Nem vagyok teljesen elégedett a Netflix legújabb dokumentumfilmjével. Sokkal több potenciál volt benne, mint amit az óriáscég kiaknázott. Lássuk, mekkorát szól az a bizonyos bomba!
A film Albert Einstein halálának az évében, 1955-ben indul. Innentől pedig visszaugrálunk az időben, ahogy azt a narratíva kívánja. Megismerhetjük a tudós fiatalkorát, amikor elkezdett érdeklődni a tudomány iránt. Követhetjük Németországba Adolf Hitler hatalomra jutásának korába, amikor még a nácizmus csak a jövő veszélye volt.
Próbálták lejáratni és ellehetetleníteni, ezért el kellett menekülnie a nemzeti szocialista Németországból Angliába, ahol egy angol lord bábáskodott felette. Betekintést kapunk archív felvételekbe is, melyben feleségével utazgatnak, és világszerte előadásokat tart.
A film kezdő feliratában felhívják a figyelmet, hogy bármit hallunk a mű folyamán, azt Einstein leírta valahol, vagy mondta valakinek. Ez érződik is, hogy tényleg szofisztikált és hiteles idézetgyűjteményt hallgatunk, csak sokszor nem illenek a párbeszédekbe ezek a mondatok. Valószínűleg az idézetek köré írták a dramatizált részeket, és ezek a pillanatok meglepően gyengén muzsikálnak.
Lehet jobb lett volna egy beszélő fejek típusú dokumentumfilm, mint az unalmasabbra sikerült dramatizált verzió. A fekete-fehér archív felvételek viszont szinte színesítik, és élettel töltik fel a filmet.
A dramatizált újrajátszásokban Aidan McArdle alakítja Albert Einsteint, és alapvetően nem játszik rosszul, de a forgatókönyv nagyon gyengére sikerült. Anthony Philipson rendező és Philip Ralph író ügyesen összerakták az információkat, csak átadni nem úgy sikerült, ahogyan azt gondolták.
ezt egyébként sikeresen teszi. Még én, aki csak ugatja a fizikát, is értettem, miről beszélnek.
A cím alapján arra gondolnánk, hogy hangsúlyos lesz tanulmányainak hatása az atomkor elindulásában és az atombomba megszületésében, de alig esik szó Manhattan-tervről, és a címben csalogató bomba kérdésköre kevésbé van szem előtt.
de ténylegesen az 52. percben esik szó először az atombombáról. Kicsit azt érzem, azért adták ezt a címet a filmnek, hogy a Christopher Nolan-féle Oppenheimer farvizén legyenek ők is sikeresek.
A dramatizált részeknél a maszkok gyengébbek, pontosan látni, hogy hol van a paróka vonala a színészeken, illetve az öregítés is kevésbé ügyes, mondjuk nehéz helyzetben voltak a maszkmesterek, mert gyakran szerepel egymás mellett az igazi, archív felvételes Einstein és a színész. Így a kontraszt sokkal nagyobb, mint azt az alkotók szerették volna.
A díszlet is néha túl zöldhátteres, főleg korabeli vároksokban történő újrajátszások esetében érezni, amikor csak a természetben sétálnak, ott nem jelentkezik ez a probléma. Tehát kijelenthetjük, hogy a dramatizálás nem mindig állja meg a helyét, míg az archív felvételek működtek.
A másik problémám a filmmel, hogy túlságosan rákoncentrált Einstein érzelmeire és politikai állásfoglalására, szerintem több tény és információ elfért volna Albert Einsteinről, hiszen a háború szörnyűségeit már sok forrásból hallottuk.
Érdekesek a ritkábban látott felvételek Hitler felemelkedésének korai szakaszából, amikor megválasztották, és még kevesen tudták, hova fog vezetni a Führer őrülete.
Einstein és a bomba megtekinthető magyar szinkronnal a Netflix streaming szolgáltató kínálatában.
