A Love What Matters nevű Facebook-oldalon osztottak meg egy szomorú, de egyben megható történetet arról, hogyan kezelte egy édesanya fia dühkitörését.
Az odaadó anyuka posztját több tízezren lájkolták, és rengetegen osztották meg.
A teljes poszt magyarul:
Törött. Éles. Alattomos.
Ilyen volt az előszobám. A fiam csinálta.
Néha, illetve valójában gyakran helyrehozhatatlanul összetörnek dolgok. És ilyenkor az embernek elakad a lélegzete... azon nyomban.
Nekem is elakadt a lélegzetem, amikor a fiam beviharzott a fürdőszobába, frusztráltan, dühösen, saját, számára fontos indokai által túlfűtve. Amikor úgy döntött, hogy BEVÁGJA a fürdőszobaajtót, a belső felére felszerelt, nehéz tükör kicsúszott a tartójából és a földre zuhant – millió TÖRÖTT szilánk maradt utána a padlón, amik visszatükrözték a délutáni fényt.
Nyugodt voltam. Felmértem a kárt, és vettem egy mély lélegzetet. Kiküldtem a kutyát, nehogy megvágja a lábát, a macskát pedig levittem az alagsorba.
Kimentem az udvarra, és éreztem, ahogy forró könnyek csorognak végig az arcomon. Hihetetlen, mennyire magányosnak érzi magát ilyen pillanatokban egy egyedülálló szülő. Rádöbbentem, micsoda ijedtséget és csalódottságot érzek. Tényleg csak úgy megtörtént? Bizony. Valóság volt.
És ahogy ott álltam és azon gondolkodtam, vajon ez az egész a jelleme épülésének a jele, meghallottam a sírását a fölöttem lévő ablakon át, a fürdőszobából.
Fájt a lelke. Erre aztán nem számított. Helló, Harag! Nem emlékszem, hogy behívtalak volna a házamba.
Ijedt.
Rémült.
Szégyenkezik.
Szorong.
Fél.
Mély lélegzet, #Anyaharcos. Mély lélegzet. Ennek a kicsiny, törékeny léleknek most van szüksége rád. Rád van a legnagyobb szüksége. A maximális részvétedre. A leggyengédebb, legerősebb anyai szeretetedre és megnyugtatásodra. Még több mély levegő. Gyerünk, Anya!
Rajta! Indulj! Most! Nyisd ki az ajtót, lábujjhegyen lépegess át az üvegszilánkokon, tudasd vele, hogy mész, nézz a törött fürdőszobaajtóra, nézz rá a zaklatottságtól vörös, könnytől nedves arcra, akit a világon a legjobban szeretsz. A hangja egyszerre csak elvékonyodik: „Anya, sose csinálok ilyet többé. ANNYIRA sajnálom!” Újabb könnyek. Újabb zokogás. Micsoda bizonytalanság azon az édes arcon!
Gyerünk, Anya! Menj oda! Indulj! Most! Vedd az öledbe! Igen, te is sírsz. A fenébe, ez kemény! Tartsd szorosan! Nézd, mennyire gyorsan gömbölyödik össze a karodban! Nézd, mennyire mohón várja a szeretetedet! A megnyugtatásodat. Nézd, mennyire kicsi még! Nézd csak, mennyire törékeny a lelke!
Szeretlek.
Biztonságban vagy.
Itt vagyok neked.
A legrosszabbon már túl vagyunk.
Értelek.
Itt vagyok.
Szeretlek.
Gyerünk, Anya! Mesélj neki a Haragról! Mondd el neki, mi a Düh! A Düh nagyon erős érzés. Jogod van haragudni. A Harag forrón izzik. Képes megtisztítani az embert. De pusztítani is tud. A fiam bólint. Érzi. Most találkozott a Haraggal.
Van jobb módja a nagy érzések kimutatásának.
Együtt dolgozunk majd rajta... holnap.
Itt vagyok, hogy segítsek.
Biztonságban vagy.
Sosem vagy egyedül a haragoddal.
Sosem vagy egyedül a félelmeiddel.
Itt vagyok. Együtt vagyunk.
Most pedig együtt összetakarítunk.
És összetakarítottuk a törött üvegcserepeket. Felsöpörtünk és felporszívóztunk. Nyugodt munka volt. Gondos munka. Óvatos munka.
Néha összetörnek dolgok. Néha mi törjük őket össze. Nem a törés számít, hanem a hogyanja és a miértje. Az számít, miként reagálunk erre az összetörtségre. Megöl minket? Beránt a szemrehányás és a büntetés spiráljába?
VAGY
Segít emlékezni, hogy szeressünk a lehető legmélyebben? Az együttérzés felé lök minket, átugorva azon, mi a „helyes” és mi a „helytelen”, a SZERETÉS felé.
Igen, SZERETÉS.
Gyerünk, Anya! Indulj! Most! Menj a gyermekedért! Tanítsd meg neki! Mutasd meg neki! Éld meg! SZERETÉSnek hívják. Indulj! Most!"
