Rebecca Hall a húszas évei közepén járt, mikor először olvasta Nella Larsen Passing című regényét. Az 1929-ben megjelent könyv két gyerekkori barátnőről szól, akik az évek során eltávolodtak egymástól. Mikor felnőttként újra találkoznak, egészen más társadalmi helyzetben vannak. Egyikük a harlemi fekete középosztály megbecsült tagja, a másik pedig egy gazdag fehér vállalkozó felesége. Ő is afroamerikai, de világos árnyalatú a bőre, ezért fehérnek hazudja magát. Csak a régi barátnője ismeri a titkát, ez a tudás pedig elkerülhetetlenül tragédiához vezet.
A hófehér bőrű, angol Hall azért érezte közel magához Larsen regényét, mert az anyai nagyapja feketeként fehér nőt vett feleségül, és egész felnőtt életében fehérnek hazudta magát. A lánya, Hall édesanyja, Maria Ewing operaénekesnő már nyíltan vállalhatta a származását, és 1982-ben hozzáment Peter Hall rendezőhöz, a brit színházi élet egyik legnagyobb tekintélyű alakjához. "Apám igazi Shakespeare-fasiszta volt" - nyilatkozta a New Yorkernek Rebecca Hall az apjáról, aki megalapította a Royal Shakespeare Companyt, és másfél évtizeden át igazgatta az angol Nemzeti Színházat. Peter Hall és Maria Ewing lánya színésznő lett, és már befutott a színházban, mikor filmezni kezdett. A kétezres évek derekán fontos mellékszerepet játszott Christopher Nolan A tökéletes trükkjében, és ő volt Vicky a Woody Allen rendezte Vicky Cristina Barcelonában. Azóta is megbecsült hollywoodi színésznő, idén a hideglelős Éjszaka a házban főszereplőjeként láthattuk. A Nella Larsen regényéből adaptált A látszat árával most rendezőként is bemutatkozott.
Hall munkáján nyoma sincs elsőfilmes bizonytalanságnak. Sőt, A látszat ára éppen formai egységével, átgondoltságával és visszafogottságával tüntet, noha a rendező elszabadíthatta volna a nagy ívű, melodrámai érzelmeket. Illene is ez egy olyan történethez, amely mélyében a féltékenységről szól.
Clare Bellew a származását érintő hazugságnak köszönheti a luxust és a kényelmet, de identitásának meghamisítása miatt depressziós, boldogtalan nő, aki valójában irigyli Irene-t, régi barátnőjét, mert ő vállalta önmagát, és fekete nőként találta meg a helyét az életben. Ugyanakkor Irene is ellentmondásosan viszonyul Clare-hez: szánja őt a mindennapjait megmérgező hazugsága miatt, de úgy látja, a másik nő ezzel fizetett a jólétért. Ezért egyre nehezebben bírja elviselni, hogy Clare beférkőzik az életébe, eljár Irene partijaira, ráadásul flörtölni kezd a férjével. Aki egyszer fehérre mosta magát, ne az ő kontójára akarja visszakapni a régi életét.
A két nő elfojtásokkal és hazugságokkal terhes, bonyolult - az erotikus vonzalmat is megsejtető - kapcsolatát Hall és Eduardo Grau operatőr jellemzően tartózkodó, félközeli plánokon, ritmikusan ismétlődő helyzeteken keresztül mutatják be, olyan szemkápráztató fekete-fehér képeken, amelyeken első pillantásra valóban nem látszik, hogy kinek milyen árnyalatú a bőre. Éppen elég, hogy Irene és Clare tudják az igazságot, mint ahogy a férjeik is a saját igazságaik birtokában vannak: Mr. Bellew megveszekedett rasszista, Mr. Redfield pedig öntudatos afroamerikai, aki a feketékre leselkedő halálos veszélyről okítja kiskamasz gyerekeit.
Hall tükörjátékokra és képi refrénekre építi a filmjét. Irene és Clare akár egymás életét is élhetnék - Mr. Bellew Irene-t is fehérnek hiszi első találkozásuk alkalmával -, a férjeik hasonló társadalmi pozíciót töltenek be saját közegükben, ismerőseik pedig különböző bőrszínű, de olykor felcserélhetőnek tűnő alakok. Az egymásnak megfeleltethető helyzeteket és figurákat visszatérő jelenetek hangsúlyozzák. Irene a lakásuk felé siet a családját egyszerre elszigetelő és megvédő harlemi környéken. Napfény ragyogja be az utcájukban álló fák leveleit, amitől nem lehet tisztán látni, milyen színben pompáznak, csak azt, mennyire szépek.
A minimalista stílusban építkező, a fekete-fehér képek artisztikuma miatt mégis rendkívül vonzó formanyelv megőrzi titoknak Clare barátkozásának mozgatórugóit és azt is, milyen erős indulatok gyűlnek Irene-ben. Az őket alakító színésznők más-más eszközt választanak, hogy a titokzatosság auráját megteremtsék: Tessa Thompson Irene-je lesütött szemmel jár-kel, mint aki ott sincs, míg Ruth Negga folyton váltogatja a hangulatait, ahogy Clare is mindig szerepet játszik.
A kiismerhetetlen hősnők miatt is az az érzésünk, A látszat ára többet rejt el, mint amennyit megmutat, és bár Hall kerek történetet mesél, némi hiányérzetünk marad. Olyan sűrű, gazdag világot rajzol fel, amelyben tovább is elidőznénk, noha tudjuk, időzített bomba ketyeg a közelünkben.
Ám ez a takarékosság az adaptáció hűségét jelzi. Nella Larsen eredeti műve is mindössze kisregény terjedelmű, ezzel együtt az egyik legfontosabb darabja a "harlemi reneszánsz" néven emlegetett, a húszas-harmincas évek New York-i kulturális életét meghatározó mozgalomnak, amelynek Larsen mellett Zora Neale Hurston költő, Josephine Baker táncosnő és Duke Ellington vagy Louis Armstrong zenészek is meghatározó alakjai voltak.
A harlemi reneszánsz köréhez köthető irodalmi művekből nagyjából semmi nem olvasható magyarul, a Passing sem jelent meg nálunk. Elenyésző esély van rá, hogy Rebecca Hall filmje miatt érkezzen a fordítás, de a Netflixen legalább A látszat ára elérhető. Így a magyar nézők is hozzáférhetnek egy olyan történethez, amely jellegzetesen amerikai identitásproblémákról szól ugyan, de könnyen el tudjuk képzelni, hogy hasonló, a többségi társadalom rasszizmusából adódó élethazugságokra itthon is találnánk példát.
A látszat ára (Passing), 2021, 99 perc, Netflix. 24.hu értékelés: 8/10.
