullockkal". És tudom, előbb-utóbb minden viszály rendeződik, mert a szeretet mindent legyőz.
