Vasárnap az Európai Unió négy elnöke sétált fel az Európai Történelem Házának lépcsőjére, hogy együtt ünnepeljék a Lisszaboni szerződés életbe lépésének tizedik évfordulóját. Ez a nap pont egybeesett azzal, hogy a négy elnök közül a második kettőt is beiktatták hivatalába, így hivatalosan is felállt az Európai Unió új vezetése.
Négyük közül most először ketten is nők, Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, valamint Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke. Mellettük Charles Michel, az Európai Tanács új vezetője és David Sassoli, az Európai Parlament elnöke állt. Korábban egy ilyen képen négy férfit láttunk volna, hiszen von der Leyen elődje Jean-Claude Juncker volt, Lagarde-é az olasz Mario Draghi, míg a tanácsot Donald Tusk, az EP-t pedig Antonio Tajani vezette.
Az unió négy legfontosabb vezetője ritkán jelenik meg nyilvánosan együtt, ha közösen mennek fel a színpadra, az sokszor azt jelenti, hogy válság van, és egységet kell mutatni. A mostani alkalom kicsit másról szólt, inkább annak köszönhető, hogy az EU új vezetése hosszú huzavona után végre teljes lett.
Ursula von der Leyenről sokat írtunk, az Európai Tanács vezetőjéről viszont kevesebb szó esett eddig. Pedig valójában a tanács hatalmasabb szervezet, mint a bizottság. Ha az uniós intézmények közötti csatákat nézzük, azt látjuk, hogy mind a másik kárára szeretné növelni a hatalmát. Ugyanakkor a tanács tömöríti a tagországok vezetőit, itt ül a kontinens két legfontosabb politikusa, Angela Merkel és Emmanuel Macron, és itt születnek azok a döntések, amelyek meghatározzák Európa jövőjét. Nem mellesleg ez volt az a hely is, ahol az EU új vezetőit kiválasztották.
A belga
A tanács előző elnöke, Donald Tusk lett az Európai Néppárt új elnöke, és e tisztségében akár a Fidesz kirakását is levezényelheti Európa legnagyobb pártcsaládjából. A volt lengyel kormányfő karakteres, jó szónok volt, és az EU egyik legnépszerűbb vezetője lett a ciklus végére.
A belga Charles Michel úgy lett Tusk utódja, hogy a tagállamok vezetői összeültek, zárt ajtók mögött elvetettek minden olyan jelöltet, aki bármilyen módon nyilvánosan kampányolt valamilyen vezetői posztra, aztán választottak helyettük olyanokat, akik nekik tetszettek. A megegyezésben Michelnek jutott az EP-választáson megerősödő liberálisoknak kijáró poszt. Michel nem különösebben nagy név az európai politikában, de példája jelzi, hogy milyen fontos, ha valaki ott van, ahol a döntéseket hozzák. Ha a teremben vagyunk, a mi nevünk is könnyebben bekerül a kalapba.
Michel pedig épp a teremben volt mint Belgium ideiglenes miniszterelnöke. Belgium elég sok vezetőt adott már Európának, amiben nyilván szerepet játszik, hogy a fővárosában működik az EU, ezért a belga politikai vezetők könnyen építenek ki kapcsolatokat másokkal. Ennél is fontosabb, hogy Belgium politikai szempontból elképesztően bonyolult hely. Brüsszelben hét parlament működik, az országot nyelvi és területi különbségek is szabdalják, ami folyamatos megegyezésre kényszeríti a politikai szereplőket. A belgák értenek a tárgyaláshoz és a koalícióhoz, mert enélkül már nem lenne országuk.
Michel ebben a közegben lett politikus, volt miniszter, polgármester is, de a csúcsra akkor ért fel, amikor 38 évesen megválasztották az elmúlt 150 év legfiatalabb belga miniszterelnökének. Kormányfőként ő volt az az olyan uniós vezető, aki a menekültválság után arra figyelmeztetett, hogy a keleti tagállamok menekültellenessége miatt kétsebességes Európa jöhet létre.
Nem esett messze
A kormánya pedig abba bukott bele, hogy hiába léptek koalícióra Belgium egyik szélsőjobboldali pártjával, Michel elfogadta azt az ENSZ-jelentést, amelyet a magyar kormány migrációs paktumként emlegetett. A felbomlásban a menekültekkel kapcsolatos politikai véleménykülönbségeknek alapvető szerepe lehetett.
A liberális Michel nagyon szorosan kötődik Európához, már az apja is ismert politikus volt, biztosként és parlamenti képviselőként is szolgált Brüsszelben. A pletykák szerint egyébként, amikor Michel megtudta, hogy a szintén belga liberális Guy Verhofstadt is bejelentkezett a tanács elnöki posztjára, Michel minden lehetséges társaságban elmondta, hogy Verhofstadtban nem lehet megbízni. Annyira elmérgesedett kettőjük között a helyzet, hogy Verhofstadtnak meg kellett kérnie régi barátját, Louis Michelt, Charles apját, hogy mediáljon közöttük, de ez nem vezetett eredményre.
Az őt ismerők szerint egyébként Michel különbözőképpen politizál otthon és Európában. Amíg Belgiumban hajlandó belemenni számára előnytelen helyzetekbe is, és általában kompromisszumkész, európai politikusként ennél sokkal bátrabban szeretné ábrázolni magát, és nagyobb vállalásokat szokott tenni, mint otthon. Az első beszédét például arról tartotta, hogy az Európai Uniónak végre tényleg kezdenie kellene valamit a klímaválsággal.
Persze az egész attól függ, mennyire tudja ügyesen használni a pozícióját. A tanács elnökének ugyanis sok hatalma nincs, de annál nagyobb a befolyása. Névleg ő az EU első számú vezetője, de ez kimerül protokolláris tevékenységekben, és abban, hogy ő szabja meg az EU-csúcsok kereteit, azt, hogy a miniszterelnökök hogyan és miről tárgyalhatnak. Ezt persze a miniszterelnökök keresztül tudják húzni, és az még mindig kérdéses, hogy Macron vagy Merkel mennyire fogja könnyedén lenyomni a simulékonynak tűnő Michelt.
Kiemelt kép: Kenzo Tribouillard / AFP