Ennek a szőke lánynak elhiszed, hogy a szerelem sírig tart

Amikor Pawel Pawlikowski a Hidegháborúért tavaly elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat Cannes-ban, már lehetett sejteni, hogy a film diadalmenete éppen csak elkezdődött. A Hidegháború ugyanis pont annyira közönségbarát, hogy az Amerikai Filmakadémia tagjai is keblükre öleljék. Ez meg is történt, a film három Oscar-jelölést kapott, vagyis rendhagyó módon nemcsak a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, hanem az operatőri és a rendezői díjért is versenyez.

Ugyanakkor szó sincs arról, hogy a Hidegháború rossz értelemben véve hatásvadász, kommersz, díjvadász produkció lenne. Ellenkezőleg: több szempontból is időszerűtlen és egyéni utakat kereső film. A mai mozis felhozatalban eleve különlegesnek számít rendhagyó játékideje miatt. A Hidegháború stáblista nélkül 84 perces, nem is emlékszem, mikor láttam utoljára ennyire rövid nagyjátékfilmet a kortárs filmkínálatban. 90 százalékban amerikai filmeket fogyasztó magyar nézőként hozzá vagyunk szokva, hogy több mint kétórás, "epikus" produkciókat mutatnak be a mozik (bár nyilván kevés az olyan extrém eset, mint Peter Jacksoné, akinek A Gyűrűk Ura és folytatásai miatt átlagosan 169 perces egy filmje).

A Hidegháború is epikus film, mert a története több évtizedet és számos országot ölel át, még sincs hiányérzetünk. Olyan gazdaságosan és a lényegre koncentrálva, ahogy Pawel Pawlikowski mesél, a klasszikus Hollywood rendezői, Howard Hawks, Mervyn LeRoy, Ernst Lubitsch tudtak mesélni a harmincas években. Pawlikowski úgy tartja másfél óra alatt a játékidőt, hogy jelentős időugrásokat iktat be a történetbe: az egyik percben még 1949-ben, majd 1952-ben járunk. A két időpillanat között nyilvánvalóan számos olyan esemény történt a film hőseinek életében, amire kíváncsiak lettünk volna, az ellipsziseket viszont Pawlikowski nagy művészi eredménnyel használja: általuk a sorsszerűségre, a végzet szerepére és a történelem kegyetlen fogaskerekeire irányítja a figyelmünket.

Márpedig a történelem kegyetlensége eléggé nyilvánvaló egy olyan történetben, amely a sztálinista Lengyelországban veszi kezdetét, hogy aztán Berlinen, Párizson és Jugoszlávián át kergesse emigráns hőseit.

A zeneszerző Wiktor társaival a lengyel vidéket járja, hogy népdalokat gyűjtsön és kórust verbuváljon. A súlyos titkokat rejtegető, ám Wiktort természetesen megbabonázó Zula is jelentkezik énekes- és táncosnőnek, és egyike lesz azoknak a falusi fiataloknak, akiket a varsói pártvezetés elégedetten mutogathat a kommunista elitnek: lám, itt vannak a mi derék, pirospozsgás arcú szláv alattvalóink, akik a hegyvidéken csörgedező patakról és Sztálin elvtársról is olyan szépen énekelnek (kivéve azt a lányt, amelyik olyan zsidós, neki minimum befestené a haját a Wiktorékat ellenőrző, törtető csinovnyik).

Pawlikowski a háttérben tartja és csak egy-egy jól elhelyezett utalással teszi plasztikussá és fenyegetővé a történelmi kereteket. A történet középpontjában Wiktor és Zula kapcsolata áll, ők pedig előbb-utóbb az emigrációt választják, ahogy az természetesnek is tűnik a baráti országokban gyakran koncertező, amúgy egymásról körbe-körbe jelentgető kórustagok között. A Hidegháború emigráns történet, Pawlikowski pályájának első nemzetközi sikeréhez, Az utolsó menedékhez hasonlóan. A Lengyelországban született, de kamaszkorától külföldön élő rendező számára mindkét film ugyanúgy személyes, ahogy az volt a zsidó származásával szembesülő Ida története is. Más erényei mellett a Hidegháború a kivándorlásról szóló filmek közül is az egyik legszebb - a rendezőt talán honfitársa, Jerzy Skolimowski nyolcvanas évekbeli, hasonló témájú filmje, A nagy gázsi is inspirálta.

Azáltal, hogy a főhősök zenészek és énekesek, Pawlikowski tulajdonképpen zenés filmet csinált, amelyben refrénszerűen térnek vissza ugyanazok a szívszorító lengyel népdalok. Ahogy ezek a dalok más országokban, más nyelven, más hangszerelésben megszólalnak, akár egy fűtetlen falusi kúriában, akár egy hatalmas Sztálin-portré előtt, az találó szimbóluma annak, ahogy a hősök, és általában az emigránsok, folyamatosan próbálják megélni és használják el különböző kontextusokban a nemzeti identitásukat.

Pawlikowski filmje tehát bizonyos tekintetben ó-hollywoodi mintákat követ, és filmje időtlenségét a gazdag, sűrű, fekete-fehér képi világ is kiemeli. Ám a történelmi kulisszák között is személyes történetet mesél. Mind a románc, mind a zenés film olyan műfajok, amelyeket távolinak érzünk az európai szerzői film hagyományaitól, a rendező azonban mindkét műfajhoz rendhagyó módon nyúl hozzá. Éppen a legnagyobb érzelmi indulatokat keltő jelenetek, fordulópontok alatt nem szól a zene: ezek üresen, kopogósan, drámaiatlanul érkeznek el, megmutatva, hogy mennyi mindent feláldozott már együtt és külön-külön is a két főhős, hogy a kapcsolatukat bizonyos kulcspontokon folytatni tudják.

Mire egymás karjaiba vethetnék magukat, már összetört, kifáradt, meghurcolt emberek, tönkretette őket a hazájuk meg az egyéni félelmeik, becsvágyuk.

Tomasz Kot elegánsan és lezserül alakítja az elátkozott lengyel értelmiségi klasszikus figuráját - még a homloka is hasonlóan boltozatos, mint Zbigniew Cybulskié. A gyönyörű dalokat is maga éneklő Joanna Kulig pedig egymaga felel azért, hogy a Hidegháború története igazán a bőrünk alá kússzon, és a klasszikus hollywoodi melodrámák érzelmi hatását legyen képes kiváltani. Pawlikowski filmje tulajdonképpen egy rossz (értsd: vörös) csillagzat alatt fogant szerelem története, amelyben a szerencsétlen történelmi helyzet miatt óriási téttel bír minden olyan ballépés, amit a szerelmesek elkövethetnek.

A Hidegháború végső soron a saját hibáink, önfejűségünk lehetséges következményeivel is szembesít, és rákérdez, mire vagyunk képesek egy ideál megőrzése érdekében.

Hidegháború (Zimna wojna), 2018, 88 perc, 9,5/10