A Be’eri kibuc tagjai 20 órán át várták, hogy megmentsék őket, miközben rájuk gyújtották a házaikat. Az anyáknak létrehozott WhatsApp csoportban folyamatosan tartották egymásban a lelket. Sokan ott küldték el életük utolsó üzenetét.
A Be’eri kibuc pár kilométerre van a gázai határtól. Az 1100 fős közösség lakói korábban azzal viccelődtek, hogy azért van az otthonuk ilyen közel a palesztinokhoz, mert máskülönben túlságosan tökéletes hely lenne. Úgy tartották, hogy Be’eri idilli hely a gyermeknevelésre: végtelen zöld mezők, gyönyörű naplemente, összetartó közösség.
A határ közelsége miatt az ott lakók már hozzászoktak a rendszeres rakétatámadásokhoz. Ilyenkor egy rövid időre menetrendszerűen behúzódtak az otthoni óvóhelyre, az úgynevezett „safe roomba”, aztán folytatták tovább az életüket.
Október 7-én azonban más volt a helyzet: a kibuc volt az egyik első hely, ahová hajnalban betörteka Hamasz-harcosok, miután áttörték a határkerítést. Normális körülmények között a Be’eri anyák kétszáz fős WhatsApp csoportjában általában gyereknevelési kérdésekről értekeztek, ezúttal azonban a terrortámadás volt a fő téma. Megosztották egymással a híreket, a félelmeiket, tanácsokkal látták el egymást, tartották egymásban a lelket. A chat betekintést nyújt abba, milyen érzés volt belülről átélni a támadást. A csoportban váltott üzenetekből a BBC közölt részleteket. A Hamasz fegyveresei több tucat hasonló közösségben végeztek mészárlást az elmúlt ötven év legsúlyosabb Izrael elleni támadásában. Az első üzenet nem sokkal napfelkelte után érkezett a Be’eri anyák WhatsApp csoportjába: A közösség tagjai rutinszerűen ezúttal is behúzódtak a safe roomba, a minden házban megtalálható óvóhelyre. A betonfalú és acélajtajú safe roomban – másnéven mamadban – először is azzal szembesültek, hogy az ajtót nem lehet behatolásbiztosan bezárni. A: „Hogyan zárjam magamra az ajtót? Honnan tudom, hogy biztosan be van zárva?” B: „Rakéták elől be lehet (zárni), terroristák elől nem.” A Hamasz harcosai közben házról házra jártak. A: „Ó, Istenem, mit csináljunk? Itt vannak. Egy percen belül megölnek minket.” B: „Maradj az óvóhelyen, zárd magadra az ajtót!” A: „Az ajtót nem lehet bezárni.” B: „Ne állj az ajtó elé, és szorítsd az ajtót a falnak, olyan erősen, ahogy csak tudod!” A BBC-nek Michal Panyin elmesélte, hogy a férje kiszaladt az óvóhelyről, hogy bezárja a házuk bejárati ajtaját. Majd visszatérése után egy baseballütővel meg kötelekkel valahogy magukra zárta az ajtót, amit később 19 órán át tartott. Az óvóhelyeken néma csend volt, az emberek a chatbe csatornázták az érzéseiket. Nem hallották tisztán, hogy mi történik odakinn, a vastag falak tompították a beszűrődő zajokat, de abból a kevésből, ami eljutott hozzájuk, próbálták megérteni a történteket. A támadás első órájában olyan üzenetek érkeztek, hogy lövések hangját lehet hallani, több helyen, egyidőben. Rájöttek, hogy nem egy random terroristáról, hanem összehangolt támadásról van szó. Michal egy másik chaten a közvetlen családtagjaival tartotta a kapcsolatot. Fél tíz körül érkezett az üzenet az édesanyjától, hogy arab szót hall a házuk előtt. Negyedóra múlva már arról adott hírt, hogy Michal apja megsérült. Ezen a ponton Michal nem tudott tovább csendben maradni, felhívta az édesanyját, aki azt suttogta a telefonba: „Itt vannak, meglőtték az apádat, rosszul van.” Aztán megszakadt a hívás. Az anyja később a családi chatbe csak annyit írt: „Segítség, segítség!” Mint később kiderült, a fegyveresek betörtek Michal szüleihez az óvóhelyre, és lelőtték az édesapját. Az anyja 10:15-kor írta az utolsó segélykérő üzenetet, ezután már semmire sem reagált. Michal egész nap abban reménykedett, hogy a szülei valahogy mégis életben maradtak. De az apja után a fegyveresek az anyját is megölték. A chat tagjai ebben a helyzetben nem tudtak egymás segítségére sietni, mindannyian a saját óvóhelyeiken rejtőztek. A kommunikáció azért folyamatos volt. A fegyveresek közben odakinn lőttek, kézigránátokat dobáltak és házakat gyújtottak fel. A: „A házat ellepte a füst, mit csináljak?” B: „Próbálj meg egy nedves ruhát az arcod elé tenni.” Egy másik hasonló üzenetváltás így hangzott: A: „Nem kapok levegőt idebenn, azt hiszem, tűz van, kérlek, segítsetek!” B: „Maradj az óvóhelyen, ne menj ki, takard be egy ruhával az orrod!” Más módokon is próbáltak egymásnak segíteni a kibuc lakói: „Képeket küldtem az alsószomszédnak, mert a háza égni kezdett. Azt írtam: Most. Nem látok senkit. Alkalmas az idő.” Az alsószomszéd ekkor át tudott szaladni valaki más óvóhelyére. Mint mesélték a BBC-nek: ez a kibuc lényege. „Egy nagy család vagyunk. Ha ki kell nyitnunk az ajtót, mert odakinn terroristák vannak, és beengedni a szomszédokat, hogy túléljék a támadást, akkor megtesszük, habozás nélkül.” Volt, aki felhívta a segélykérő üzeneteket küldő szomszédját, és azt mondta neki, hogy lélegezzen mélyeket vele együtt, egy ritmusban. A bátorító üzenetek többnyire arról szóltak, hogy az izraeli katonák már biztosan úton vannak, és percek kérdése az ideérkezésük. Erre azonban csak délután került sor. „A katonák már harcolnak. Két másik alakulat is úton van” – hangzik egy 15:30-kor küldött üzenet, de volt, akihez este 7-kor értek csak el. Arról, hogy az izraeli haderőnek hogyan telhetett fél napjába, hogy a kibuclakók segítségére siessen, ittírtunk bővebben.
Anyák chatje
Meglőtték az apádat
Ég a ház
