Az amerikai katonák 2014-ben tértek vissza Irakba azért, hogy az Iszlám Állam elleni harcban támogassák a helyi kormányt. Fontos hangsúlyozni, hogy visszatérésről volt szó (sokak fejében úgy rögzült, mintha 2003 óta folyamatosan ott lennének az amerikai katonák, pedig 2011-ben kivonultak), valamint támogatásról. Barack Obama idegenkedett attól, hogy Amerikát ismét háborúba küldje, végül is azért kapott Nobel-díjat, hogy befejezze a háborúkat.
Iraknak azonban segíteni kellett valahogy, hiszen az Iszlám Állam jelentette fenyegetés valós volt, ráadásul az egész világra jelentett veszélyt.
A megoldást egy korlátozott létszámú (5000-6000 fős) kontingens jelentette, amit széles nemzetközi koalíció egészített ki. Mintegy két tucat más ország (köztük hazánk) küldött katonákat, és mintegy 80 ország adott politikai vagy pénzügyi támogatást. Az amerikai fellépés központi gondolata az volt, hogy nem harcolni megyünk, hanem segíteni a harcban. Fegyvereket, kiképzést, hírszerzést és mentorokat adott Washington, az amerikai katonák jellemzően nem harcoltak a frontvonalban, így a halálos áldozatok száma is minimális maradt. Ennek az áttételes támogatásnak persze az volt az ára, hogy sokáig elhúzódott a harc, így csak 2019-re sikerült az utolsó várost is elfoglalni.
Az amerikai fellépésen sokáig Donald Trump sem változtatott. Az Iszlám Állam legyőzésével okafogyottá vált a nemzetközi jelenlét, és ezt Irakban és Iránban is egyre többen tették szóvá. Persze arra hamar figyelmeztettek a tények és a szakértők, hogy az Iszlám Állam Irakban új erőre kapott. Az elmúlt évben folyamatosan szaporodtak a terrortámadások az országi északi részén. Az Iszlám Állam ugyanazt a technikát alkalmazza, mint a 2000-es években: a kormánytól messze eső vidéki településeken megfélemlítő kampányt tart, éjszakai rajtaütéseken kivégzik azokat a faluvezetőket, törzsfőnököket, akik nem szimpatizálnak velük, illetve megtámadják a síita milíciák kisebb egységeit.
Az amerikai katonák ténykedése az elmúlt években még kevésbé volt látható, a terroristákkal az iraki hadsereg, a kurd pesmergák és a síita milíciák vívják a harcot. A nyugati országok hadseregei egyre inkább a közép- és felső vezetést mentorálják, illetve támogató feladatokat biztosítanak. Az amerikai kivonulás szándékának jele volt, hogy a NATO 2020 februárjában növelte ambícióját. Persze nem érdemes ebben az esetben sem harcoló katonákra gondolni, mivel a NATO Training Mission Iraq szintén csak kiképzői és tanácsadó feladatokra koncentrál, és a létszáma alig 50 fő.
Irán elszigetelése már szempont, csak másképp
A katonai jelenlét mellett érvelők egyik legfontosabb indoka külpolitikai jellegű. Érvelésük szerint a Trump-adminisztráció Irán-ellenes fellépésével szembe megy, ha pont abból az országból vonja ki az USA a csapatait, amely a fizikai szomszédság és a közös kulturális gyökerek révén épp a leginkább ki van téve Teherán befolyásának.
A kivonuláspártiak érvelése ezzel szemben az, hogy az ötezer amerikai katona semmilyen hadászati fenyegetést nem tud felmutatni sem Iránnal, sem azzal a több tízezer síita milicistával szemben, akik így vagy úgy, de iráni befolyás alatt állnak. Sőt, megfordítva a logikát, ezek a katonák egyfajta túszai az amerikai politikának, hiszen jelenlétük állandó kockázatot jelent. Az elmúlt évek trendje az mutatja, hogy az amerikai katonák az iraki bázisokra bezárva, jó behatárolható célpontként voltak kénytelenek elviselni a milíciák állandó rakétatámadásait, amelyeknek 2019-ben és 2020-ban halálos áldozatai és sebesültjei is voltak. Ha nem lennének amerikai katonák Irakban, akkor Washington mozgástere is nagyobb lenne a reakciók kiválasztásában, hiszen nem kellene számításba vennie a jelenlegi katonai "túszokat".
Az elmúlt évek intézkedéseiből világosan látszik, hogy a Trump-adminisztráció elsődleges fegyverét a gazdasági szankciók jelentik. Ezt erősíti az elnök üzletember múltja, ráadásul Trump azzal is kampányolt, hogy "hazahozza a katonákat". Az elnök nem akar új háborúkba kezdeni, függetlenül a retorikájától. De nem csak a szónoklatai fontosak, hanem a tettei is. Az elmúlt négy évben minden hadszíntéren csökkent az amerikai katonai jelenlét, az USA nem kezdett háborúba senkivel, és Irán ellen is inkább a célzott likvidálást választotta, mint egy szélesebb katonai válaszcsapást.
Szulejmáni likvidálásával Trump fenyegető üzenetet küldött Iránnak
A Forradalmi Gárda különleges egységét vezető tábornok kivégzése mögött a növekvő amerikai frusztrációk éppúgy felfedezhetők, mint a kaotikus iraki belpolitikai viszonyok. Az amerikai elnök akciója válaszút elé állítja Teheránt.
Ugyanez az üzleti logika látszik megjelenni az Irakkal való kapcsolatokban is. Iránnak olyan stratégiai előnye van, amellyel nem tudja felvenni a harcot az Egyesült Államok. Ezt hiba is lenne elvárni, és nem is törekszik rá Washington. E helyett olyan területeken akarja erősíteni az együttműködést, amelyek révén csökkentheti Irak függését Irántól.
Hogy hol vannak ezek a területek, arról a kétoldalú kereskedelem adatai árulkodnak. Bár Irak és Irán is a világ jelentős kőolajtermelői közé tartozik, az iráni gazdaság jóval fejlettebb. Ez érthető is, hiszen kettejük háborúja óta Iránban nem volt polgárháború, és Teheránnak nem kellett szembenéznie olyan súlyos szankciókkal az 1990-es években, mint Iraknak. A statisztikák szerint jelenleg földgázt és villamos energiát importál Bagdad a szomszédjából, méghozzá nagy tételben.
Az elmúlt évek amerikai szankcióinak az volt a célja, hogy eltántorítsák Irán külkereskedelmi partnereit attól, hogy iráni nyersanyagokat vásároljanak. Hogy lehet ezt elérni? Mivel az USA a világgazdaság és a bankszektor központja, ezért olyan gazdasági károkat tud okozni a vele nem együttműködő országoknak, hogy azok inkább az amerikai elvárásokat teljesítik. Így tudta elérni Washington, hogy ma már csak Kína, Szíria és Venezuela vásárol iráni kőolajat.
Irakkal azonban az USA-nak kivételt kellett tennie, annak érdekében, hogy az élet ne omoljon össze. 2019 októbere óta súlyos tüntetések vannak az országban a politikai vezetés, de főleg az Irán-barát síita pártok és milíciáik ellen az ország rossz gazdasági és társadalmi helyzete miatt. Ez elvileg kedvez az Egyesült Államoknak, hiszen az iráni vezetést is gyengíti. Bagdadnak valóban a túlélést jelenti, hogy Washington rendszeresen felmentést ad az Irán elleni szankciók bevezetése alól (igaz, ezt 30-45 vagy 90 naponta újra jóvá kell hagyni), mert villamos energia nélkül egyszerűen leállna az ország.
Az USA célja középtávon tehát az, hogy csökkentse Irak függőségét ezeken a területeken, ezért saját cégek, valamint az öböl menti államok bevonásával (amelyek szintén Irán-ellenesek) indítanak ilyen beruházásokat. Erről Trump elnök épp augusztusban állapodott meg az iraki miniszterelnökkel Washingtonban, és volt olyan diplomatikus, hogy a kivonulást nem hozta szóba.
A legfrissebb cikkek megszellőztették, hogy Trump végső célja a teljes kivonás, csak még nem tudni a dátumát. A leépítés már nyilván a novemberi elnökválasztást célozza, és összhangban van az afganisztáni csapatkivonásokkal is. Hogy később mi lesz, azzal még korai foglalkozni, egyrészt nem tudjuk, ki lesz a Fehér Ház új ura 2021-től, másrészt az iraki események is beláthatatlanul kavarognak belpolitikai okok miatt. Azok alakulására sem az USA-nak, de még Iránnak sincs érdemi ráhatása.
Kiemelt kép: Toshifumi KITAMURA / AFP
