Fájna nem európaiként gondolni magunkra

Németországban és Belgiumban turnéztok, berlini kiadónál jelennek meg a lemezeitek. Ez a nemzetköziség a jazz természetéből fakad, vagy tudatos döntés áll mögötte?

Harcsa Veronika: Tudatos döntés volt a részünkről, amit öt évvel ezelőtt hoztunk meg, amikor felvettük Bálinttal az első, Lifelover című duólemezünket. Akkor már elég jó helyzetben voltunk Magyarországon: a lemezbemutatónk a Müpa nagytermében volt és vidéken is eljutottunk a legjobb hangversenytermekbe, fesztiválokra. Mégis maradt fölös időnk és energiánk. Rájöttünk, hogy az ország és a piac mérete miatt egyszerűen nem tudunk annyit koncertezni itthon, hogy tele legyen a naptár. Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk bekapcsolódni a külföldi jazzvérkeringésbe. A belga kapcsolat adott volt, mert épp ekkoriban fejeztem be tanulmányaimat a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban. Végül mégis Németországot választottuk bázisnak.

Ott is voltak kapcsolatok?

HV: Nem, ez teljesen prózai módon történt. Beírtam a Google-ba, hogy "jazz labels in Germany", mire kidobott egy hosszú listát a kiadókról, amiből egy csomónak elküldtem a zenénket. Páran válaszoltak, és végül sikerült megállapodni egy berlini kiadóval. Azóta is náluk jelennek meg a lemezeink, és egy német koncertügynökséghez is bekerültünk. Szépen lépkedünk egyik lépcsőről a másikra, nem vagyunk szuperismertek, de már vannak jazzklubok, amik visszahívnak minket. Igyekszünk megvetni a lábunkat.

Tapasztaltok különbséget a magyar, a német vagy épp a belga közönség között, vagy a jazzrajongók mindenhol ugyanolyanok?

Gyémánt Bálint: Magyarország abban speciális számunkra, hogy itt már ismernek minket, így kényelmesebb pozícióból indulunk. Amúgy ez a zene eleve feltételezi azt, hogy nyitott fülekre talál, így a befogadás módjában nincs nagy különbség az egyes országok között. Az átlagéletkor terén viszont igen: míg külföldön inkább az idősebb generáció jár jazzkoncertre, itthon gyakran korunkbeliek vagy még fiatalabbak dominálják a nézőteret. Ez Nyugat-Európában nincs így, ott kifejezetten problémát okoz, hogy elöregszik a jazz közönsége.

Ennek vajon mi lehet az oka?

HV: Nálunk hiányzik az a jazzhallgatói réteg, aki a kinti a közönség 80%-át teszi ki. Természetes, hogy nagyvárosokban mindenhol vegyes a klubok közönsége, de Nyugat-Európában van egy kisvárosi nyugdíjas réteg, akik nagyon lelkesen hallgatják a jazzt, és belőlük él a fél szcéna. Ez nálunk egész egyszerűen hiányzik, és itthon elenyésző a fővároson kívüli jazz koncertek száma. Németországban régóta hatalmas infrastruktúrája is van a jazznek. Válogatni lehet a jazzmagazinok, jazzklubok, jazzsorozatok és jazzfesztiválok között. Magyarországon el sem tudjuk képzelni, milyen az, amikor egy kisvárosnak is jazzfesztiválja van. Cserébe viszont nálunk nagyobb a fiatalok aránya a koncerteken. Nem tömegekről van szó, a jazz most is rétegműfaj, de az látszik, hogy a 30-40-es korosztályt, sőt, akár a huszonéveseket is meg lehet mozgatni a jazzel. Persze leginkább az olyannal, ami tartalmaz popzenei vagy rockzenei elemeket.

Mint a tietek…

GYB: Emiatt sok zenész van, aki szerint nem is jazz, amit mi játszunk. Ezt én el tudom fogadni. Az attitűdünk kötődik a jazzhez, de hangzásban rengeteg más műfajt is belekeverünk.

De a jazzben eleve van egy nagy kettősség: egyfelől megidézi az underground, lázadó kísérletezést és füstös kocsmákat, másfelől a szmokingos, kristálypoharas, sznob hangulatú rendezvények világát. Ti ezen a skálán hol helyezitek el magatokat?

GYB: Ez függ az adott formációtól. A közös zenénkre például jellemző a kísérletezés, nagy teret hagyunk a rizikóvállalásnak. De amúgy Veronika sokkal inkább benne van kísérleti dolgokban, mint én.

HV: Rendszeresen járok kisebb budapesti helyekre, mint a Lumen vagy a Három Holló, hogy részt vegyek a teljes spontaneitásra épülő JazzaJ koncerteken. Ez a skála egyik vége, a Bálinttal közös zenénk pedig valahol középen helyezkedik el. Ahhoz elég improvizáció és kísérletezés van benne, hogy beférjünk a jazz fesztiválokra, közben viszont sok a dallamos elem, aminek köszönhetően olyan helyekre is eljutunk, ahova a nehezebben értelmezhető jazz már nem.

Az átmenetiségre és állandó alakulásra az új lemez címében is utaltok. Ezt az anyagot ráadásul négyen vettétek fel, pedig tudomásom szerint a duók kéttagúak szoktak lenni…

GYB: Rátapintottál a lényegre. Nem véletlen, hogy nem kvartett néven jelentetjük meg a lemezt. A Shapeshifter cím azt is szimbolizálja, hogy a lényeg az alakváltások ellenére is ugyanaz marad. Attól, hogy játszik velünk egy kiváló ritmusszekció, még a gitárra és az énekre épülnek a dalok, a többségük duóban is előadható.

Akkor nem arról van szó, hogy kimerítettétek a duó kereteit?

GYB: A legkevésbé sem, szerintem nem is lehet kimeríteni. Duóban zenélni ugyanolyan izgalmas, mint korábban, sőt, szerintem egyre magasabb szintek tárulnak fel. Szerzőként és zenészként mégis új dimenziókat nyit a ritmusszekció, most ebben próbáltunk kicsit lubickolni.

A belga zenészeket hogy választottátok?

HV: A dobos osztálytársam volt a brüsszeli konziban, a bőgőst pedig az egyik tanárom mutatta be. Antoine Pierre és Nicolas Thys amúgy a belga jazzélet prominens szereplői, és gyakran játszanak együtt. Bálinttal elmentünk egy koncertjükre, mikor ő is épp Londonban volt. Később felmerült, hogy milyen jó lenne ritmusszekcióval dolgozni, csak a magyar zenészek sajnos túlterheltek, Bálintnak beugrott, hogy itt vannak ezek az elképesztő kaliberű zenészek, akiket úgyis ismerek, kérdezzük meg őket. Mindketten nagyon örültek neki.

Tanulság: zenészként is fontos néha puszta szórakozásból koncertre járni.

GYB: Ez tényleg nagyon fontos, és mindkettőnkre jellemző, hogy nemcsak külföldi sztárok, de magyar zenészek fellépéseire is eljárunk. A tanítványaimnak kötelezően elő is szoktam írni a koncertre járást. A jó koncertekből és a rossz koncertekből is ugyanúgy tudnak tanulni.

HV: Nekem a Művészetek Völgye meghatározó élményem ebből a szempontból, ahol hatodik éve vezetem a Jazz udvart. Minden évben 50 koncertből álló műsort kell összeraknom, és ez tulajdonképpen rákényszerít arra, hogy képben legyek.

Követitek a mai popzenét?

HV: Igyekszünk tisztában lenni a trendekkel, de az időnk és a figyelmünk is véges. Én például kétirányú folyamatot élek meg. Egyrészt próbálok képben maradni, hogy miket hallgatnak ma a fiatalok, másrészt engem egyre jobban beszippant a klasszikus zene világa. Mintha egyszerre tágulna a jövő felé és a múlt felé a zenei világképem.

Gyakori panasz, hogy mennyire sivár a mainstream popzene, és minden dal ugyanúgy szól. Nektek is vannak ilyen apokaliptikus vízióitok a rádiót hallgatva?

HV: Néha igen. Szerintem nem az a kérdés, hogy túlél-e az izgalmas zene, inkább az, hogy meg lehet-e élni majd belőle. Budapesten is látom, hogy virágoznak a legvadabb szabadzenei sorozatok is, mert van egy szűk közönség, aki kíváncsi rájuk. A kézműves sörhöz hasonlóan a különleges zenéknek is létezik felvevőpiaca, csak az a kérdés, hogy mi van, ha ez végletekig zsugorodik. Mert ha nem a közönség, akkor ki fogja eltartani a zenészeket? Az állami támogatás vékony jég, a közösségi finanszírozás pedig teljesen bizonytalan. Persze ott a lehetőség, hogy megint az elit kiváltsága lesz, mint a korábbi évszázadokban, amikor gyakran csak arisztokraták engedhették meg maguknak, hogy művésznek álljanak. Egy biztos: a zene változik, és fel kell készülnünk arra, hogy nem lesz mindig ilyen kényelmes helyzetünk.

GYB: Az is érdekes, hogy a piac szűkülésével egy időben fantasztikus művészképzés zajlik. Németországban például több olyan zeneművészeti egyetem van, ami akár amerikai világsztárokat is meg tud fizetni, hogy tanítsanak. Ezekből az iskolákból fantasztikus zenészek lépnek ki minden évben, csak kérdés, hogy hova. Hol fér el az a háromezer zenész, akiket a német képzés kitermel a következő tíz évben?

Reklámzenét ír jó pénzért.

GYB: Vagy abbahagyja a zenélés, vagy tanít, vagy olyan zenét játszik, amiben egyáltalán nem hisz. Ezt látva még inkább átérezzük, milyen szerencsések vagyunk, hogy azzal foglalkozhatunk, amit szeretnénk. Ez hatalmas luxus.

Dalszerzés közben sosem jut eszetekbe a célközönség? Nincs kompromisszum?

HV: Nem, kijön belőlünk, ami kijön, és csak utána gondoljuk végig, ezt hogy kéne termékként pozícionálni. Szerintem nekünk nem is menne. Én próbáltam régebben, hogy oké, megírok egy lemezt, de írok egy számot azzal a céllal, hogy hátha az lesz a rádiós "sláger". Sosem működött. Ugyanezt a görcsösséget érzem A Dalban is több előadónál, aki más közegből jött, de elhatározta, hogy megpróbál valami populárisabbat. Be kellett látnunk: mi nem abban vagyunk jók, hogy slágereket írjunk, hanem abban, hogy valami személyeset adjunk át.

A lemezen teljes trilógiát szenteltetek az éjszakai életnek. Ti is belevetitek magatokat egy-egy koncert után, vagy siettek haza pihenni?

HV: Kezdjük ott, hogy Bálint absztinens…

Ajjaj, ez nem illik a bohém zenész imidzsébe.

GYB: Hát igen, tudom, hogy rohadt ciki, és nem ezt képzelik az emberek, de egyáltalán nem iszom alkoholt. Szilveszterre is vettem magamnak kölyökpezsgőt, hogy tudjak mivel koccintani.

HV: Én sem vagyok egy nagy partiarc, de azért szeretem az éjszakát. Nagy lenne a kísértés, hogy koncert után ott maradjak az adott klubban hajnalig, de ellenállok neki. Mikor néha kimegyek a barátaimmal, az munkától függetlenül zajlik. Az éjszaka amúgy hihetetlenül izgalmas világ, London pezsgése pedig különösen lenyűgöz. Voltam sokat Párizsban, Berlinben, Budapesten, de nincs még egy olyan vibráló város, mint London. Ez ihlette a lemezen szereplő trilógiát is. Az éjszakai városnak nagyon sok arca van. Megfér benne a társas magány, az egészen különleges pillanatok, mint mikor az ember egy kihalt utcán jár, és szembejön vele egy róka…

Londonban?

HV: Akár ott, akár Budapesten, ez mindkét városban megtörtént velem. A skála ellenpólusa pedig a Király utca vagy a Soho legmélye, ahol lépni sem lehet az emberektől. Érdekes időszakban élünk, mert a fapados járatokkal szinte bárkinek megadatik, hogy egy csomó város nyüzsgését megismerje. Ez a vibrálás sokunknak alapélmény.

A Shapeshifter is egy páneurópai szemléletet sugároz. A mindennapjainkat tényleg átszövi a határok felettiség eszméje, ám ezt mostanában kikezdte a bezárkózás trendje Angliában és nálunk is. Ti melyik víziót látjátok erősebbnek?

HV: Nekem nagyon fájna nem európaiként gondolni magamra. Hihetetlen érték, hogy páneurópai életet élhetünk. Minél többet jártam a világban, úgy kezdtem egyre több dolgot értékelni Budapesten és Magyarországon. Szerintem kell is ez a tapasztalat ahhoz, hogy az ember igazán megismerje az otthonát. Nem érzem magam kevésbé magyarnak attól, hogy erősen azonosulok az európai identitással.

Az utazás zenészként is inspiráló tud lenni. Beszéltetek arról, mennyire jó néha külföldi közönség előtt fellépni, amelyik semmit nem tud rólatok.

GYB: Ilyenkor teljesen nulláról kell indulni, ami helyre teszi az egót, frissen tart, inspirál és nem hagy hátradőlni. Ez mindenkinek javára válik időnként.

Ezért is lehet nehéz a világsztároknak, mert ők már nem tudnak ismeretlenül fellépni?

HV: Nemrég láttam a Bohém rapszódia című filmet, amiben van egy tanulságos pillanat. A Queen már világhírű, de Freddie Mercuryt meggyőzi egy idióta menedzser, hogy hagyja ott a zenekart, mert Michael Jackson is egyedül lett igazán nagy sztár. Persze később megbánja. Ez is arról szól, hogy fel kell ismerni, hogy mekkora érték az, ami van. Ha fellépünk a münsteri jazzfesztiválon, nehogy már azon agyaljunk, hogy miért nem a berlini jazzfesztiválra hívtak minket. Aki mindig csak a nagyobb sikert kergeti, lemarad a legfontosabb dolgokról.

GYB: Sokat beszélünk arról, mi az igazi siker. Az elmúlt években egészen varázslatos pillanatokat éltünk át, amikor csak hatvan embernek játszottunk. Nemhogy hiányérzetünk nincs ilyenkor, de olyan érzés, mintha egymás kezét fognánk azokkal az emberekkel. Aztán a 60 ember megvesz 42 darab CD-t a koncert után, és arról beszél, hogy életre szóló élményt kapott ma este.

Ehhez tudok kapcsolódni. Az újságírásban sem mindig az a legemlékezetesebb cikk, amit a legtöbben kattintanak.

HV: Tudatosítani kell, hogy nem lehet mindent leegyszerűsíteni számokra és kattintásokra. Ez egyetlen aspektusa a valóságnak, de a valóság ennél sokkal összetettebb. Nemrég kitaláltam egy módszert arra, hogy kerüljem el a csalódottságot, mikor csak húsz lájk jön egy posztra. Az Instagramon és a Facebookon is meg lehet nyitni a lájkolók listáját. És ha látod az egyes arcokat, hirtelen rájössz, hogy basszus, ez húsz ember. Húsz személy, az már majdnem egy osztály. Ha ott lennék velük egy szobában, és mindnyájuk elmondaná, hogy "láttam a képedet, és tök jó", nagy élmény lenne. Ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, pedig nem szabad.