A budapesti házak falai mögött sokszor évtizedes titkok, történetek és rejtélyek bújnak meg - erre hozunk rendszeresen példákat az Ismeretlen Budapest néven futó sorozatunkban, melynek mai epizódjában a budai oldal egyik fontos útvonalára, a Margit és Árpád hidat összekötő Árpád fejedelem útjára látogatunk el.
A Dunával párhuzamosan, a Margitsziget mellett futó út mentén ma az elmúlt száz év minden építészeti stílusával találkozhatunk, így a sokak által lenézett szocializmus gyermekeivel, melyekre a valamilyen csoda folytán nem rohanó emberek csak egy megvető pillantást vetnek, pedig azok létfontosságú részét képezték a második világháborút követő lakáshiány felhasználásának.
Az Országos Takarékpénztár (OTP), illetve a Magyar Népköztársaság kormánya által emelt társasházak számos esetben folytatták a két világháború közti, többek közt a belvárosban, illetve Vízivárosban látható - sokak által egyszerűen csak Bauhausként emlegetett - modernizmus hagyományait, nem behódolva a néhány éven át Magyarországon is megjelenő szocialista realizmus (szocreál) által sugallt nezmeti karakterjegyeknek.
Így született meg az Árpád fejedelem útja 35-37.-től egészen a 43. számú házig tartó, egymástól stílusukban is elkülönülő sor is, melynek mind a négy épülete az idén hetven éves Középülettervező Vállalat, azaz a KÖZTI berkein belül, Jánossy György (1923-1998) vezetése alatt született meg.
Az 1954-ben szignózott tervek végül évekkel később valósultak meg - cikkünk mai témája, a Kékesi Lászlóval (1929-1988) közösen tervezett 40-41. esetében a lakók például csak 1958 karácsonya előtt röviddel költözhettek be a huszonnégy lakásos, minden esetben a Dunára és a Margitszigetre néző erkélyt is kapott otthonokba.
Az azóta eltelt hat évtized alatt az épület ugyanazokat a gondokat szedte magára, mint tízezernyi magyar társa:
a szükséges felújítások és homlokzattisztítások pénzhiányból fakadó részleges elmaradása miatt a ház beszürkült és romantikusan kopottá vált, vonzerején pedig az előtte néhány percenként eldöcögő HÉV, illetve az autóoszlopok sem javítanak túl sokat,
de az épülettel már az elkészülte után alig másfél évvel is gondok voltak.
A tervezők
Jánossy 1947-ben - a második világháború miatt némi késéssel - szerzett diplomát a Műegyetemen, ahol 1944-ben az újkori építészeti, 1947-ben pedig a rajzi tanszék tanársegédjeként (Bardon Alfréd mellett) dolgozott. Pályája első évében máris nehéz feladatokat kapott: id. Janáky István munkatársaként 1948-ban részt vett a Népstadion vázlattervének elkészítésében, a következő évben pedig az újszülött KÖZTI munkatársa ltt, ahol egy hároméves kitérőt (BUVÁTI, 1963-1966) leszámítva nyugdíjazásáig dolgozott. Legfontosabb művei a Gödöllői Agrártudományi Egyetem ma már használaton kívül álló víztornya (Czebe Istvánnal), a salgótarjáni Karancs Szálló (Hrecska Józseffel), a Várnegyedben, a Hadtörténeti Múzeumtól néhány lépésnyire álló Tóth Árpád sétány 27. (Hrecskával), a közeli Szentháromság tér diplomataháza (Laczkovics Lászlóval), a kazincbarcikai kórház (Hrecskával). , valamint az ELTE TTK lágymányosi tömbje (Mányi Istvánnal). Munkásságát a szakma többek közt két Ybl-díjjal (1965, 1982), a hazai építészeknek járó legrangosabb kitüntetéssel ismerte el.
Kékesi László Jánossyval egyidőben, 1949-ben lett a KÖZTI munkatársa, munkái közül pedig leginkább a volt karmelita kolostor, a Várszínház és a Budavári Palota a Történeti Múzeumnak ma is otthont adó E épületének hatvanas évek eleji átépítése, illetve helyreállítása formálta át a fővárost. Hévízen pedig a II. világháború utáni Magyarország első gyógyszállodáját, az 1976-ban megnyitott Hotel Thermalt álmodta meg, de a határon túl is dolgozott: hosszú éveken át vezette a KÖZTI nigériai kirendeltségét, így az afrikai országban is számos épületen hagyta a kézjegyét. A Budavári Palotán végzett munkájáért 1968-ban Ybl-díjat kapott.
Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján egyre-másra épülő házak minősége számos esetben hagyott maga után kívánnivalót, ezeket azonban sokszor nem a munkások nemtörődömsége, vagy szakértelmének hiánya, hanem az építőanyagok minősége okozta. Az Esti Hírlap egy, az okokat felderíteni próbáló cikke (1960. július 21.) szerint ez történt itt is:
Itt van például az Árpád fejedelem útja 40/41. számú új ház: a parkettek felét most felszedik, megsemmisítik: megszuvasodott, a fa a gyárban nem kapott kellő gőzölést. Ki fizeti meg az újbóli parkettezés költségeit? Felesleges a bírósági döntésről jósolgatni, hisz nyilvánvaló: végső soron a népgazdaságot érte kár. - Sok hasonló parkettreklamáció érkezik - mondja dr. Klivényi Lajos, a 23. számú Állami Építőipari Vállalat jogtanácsosa. - Az a tapasztalatom, hogy a panaszok túlnyomó többsége a gyártó vállalatok hanyag munkája miatt van.
Önmagában mindez persze kevés lehet ahhoz, hogy az elmúlt száz év díszeket nélkülöző építészetével nem épp kitűnő viszonyt ápoló járókelők figyelmét - egészen addig, míg előtte elsétálva nem veszik észre a kapualjban lévő emléktáblát, ami az élete utolsó évtizedeiben itt lakott Dr. Hédervári Péternek állít emléket:
A huszonöt éve tragikus hirtelenséggel, mindössze ötvenhárom éves korában elhunyt Hédervári neve ma főleg a negyvenes-ötvenes korosztály számára lehet ismerős, hiszen az 1968-ban az Élet és Tudomány munkatársává, majd annak legendás, csillagászat, őslénytan, földtan és természettudományok terén otthon érző rovatvezetőjévé vált író írásai számtalan magyar napi-, heti- és havilapban, valamint az európai sajtóban is felbukkantak.
A pályáját a budapesti Városmérési Iroda mérnöki segédjeként (figuránsként), majd 1952-ben, az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet (ELGI) technikusaként kezdő, később tudományos főmunkatárssá vált Hédervári már karrierje korai szakaszában is sokszor közölt tanulmányokat a kor szakmai lapjaiban, a hatvanas évek hajnalán azonban végleg az ismeretterjesztés felé fordult.
Haláláig több tucatnyi kötet címlapján volt olvasható a neve, kéziratként fennmaradt írásai pedig azután is eljutottak a könyvesboltok polcaiig, noha azoknak évtizedeken át volt egy közös hibája, amire a Magyar Csillagászati Egyesület lapja, a Meteor egy, a szerzőről írt cikkben (2004/12) mutat rá:
Szinte valamennyi művének, még Földünk hűséges kísérőjének témakörével csak érintőlegesen foglalkozóknak is, visszatérő alapmotívuma a holdkráterek vulkanikus eredetének bizonyítása - ez az álláspont azonban a 60-as évek végén már tarthatatlan volt.
A holdkrátereket már hét évtizeddel korábban összefüggésbe hozták az aszteroidákkal: Grove Karl Gilbert 1893-ban született elmélete a XX. század első felében többször újra erőre kapott, az igazi bizonyítékot azonban csak az 1966-1967-ben folyt amerikai Lunar Orbiter-program képei hozták el.
Az ELGI-nél betöltött pozícióját 1963-ben négy évre a Gamma Geofizikai Szerkesztőségének tagságára cserélő szakíró igazi szerelme tehát a csillagászat volt, olyannyira, hogy 1964-től az International Lunar Society (Nemzetközi Hold Szövetség) alelnöki, a Holdraszállás évétől, 1969-től pedig elnöki székét töltötte, de a UNESCO-hoz tartozó Nemzetközi Planetológiai Társaság (International Association of Planetology) alelnöki tisztségét is viselte, sőt, élete utolsó két évében a Göncöl Csillagászati és Planetológiai Társaság vezetőjévé választották.
Az 1970-ben földrajzi doktorátust szerzett kutató-író már korán bekapcsolódott a háború utáni magyar csillagászat fejlődésébe: tizenhét évesen a Magyar Csillagászati Egyesület tagja lett, segítette az Uránia Bemutató Csillagvizsgáló munkáját, 1950-ben pedig részben az ő kezdeményezésére kezdődtek meg a hazai rendszeres napmegfigyelések.
A kezdetek
Asztalát diákkorában még versek és novellák hagyták el, 1950-ben, alig tizenkilenc évesen pedig rövid időre a gyerekeknek szóló Pajtás munkatársa lett, érdeklődése azonban már ekkor is az asztronómia felé fordult, köszönhetően annak, hogy egy svábhegyi táborozáson megismerkedett a közeli csillagvizsgálóval.
A korábban már említett tisztségei ellenére zárkózott emberként ismert Hédervári nem csak könyvek, illetve cikkek özönével küzdött azért, hogy a magyarok megismerhessék az őket körülvevő világot, de saját otthonából is figyelte az eget:
a folyóra néző negyedik emeleti erkélyét hosszú éveken át különböző méretű, a városi lég- és fényszennyezés miatt leginkább csak a Nap és a Hold megfigyelését lehetővé tévő távcsövek uralták.
Az író Magyarországon első amatőrként tanulmányozta a protuberanciákat, azaz a napkoronában mozdulatlanul lebegő, a környezeténél hidegebb felhőket, nem ez, illetve a napfoltok és bolygók megfigyelése biztosított azonban neki előkelő helyet a magyar amatőrcsillagászok helyett, hanem az 1978-ban a ház belső udvarára épített,
három méter átmérőjű, forgókupolás magáncsillagvizsgálója, amely a súlyos betegségben elhunyt felesége, Györgyi előtt tisztelegve
a Georgiana Obszervatórium nevet kapta.
Az erkélyen álló felszerelését - így a kor hazai amatőrjei által elérhetetlen méretűnek számító 15 centiméteres átmérőjű refraktorait (lencsés távcső), illetve 20 és 32 centiméteres Cassegrain-távcsöveit - gyakran az udvari épületbe költöztető kutató megfigyelései sokszor kisszínesként megjelentek a hazai lapokban is, közelebb hozva az emberekhez az ismeretlen világot.
Hédervári 1984-es halála után az obszervatórium értelemszerűen bezárt, felszerelése pedig az ország különböző pontjaira szóródott szét, illetve szőrén-szálán eltűnt, épp úgy, mint
a lakásában őrzött - a hazai magángyűjteményekben ritkaságnak számító - dinoszaruszcsontok, fegyvermakettek, távol-keleti tárgyak, illetve az óriási terepasztala.
A parkoló autók közt álló, megkopott épület ma leginkább egy légvédelmi pince bejáratára hasonlít, létezése pedig az elmúlt harmincöt évben teljesen elfelejtődött.
Egykori gazdája neve is eltűnt a köztudatból, így kisebbfajta csodával ér fel, hogy
1994-ben krátert neveztek el róla a Holdon,
noha azt egy francia kutató már 1960-ban, a Nemzetközi Csillagászati Unió közgyűlésén is javasolta - derül ki az életművet összefoglalni kívánó, 2008-ban megjelent könyvből.
Az addig Amundsen A-ként ismert becsapódási nyom hatvankilenc kilométeres átmérőjével pedig jóval nagyobb a Hold átlagos bemélyedéseinél, ez azonban nem könnyíti meg az azt megfigyelni kívánók dolgát, a déli pólushoz közeli helyzete miatt a Földről ugyanis csak egy ék alakú, fekete folt látszik belőle:
Magyarok a Holdon
A Hold térképeit böngészve ma mindössze másfél tucat magyar névvel találkozhatunk, köztük az amerikai légierő védőszentjeként, illetve a szuperszonikus repülés atyjaként emlegetett Kármán Tódoréval (1881-1963), a modern fényképészet megszületésében kulcsszerepet játszó Petzval Józsefével (1807-1891), valamint a többek közt a Manhattan-tervben is részt vevő Szilárd Leóéval (1898-1964) és Neumann Jánoséval (1903-1957).
Jutott azonban hely a világszerte kevéssé ismert, de saját területükön óriási eredményt elérő úttörőknek is: ilyen volt a jelen cikkünkben emlegetett Hédervári, a geometria Kopernikuszaként emlegetett matematikus, Bolyai János (1802-1860), a földrajzi szélességmérés módszerét kifejlesztő Hell Miksa (1720-1792), vagy épp a turbina ősét, a Segner-kereket feltaláló Segner János András (1704-1777).
Az egykori otthon kapuja mellett álló emléktáblára még további másfél évtizedet kellett várni, 2008. novembere óta viszont legalább egy rövid felirat őrzi az egy egész generáció tudományos érdeklődését megalapozó, és sokakat a természettudományok felé elindító szakember emlékét, aki nem csak az olvasókban, de a házban élőkben is mély nyomot hagyott, hiszen vérbeli ismeretterjesztőként
a kapu melletti faliújságra is rendszeresen kitűzte
a legfrissebb írásait.
